A menedék 19.

Visszafelé átcsorogtak Burano kis lagúnáin és Robert elvarázsolva nézte a sok apró, színes, egymáshoz simuló épületet. Cara elmesélte, hogy a városka lakói ma is halászatból, idegenforgalomból és a csipkeverésből élnek, és ennek az életnek ezernyi apró jelét mosolyogva figyelte a csónakból. Álmában sem gondolta volna, hogy ez az utazás ennyi élményt ad majd neki. Eddig bármerre járt, ritkán volt alkalma körülnézni az adott városban. Ez a mai kirándulás különleges ajándék volt, amiért nem tudott elég hálás lenni a nőnek, akit szeret. Állj! Mi volt ez? Szeret? 

A felismerés szinte fejbe verte, ráadásul feszítette a torkát, hangosan is ki akarta kiabálni a nagyvilágnak, de elsősorban ennek a mosolygó szemű nőnek, aki néhány héttel ezelőtt a montanai porban fekve felforgatta az egész életét anélkül, hogy a kisujját mozdította volna. 

Cara éppen a gondolakikötő mellé kormányozta lassan a kis csónakot, amikor felnézve Robert döbbent tekintetét kapta el egy pillanatra. Akaratlanul is körülnézett, mit láthatott a férfi, amitől így elállt a szava, de egyetlen koránkelő turistán kívül közel s távol egy lélek sem járt. Az az egy is a Campanile tornyát fotózta éppen hatalmas objektívjével. Tipikus turista téma, húzta el a száját Cara, aki már régen nem a turisztikai látnivalókat örökítette meg, hanem az apró, sokak számára talán láthatatlan részleteket, amik a múltról meséltek, az életről és az elmúlásról; a mohos köveket, a simára kopott korlátokban rejlő ezeréves csigákat, Carlo kalapján a szalag rebbenését, a férfi karján megfeszülő izmokat, ahogy idős kora ellenére biztonságosan kormányozza a karcsú gondolát. 

Carlo boldogan ölelte meg, néhány percig pergő olasz nyelven beszélgettek, aztán Cara nevetve egy puszit nyomott a naptól cserzett öreg arcra.

-Köszönöm Carlo, akkor este 7-kor itt találkozunk. Mile Grazie!

Roberthez fordulva boldogan belékarolt és a San Marco felé húzta.

-Gyere, igyunk egy kávét a Florianban. Ez a leghíresebb kávéház, tulajdonképpen az első Európában, ahol még az 1720-ból származó falburkolatot is megőrizték, a márványlapos asztalokat és az aranyozott szélű tükröket. Aki a történelemben számított valamit és elvetődött ebbe a városba, az mind a vendégük volt, úgyhogy ott a helyed. 

Robert vigyorogva, a fejét csóválva követte. Tagadhatatlan, hogy ez a város Cara szívéhez nőtt. Olyan bolondosan önfeledt volt itt, amilyennek még sosem látta. Úgy tűnt, ez a vízzel körülvett Paradicsom az ő igazi közege, nem New York, talán nem is Los Angeles, de még Montana sem. Vissza fog ide kívánkozni valamikor, mert egyszerűen ide tartozik, és ő nem tarthat vele. A gondolat elszomorította, és minden álmodozását a közös jövőről olyan erővel mosta alá, mint körülötte mindenütt a sós tengervíz az évszázados paloták alapzatát. Attól félt, hogy az őket körülvevő mesevároshoz hasonlóan mesés kapcsolatukat is a pusztulás réme fenyegeti. Az érzés alighanem kiült az arcára is, mert Cara elgondolkodva nézte egy ideig, aztán egyre kevésbé kapaszkodott már csak belé. Végül elengedte és pontosan a kávézó előtt szembefordult vele.

-Robert, mi a baj? Amióta kiszálltunk a csónakból, érzem, hogy valami bánt. Ha az a baj, hogy Carloval már megegyeztem, anélkül, hogy megkérdeztelek volna, hát, sajnálom, persze, nem muszáj 7-kor találkoznunk vele, csak meg akartalak lepni, de …

-Cssss, - tette az ujját Cara bőbeszédű ajkára a férfi - nincs semmi baj Cara, csak elgondolkodtam, hogy te mennyire ehhez a városhoz tartozol, és azt hiszem megijedtem, hogy talán hozzám nem is fogsz ennyire soha, de nem akarom elrontani ezt a gyönyörű napot a baljós képzelgéseimmel, gyere, üljünk le ide, talán egy igazi olasz kapucsínó feledteti velem ezeket a gondolatokat.  – Azzal egy puha csókot nyomott a lány szájára és magával húzta az egyik napfényben fürdő kis asztalka felé. Mielőtt kihúzhatta volna neki a széket, a szeme a közelben ülő férfin akadt meg. Ó, basszus, ilyen nincs! Pont itt kell lennie? Nem szólt Carának, aki háttal ült a volt férjének. Robert abban bízott, hogy a fickó nem fog a nyilvánosság előtt beléjük kötni. Hiú ábránd volt.

