A menedék 16.

Robert a szálloda recepcióján  a kulcsáért nyúlva a hallban időzőket mérte fel. Egyetlen nő sem hasonlított Carára, pedig voltak köztük csinos kolléganők szép számmal. Az utazás előtt feladta a távolságtartást és felhívta az ügynökséget. Nem mutatkozott be, csak mint Cara egyik barátja érdeklődött, hogy beszélhetne-e vele, de sajnálkozva közölték, hogy a lány Velencébe utazott egy munkára és két hétig nem lesz New Yorkban. A hírtől úgy meglepődött, hogy talán el sem köszönt, amikor letette a telefont. Újra összesodorja őket az Élet! Vajon hol szállhatott meg?  Egyáltalán a városban van még? Meglehetősen zavarta a gondolat, hogy a nő mintha direkt igyekezne távolságot tartani közöttük. Nem fogadta a hívásait, nem válaszolt az e-mailjeire. De hát ugyanezt csinálta New York előtt is, aztán a fogadtatás mégis a legmerészebb álmait is felülmúlta. Ebben bízott most is. 

A luxus szoba a lagúnára nyíílt és mosolyogva simított végig a bordő színben pompázó reneszánsz mennyezetes ágyon. Micsoda pazar környezet lenne egy forró éjszakához – gondolta merengve, miközben a londíner a táskákat rendezte el a nappaliban. Most kivételesen egyedül utazott, sem Josh, sem Jasmine nem kísérte el, hiszen nem egy filmje kapcsán kapta a meghívót, csak díjátadóként. De ezt a kényeztetést most jól megérdemelt ellentételezésként fogta fel , hiszen az utóbbi időben igazán mostohán bánt vele a sors.

Kristen jutott az eszébe. Hogy néhány éve még együtt hívták volna őket egy-egy ilyen eseményre. Aztán véget ért a Saga és innentől a meghívások nem annyira a személyüknek szóltak, hanem a mögöttük felsorakozott pénzembereknek és cégeknek. És ebben a tekintetben Kristen láthatóan szerencsésebb volt. Amíg el nem követte azt a hibát, hogy a prűd Amerikában nős férfival kezdett, akinek ráadásul még kiskorú gyerekei is voltak. Ezzel hosszú évekre elvágta magát filmes körökben. A fotózások persze mentek tovább, néha már úgy érezte magát szerencsétlen, mintha nem is színésznő, hanem fotómodell lett volna. Ezért az egyért Robert még sajnálni is hajlandó lett volna. Nagyon jól tudta, hogy a lánynak milyen sokat jelent a filmezés világa, a kamerák előtti élet. Megrázta a fejét, már elég régen nem gondolt Kristenre, miért éppen most és itt, ebben a romantikával átszőtt városban jutott az eszébe, hiszen ha valaki, akkor éppen Kristen nem volt egy romantikus alkat? 

Kiállt a erkélyre és a Riva degli Schiavonin hömpölygő tömeget figyelte. Túlságosan meseszerű lenne, ha hirtelen meglátná a lányt, amint fotókat készít. Nagyot sóhajtott és a napszemüveg mellé a fejébe nyomta az egyik baseballsapkáját, aztán kimerészkedett az utcára. Lehajtott fejjel sietett oda a szálloda előtt várakozó vízitaxikhoz, hogy átvitesse magát a szemközt magasodó San Giorgio épületegyütteséhez. Az alkonyatban már nem is figyelt fel senki rá, ahogy  lassan végigsétált a szinte kihalt partszakaszon, majd a kövek szélére leülve a szemközt nyüzsgő várost figyelte.

Tudom, hogy itt vagy, érzem! – suttogta bele a lassan leereszkedő sötétségbe. És meg foglak találni! Egy óra múlva visszasétált a türelmesen várakozó taxishoz és visszahajóztak a szálloda elé, ahol a most érkező Timothy Daltont kikerülve a szobájába sietett.  Holnap túllesz ezen a francos fesztiválosdin, aztán szerét ejti, hogy találkozzon Carával, addig nem megy haza.

*

Cara az ablaknál állva az alkonyi háttér előtt ragyogó San Giorgio szigetét nézte. Már számtalanszor állt lent a rakparton és csodálta meg a fenséges épületegyüttest, de most szinte mágikus erővel vonzotta a tekintetét. Vajon Robert megérkezett már? – rebbent meg a tekintete. Vajh, melyik előkelő szállodában foglaltak neki szállást? Itt is telt ház volt már napok óta, pedig eleinte olyan nagyon reménykedett benne, hogy a sors újra a kezükre játszik, de nem, biztosan nem, mert ma még Sandronál, a recepciósnál is rákérdezett. A férfi mentegetőzött, hogy nem is adhat ki ilyen információt, de aztán óvatosan felé fordította a monitort, amin az érkező vendégek névsora állt. Robert nem volt köztük. 

Megfordult és a king-size méretű franciágyon kiterített ruhára nézett. Marco ajándéka. Mikor tegnap a temetőből visszaérkezett, a fodrásznál bejelentkezett, majd felment felfrissülni a szobába. Utána akarta nyakába venni a várost, de már az ajtón belépve látta, hogy  a férfi megelőzte. Az előkelő ruha egyértelműen a volt férje ízlését tükrözte, akár a velencei álarcosbálon is megjelenhetett volna benne, de úgy döntött, nem foglalkozik vele. Ha ebben, akkor ebben fog felmenni a francos színpadra, hogy a város nevében gratuláljon valamelyik szerencsés nyertesnek.

*

Robert zavartan húzkodta magán az elegáns szmokingot. Mintha ezer hangya rohangált volna a testén, pedig  frissen zuhanyozva  bújt bele. Az idegességtől van, nem vitás. A csokornyakkendőt ugyan félredobta és helyette a hosszú, keskeny fekete selyemnyakkendőt kötötte fel, de remélte, hogy a várost képviselő hölgy, akire vártak, nem teszi szóvá, hogy nem elég elegáns. De ha igen, az se érdekelte különösebben. Minden percet elvesztegetettnek érzett, amit ebben a puccparádéban kell töltenie, ahelyett, hogy Cara után nyomozhatna. Amint itt végzett, rohan is vissza, a fenét sem érdekli az after party, amire a szerződése értelmében el kellene mennie,  és amire a meghívója a zsebében lapult.  

A vele szemben ácsorgó ideges szervező a fülesébe beszélt és felé fordulva csak annyit mondott, itt van… aztán Robertből elszállt minden erő. Egy  sötét füst színű, szikrázó csillagokkal borított felhőben Cara érkezett meg. Az ujjatlan többrétegű muszlinköltemény bárki máson túlzóan hatott volna, de a lány egyszerűen csodásan festett benne. Haját szabadon hagyta és az arcába fésülte, valószínűleg a sebhelyet akarta így eltakarni vele – gondolta, miközben szeme itta a látványt. A lány láthatóan arra koncentrált, hogy az extra magas sarkakon baleset ne érje a sűrűn kígyózó kábelkötegek között, aztán felnézett és abban a pillanatban ő is elveszett a szürke szemekben, amelyek rajta kívül jelen pillanatban nem is láttak mást. Aztán egyszerre kapták a tekintetüket a hadaró szervezőre, aki a kezükbe nyomott egy borítékot és a színpad felé mutatott. Robert ébredt elsőnek a kábulatból és színészi kelléktárának széles mosolyával az arcán Cara könyöke után nyúlt, hogy bevezesse, miközben a hangszóróból a nevüket hallotta. 