Marco megvárta, amíg a pincér felveszi a rendelésüket, aztán egy papírpénzt csúsztatott a csészéje alá, felállt, majd lassú léptekkel feléjük indult. A pincérrel együtt ért az asztaluk mellé. Megvárta, amíg leteszi a gőzölgő nedűvel teli porcelánokat, s mire Robert nagyot sóhajtva próbálta még időben figyelmeztetni Carát, Marco már meg is szólalt.

-Szép reggelt Signore Pattinson! Cara! Nocsak, a Metropolnak romlik a színvonala? Már kávét sem szolgálnak fel a jól fizető vendégeiknek? Vagy csak passzióból mutogatod magad Vele a városban?  - biccentett lenézően Robert irányába. -Mondhatom, amióta elköltöztél, érdekes szokásoknak hódolsz drágám. Korán reggel kiosonni egy férfi szobájából, mezítláb csatangolni, mint egy turista, és nyilvánosan csókolózni egy idegen férfival, aki nem is a férjed, sokat változtál, azt kell mondjam. 

Cara nagy levegőt vett, és Robert hiába rázta meg a fejét, a lány nem volt képes magába fojtani a mérgét.

-Marco! Utoljára mondom, nem vagy a férjem, és te akartál elhagyni engem, nem én téged.  Te aláztál meg mindenki előtt. Elváltunk, és semmi közöd hozzá, hogy mit teszek, kivel teszem, és hol teszem. Most pedig jó lesz, ha indulsz, mert elkésel az irodádból! – azzal a kapucsínós csészét feléje emelve hozzátette: Ciao!

Robert azonban felkapta a fejét. -Honnan veszi Mr. Pisani, hogy Cara a Metropolban töltötte volna az éjszakát?

-Csak blöfföl, Robert, ne is foglalkozz vele! – morgott halkan Cara, de Marco gúnyosan felvonta a szemöldökét.

-Nem, drágám, nem blöffölök. Én a tudás birtokában mondok mindig mindent, ha még emlékszel rá. De ha nem, akkor majd most rá fogsz jönni. – azzal mosolyra húzta a száját és búcsút intve elballagott.

-Na, ezt viszonylag simán megúsztuk, azt hittem, nagyobb botrányt fog csapni. – sóhajtott Robert, miközben szinte kéjesen szürcsölte a még mindig kellemesen meleg kávét. Cara tűnődve nézett a volt férje után.

-Nem tudom, Robert. Az nagyon nem vallana rá, ha ennyivel beérte volna. Szerintem még hátra van a fekete leves, de fogalmam sincs, mire készülhet. Imádom ezt a várost, de soha többé nem tudnék itt élni, amíg Marco is a közelben van. Ha valamihez, ahhoz biztos van tehetsége, hogy megkeserítse mások életét.

Robert halványan elmosolyodott, ahogy a korábbi gondolataira mintegy válaszként Cara szájából elhangzott ez a mondat. Akkor talán tud neki kínálni olyan jövőt, ami ezen a városon kívül ígéri a boldogságot. 

Üldögéltek még egy kicsit a meleg napsütésben, de ahogy nőtt körülöttük a tömeg, Robert úgy vált egyre feszélyezettebbé. Néhányan már felismerni vélték, és egyre másra hallotta a telefonok, apró fényképezőgépek túlontúl ismerős kattogását. Előkapta a telefonját, csinált egy képet kettőjükről, aztán Cara keze után nyúlt és felállt.

-Menjünk! Azt hiszem éppen ideje, hogy elbújjunk egy kicsit a nap és a fotósok elől.

Ahogy gyorsan elhagyták a teret, egyre többen fordultak feléjük érdeklődve. A filmfesztivál még éppen csak véget ért, néhányan még bíztak benne, hogy sikerül lencsevégre kapniuk egy-egy hírességet. A szállodai szoba hűvösében Robert végre újra tudott mosolyogni. Már éppen magához húzta volna Carát, amikor megcsörrent a telefon. Josh kereste.

A beszélgetés rövid volt, Robert szinte csak igennel és nemmel válaszolgatott, egyetlen egyszer hallott tőle egy miért-et a lány, aztán a férfi egy ingerült Értettem! és egy röpke Szia! után gondterhelten letette a kagylót.

-Mi a baj? – nézett rá Cara ijedten, ahogy a férfi háttal állva elmormolt egy káromkodást a fogai között.

-Holnap vissza kell menjek! Pedig… ááá, néha annyira elegem van az egészből!

-Hééé!  - simogatta meg a hátát a lány – nyugi! Tudtuk, hogy egyszer vége lesz. Gondolj arra, hogy milyen szép volt idáig, és még nincs is vége a napnak, hm!? – nézett rá csábítóan és a fürdőszoba felé húzta. Odabent megeresztette az oroszlánlábas kádba a meleg vizet, és lassú mozdulatokkal kezdte lesimogatni a ruhadarabokat a férfiról. Amikor már csak egy boxer volt rajta, lenyomta az ajtó melletti székre. -Ne gondolj arra, hogy holnap hazamész, most legyél itt velem, amíg még lehetsz! – azzal vetkőzni kezdett, és nem kapkodott. Mire minden ruhadarabjától megszabadult, Robert már tűzben égő szemekkel nézte, végül odahúzta magához, és az ölébe ültette. Lassan simogatta Cara hátát, de ebben most nem volt benne egy fergeteges szeretkezés ígérete, csak érezni akarta kezei között a lány testét, miközben kibökte a torkát szorongató kétségeit.

-Hogy tudsz mindig ilyen józan és elfogadó lenni? Ennyire nem számít neked, hogy fogalmunk sincs, mikor látjuk egymást újra? Amikor megismertelek, azt hittem, csak az időzítéssel van problémánk, azóta rá kellett jöjjek, hogy a földrajz sem játszik a kezünkre. Én nem tudom beérni azzal, hogy a jó szerencsében bízva néha összefutunk valahol a nagyvilágban, és olyankor eltöltünk egy-két álomszerű órát egymással. Ott akarlak tudni a közelemben, amikor örülök, és amikor kétségbeesek, és tudni akarom, hogy neked is szükséged van rám! Ez a néhány hét nélküled olyan magányosnak tűnt, amilyet már régen nem éreztem. Tengtem-lengtem a hotelszobában, és néha ordítani tudtam volna, hogy nincs mellettem valaki. Soha nem viseltem jól, ha egyedül kellett lennem. És mielőtt félreértesz, egyáltalán nem mindegy nekem, hogy ki van a közelemben. Vannak emberek, akiknek a társaságánál még a magány is elviselhetőbb. De az nem te vagy! És nem akarlak sürgetni vagy ilyesmi, szóval, ha nem akarnál velem élni, az is rendben van, csak legyél a közelemben, hogy a reményem ne vesszen el, hogy láthatlak! 

Cara lehunyt szemekkel hallgatta a halk, kérlelő szavakat. A férfi mintha csak a saját gondolatait fogalmazta volna meg. És végre döntésre jutott. Meg kell próbálják, egy esélyt kell adjanak ennek az egésznek! És ha ennek az az ára, hogy ott hagyja New Yorkot, akkor ő kész meghozni ezt az áldozatot. Szabadúszóként is próbálhat boldogulni, de talán az sem kizárt, hogy az ügynökség továbbra is ad neki feladatokat. Végül is nincs New Yorkban senki és semmi, ami igazán odakötné. Lehajolt, hogy egy csókot leheljen a férfi szájára és közben halkan beszélni kezdett.

-Adj nekem néhány hetet, hogy lezárjam a dolgaimat New Yorkban! Megpróbálom Robert, érted megpróbálom! De most gyere, tele a kád és én kevés dolgot szeretnék annyira, mint a habok között szerelmeskedni veled!

Robert az ígérettől megbűvölve követte és a következő fél órában mindent megtett érte, hogy megfeleljen a Cara fejében élő álomképnek.

*

A harangok épp csak elütötték az este 7 órát, amikor beszálltak Carlo gondolájába. Az öreg halkan lapátolva vitte őket egyre beljebb a paloták és lagúnák dzsungelében, hogy aztán a Canal Grandéra kikanyarodva teljes pompájában eléjük táruljon a város lüktető ütőere. Összebújva csodálták az elemekkel évszázadok óta dacoló épületeket, néha Cara Robert füléhez hajolva mesélt a főbb látványosságokról, aztán visszatérve a szűk sikátorokba, a férfi maga felé fordította a lány fejét és hosszan megcsókolta.  Az öreg Carlo mosolyogva dúdolt egy dallamot, miközben jócskán meghosszabbítva szokásos útvonalát, hagyta, hogy a szerelmesek egymáshoz bújva megfeledkezzenek a hétköznapokról, hogy hasson rájuk a város romantikája. 

A Metropol előtt kiszálltak és Carlo minden ellenkezése dacára Robert jókora summával hálálta meg az öreg egész napos segítségét. Aztán kéz a kézben a bejárat felé indultak, szívükben egy viharos búcsúéjszaka reményével. Ebben a pillanatban vakuk serege villant a szemükbe. És Marco gúnyos mosolya, ahogy jól láthatóan egy vastag borítékot tolt Salvatore elé. Gracie! Aztán feléjük fordult. –Élvezzétek az estét, Cara mia! – és nevetve ott hagyta őket a pikáns témára éhes hiénaseregtől körbevéve.