Cara álomként élte meg a színpadon töltött perceket. Ha az élete múlt volna rajta, akkor sem lett volna képes hosszabb szónoklatra, de szerencsére Robert átvette az irányítást és segített neki. A reflektorok vakító fényében fogalma sem volt, merre keresse Marcot, de biztos volt benne, hogy az előbbi  veszekedésük után égő szemmel figyeli a kettősüket és meglátja az árulkodó jeleket, hogy nem ezen a színpadon találkoztak először. De már ez sem érdekelte. Ma reggel úgy kelt fel, hogy megvesztegeti Sandrot, érdeklődjön a kollégáinál, hátha sikerül Robert nyomára bukkannia, de lám a Sors, ez a nagyszerű rendező, már megint a segítségükre sietett. Tudta, hogy a díj átadása után legjobb lenne, ha eltűnne és megkeresné Marcot, mielőtt valami botrányt csinál, de egyszerűen nem volt képes elengedni Robert meleg kezét, ahogy a színfalak mögött látszólag a kábelek között segítette át, de közben izgató köröket rajzolt hüvelykujjával a tenyerére. Felcsippentette a bolond ruha szegélyét és óvatosan lépkedett előre, így nem is vehette észre Marcot, aki dühtől vöröslő arccal álldogált a társalgó ajtajában.

Robert éppen elnézést kért, hogy kikerülje, de a férfi elé állt, és a mellének támasztott tenyérrel megállásra kényszerítette.  Robert felkapta a fejét és talán életében először gondolt rá, milyen jó lenne, ha Dean itt állna mellette és a puszta jelenlétével megoldaná ezt a kínos helyzetet.  Jobb híján kérdőn nézett a gondosan ápolt kéz láthatóan dühös tulajdonosára és a mellén támaszkodó kézre. De a férfi csak Carát nézte, és Robert biztos volt benne, hogy az exférj áll az útjukban. Az arroganciája önmagáért beszélt.

-Látom, öt perc alatt úgy tapadsz erre a bájgúnárra, mint aki az éjszakát is vele akarja tölteni. Vagy már meg is volt? – nézett Marco gúnyosan Carára.

-Ízléstelen vagy! – suttogott neki a nő.

-Lehet, de bármelyik férfi ízléstelenségre vetemedne, ha a feleségét egy idegen férfi karjaiban látná.

-Nem vagyok a feleséged! – sziszegett Cara, miközben érezte, hogy Robert karjának ölelése meglazul.

-De velem jöttél erre az átkozott estére, és esküszöm, velem is fogsz innen elmenni.

-Uram! – szólt közbe Robert és Cara ijedten vett levegőt, ahogy arra gondolt, hogy ez a két férfi itt a színfalak mögött fog egymásnak esni. –Azt hiszem, a hölgy nemet mondott, és ha Ön ilyen jól kiismeri magát a társasági etikettben, akkor bizonyára tudja azt is, hogy ez mit jelent. Ő dönt, hogy kivel tölti az estéjét, és nem számít, hogy mit akar Ön, vagy mit szeretnék én.

-Cara, azonnal gyere velem! – emelte meg a hangját Marco, mire  Robert  lepöckölte a melléről a kitartóan támaszkodó aranygyűrűs kezet. Angol hidegvére még kitartott, de érezte, ahogy az adrenalin elönti a testét, és tudta, képes lenne fizikai összetűzésre ezzel a barommal, ha nem hagyja őket békén.

-Uram! Amennyiben továbbra is inzultálja a hölgyet, kénytelen leszek a biztonságiak segítségét kérni, hogy a helyére vezessék. Nem is értem, hogyan kerülhetett ide hátra.

-Én oda megyek ebben a francos épületben, ahova kedvem tartja. A szervezőbizottság egyik tagja vagyok, maga féleszű, ezt tudhatná, ha ennek a lotyónak a testén kívül mást is képes lenne meglátni. – Marco hangja egy újabb oktávval megemelkedett.

Robertet a válaszadástól és a tettlegességtől egy szervező és a biztonságiak megjelenése mentette meg. Az idős férfi pergő nyelven hadart Cara exférjének, miközben sűrű bocsánatkérő pillantásokat vetett rájuk. Érdekes módon Marco egy idő után nagyot szusszanva zsebrevágta a kezeit és egy szó nélkül megfordulva elhagyta a termet. A férfi feléjük fordult és most nekik címezve is bocsánatot kért, aztán intett a két markos legénynek és távoztak. Végre magukra maradtak!

-Huh, ez mindenféle értelemben meglepő helyzet volt! Először a csodás felbukkanásod, ez a bámulatos ruha, aztán a férjed… nem mondom, máskor egy hét alatt nem történik velem ennyi izgalom. Mit egy hét, egy hónap. – sóhajtott a férfi, aztán Cara remegő keze után nyúlt és magához húzta. 

-Ezt egyszerűen muszáj! Azt sem bánom, ha valaki meglátja. – és szája a lány csillogó ajkaira tapadt. Cara önfeledten viszonozta, aztán óvatosan, de határozottan eltolta a férfit.

-Neked is szép estét, Robert! – mosolygott rá. –Hát, újra egy csodás találkozás! Azt hittem, meg kell vesztegessek valakit, hogy a közeledbe férkőzhessek, erre tálcán szállít nekem a Sors. Alig tudom elhinni. Ne haragudj Marco miatt, már idejövet összevesztünk, várható volt, hogy előbb-utóbb robban. Sajnálom, hogy a tanuja kellett legyél, milyen közönségesen tud viselkedni.

-Nála laksz? – tette fel a férfi halkan a kérdést, ami ebben a pillanatban szörnyű gyanuként megfogalmazódott benne.

-Nem, dehogy, bár, gyanítom, hogy van köze hozzá, hogy milyen előkelő szállást kaptam a munkám idejére. A Hotel Danieliben lakom a Riva degli Schiavonin.

-Akkor majdnem szomszédok vagyunk. Nekem a Metropolban foglaltak szobát. Csodás hely. Amikor megérkeztem, lelki szemeimmel már láttalak is abban a fantasztikus mennyezetes ágyban, ami majdnem az egész szobát uralja. 

Cara elmosolyodott: -akkor innentől nem is kérdés, hogy nálam vagy nálad. Tőlem mehetünk is.

Robert csalódott arccal feszengett. -Muszáj itt maradnom az afteron. Legalábbis az elején megjelennem, a fotósok rendelkezésére állni, ilyesmi. Tudod, benne van a szerződésemben. – vágott egy grimaszt. –De tudod mit, gyere velem! Biztosan elintézhetjük, hogy beengedjenek.

Cara az asszisztens felé fordult, aki ekkor lépett be és a kis kézitáskáját szorongatta. Megköszönte, hogy vigyázott rá, aztán kinyitotta és egy díszes cirkalmazású meghívót húzott elő belőle.

-Azt hiszem, nem kell trükköznünk, hogy veled mehessek, meghívót ugyanis én is kaptam, mint a városi tanács képviselője – vigyorgott vidáman.

-Tanácsi képviselő? – nézett rá a férfi őszinte döbbenettel, de a nő elnevette magát.

-Csak névleg. Ugyanis az öreg  Maria-Antonia Sforzi, aki helyett van szerencsém itt lenni,  a látványával és az éles nyelvével is elriasztaná a parti vendégeit, így aztán engem kértek fel. Igaz, valószínűleg Marco is ott lesz, de szerintem az előbbiek után ott sem mer majd botrányt rendezni.

-Igaz is, mi volt ez az előbb, mert persze egy szót sem értettem belőle?

-Jobb is, Marcot Signor Montefiori emlékeztette arra, hogy micsoda szerencsétlen helyzet állhatna elő, ha a szervező bizottság egy tagját a biztonságiakkal kéne kivezettetni. Marco ugyanis egy jó nevű ügyvédi iroda tulajdonosa, és egy ilyen botrány aligha tenne jót az üzletének. Másrészt tapasztalatból tudja az öreg, hogy az amerikai ügyvédek milyen agyafúrtak, és biztos lehet benne, hogy egy hollywoodi sztár – aki jelen esetben ugyebár Te vagy – ügyvédje esetleg még a gatyáját is leperelné róla, ha kellemetlen helyzetbe keverné. Marco pedig semmitől sem fél jobban, mint hogy egy botrányból ne győztesen keveredjen ki. Velem el tudott bánni, de egy hollywoodi sztár úgy tűnik, még neki is nagy falat. 

-Nos, akkor ez a nagy falat, és te kis cukorfalat a mai estét együtt töltik néhány pohár pezsgővel feledve az iménti kellemetlen perceket, aztán pedig vár minket a baldachinos ágyikó. Soha szebb terveket egy estére!

Bonus: