A menedék 21.

A férfi úgy ült ott, mint akinek ököllel vágtak az arcába.

-Hát, gratulálok! De nem egészen értem mi közöm nekem ehhez, hiszen, ha az emlékeim nem csalnak, van annak már lassan egy éve is, hogy utoljára…  Remélem, nem azt akarod megetetni velem, hogy én vagyok a boldog apa, mert akkor ez a világtörténelem leghosszabb terhessége?

-Nem, persze hogy nem! Minek nézel te engem? – nézett fel sértetten a lány.

-Hát, Kris, most mondhatnék erre egyet és mást, de anyám úgy nevelt, hogy minden körülmények között próbáljak úriember maradni. Nos, akkor még egyszer kérdezem, miért éppen hozzám jöttél a nagyszerű hírrel? Tudod, évekig a legboldogabb ember lettem volna, ha ezt az egyszerű mondatot hallom a szádból, de most már fájdalmat sem tudsz okozni vele. 

-Robert, fogd már be! A segítségedet akartam kérni, de már látom, hogy hiba volt éppen hozzád fordulnom. Csak egyszerűen nincs senki más, aki a történtek ellenére olyan közel állna hozzám, mint te, és azért gondoltam, hogy talán te megérted a döntésemet.

-Miféle döntésedet? – nézett rá gyanakvóan a férfi.

-Nem akarom megtartani! – suttogott Kristen.

-Hát, ez a te döntésed. És az apja mit szól hozzá?

-Sean nem tudja. Nem is akarom neki elmondani. Amilyen görény volt, semmi köze hozzá, és hát végül is az én hibám, hogy így alakult, mert nem szedtem rendesen a gyógyszert. Azt hittem, hogy úgysem történhet baj, hiszen veled sem… - halkult el a hangja. 

-Ja, hát velem megúsztad, ez tény. Tudod, néha már arra gondoltam, hogy az én hibám, hogy nem esel teherbe. Már azt terveztem, hogy elmegyek és kivizsgáltatom magam, de aztán minden máshogy alakult.

-Sajnálom, tényleg. Tudtam, hogy mennyire szeretted volna, ha születik egy bébink, de én egyszerűen nem éreztem magam elég érettnek az anyaságra. Igazság szerint még mindig nem. Azt hiszem, soha nem is akarok gyereket. Olyan igazságtalan dolog ez! Vannak, akik mindent megtesznek érte, hogy legyen és mégsem sikerül, én meg… A francba… elég anyámék elcseszett házasságát néznem, nem, én nem akarok kitenni egy gyereket ennek!

-Vannak boldog házasságok is, Kris!

-Tudom, apádéké, elmondtad már elégszer. És azt hiszem, te is képes lennél ilyen nyugisan leélni az életedet a megfelelő nő mellett. Nem is tudod, mennyire sajnálom, hogy nem én vagyok az. Pedig eleinte én is el akartam hinni, hogy menni fog. 

Robert eltolta maga elől az ételt és intett a pincérnek, hogy elviheti a szinte érintetlen tányért. Aztán visszafordult Kristen felé.

-Na, akkor bökd ki, hogy miért jöttél! Mert biztos vagyok benne, hogy nemcsak az örömhírt akartad közölni velem. Ennyire gonosz még te sem lehetsz.

Kristen egy grimasszal nyugtázta a gúnyos mondatot.

-Nézd Robert, egyszer fogom csak elmondani, hogy mit találtam ki, és nem kell most azonnal válaszolnod, de nagyon szeretném, ha elgondolkoznál rajta legalább. Ahogy már mondtam, te vagy a világon  az egyetlen, aki elé oda merek állni ezzel a dologgal, úgyhogy kérlek… mindarra, ami köztünk valaha szép volt, kérlek, hogy legalább gondold végig! Azt hiszem, megszülöm ezt a babát, mert képtelen lennék meggyilkolni, de nem akarom még a karomba sem venni. Azt kérem, hogy fogadd örökbe, mert akkor biztos leszek benne, hogy jó helyen lesz, te képes lennél szeretni.

Robert olyan lendülettel tolta hátra a székét, hogy fülsértően nyikorgott alatta a csillogó parkettán.

-Basszus, Kristen, te nem tudod, mit beszélsz! Én ezt nem hallgatom tovább! Ne haragudj, de erre képtelen lennék. Már az ötlet is… ez … beteges! Miért pont én? Ráadásul egy egyedülálló férfi… nincs az a bíróság, aki nekem ítélné, egyáltalán… Krisztusom, Kristen… 

-Tudom, hogy most sokkoltalak. Még magamat is, amikor kitaláltam. De bármennyit gondolkoztam, ez az egyetlen jó megoldás. Nem akarom elvetetni, de nem akarom megtartani sem, és azt sem akarom, hogy vadidegenek neveljék fel, és soha az életben ne lássam többé. Ha te vennéd magadhoz, akkor legalább láthatnám, ahogy felnő, ahogy jobb ember lesz melletted,  mint mellettem lenne valaha is. 

-Kristen, nem tudom… azt hiszem nem lennék képes…  és nem is dönthetnék ebben a kérdésben egyedül. A családommal is meg kellene beszélnem, meg egy ilyen ügyekre szakosodott ügyvéddel is. És hát… tudod, lehet, hogy lesz az életemben valaki, akinek szintén joga lenne elmondani a véleményét ezzel kapcsolatban.

-Tudom Rob, értem is, de azt hiszem, ez nem lenne gond. Téged olyan könnyen el lehet fogadni, egy kiskölyökkel csak nőnének az esélyeid – nevette el magát kesernyésen a lány.

-Kris, ez elég gyenge humor volt, te is érzed.  Ha volt valami, ami miatt ilyen sokáig húztuk együtt, az éppen az volt, hogy minket nem lehet olyan könnyen elfogadni ezzel az életformával. Fogalmam sincs, hogy megtalálom-e valaha azt a nőt, aki ebben az őrületben képes a kiegyensúlyozott életre. Sőt, ha őszinte akarok lenni, még magamban sem vagyok biztos. Dolgozom rajta, próbálkozom, de biztos nem vagyok. Azt mindenesetre elérted, hogy a kérésed megüljön az agyamban, basszus, tíz perce egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni.

-Oké Rob, nekem ennyi elég. Gondold át! 

-Mennyi idős vagy?

-A harmadik hónapban vagyok. Lassan el akarok tűnni a nagyvilág elől, ahogy látszani kezd, és valahol, talán éppen Európában megszülni. Úgyhogy van időd. Most megyek, csak annyit kérek, gondold át! Szia! – azzal kicsit bizonytalan járással kifelé indult. 

Robert  a fejét a kezébe hajtva könyökölt az asztalon. Annyira kiürült az agya, hogy ha valaki a nevét kérdezi, még az sem biztos, hogy eszébe jutott volna. A teljes elutasításon már túl volt. Az agya kezdett opciókat megfogalmazni, és majd beleőrült, hogy nem volt mellette senki, akivel erről beszélhetett volna. Ez nem telefontéma. Ha valaha is komolyan el akar gondolkozni rajta, akkor fel kell keresse a szüleit és ott a szülői házban leülni és végiggondolni ezt az egészet. Aztán ha már tudja, hogy arról az oldalról hogy fogadják, akkor Carával is le kell ülnie, mert ha a kapcsolatuk abba az irányba tart, amit ő szeretne, akkor neki talán még döntőbb szava van ebben az egészben, mint a családjának. Jézus! Most simán kiegyezne bármilyen eszelős programmal, ami a gondolatait csak egy percre is el tudná vonni ettől az egésztől!  - és ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja. 

Tom telefonált, hogy este bulit szervez, ha van kedve, ugorjon fel, úgyis tartozik még egy beszámolóval, mert elég gyík dolog, hogy a Velencében történteket egy bulvárlapból kell megtudja. Robert  megdörzsölte a halántékát.

-Oké, Tom, jövök, de értékelni tudnám, ha lenne rám egy kis időd négyszemközt, mint a legjobb barátodra, mert igen nagy szarban vagyok. És valakivel beszélnem kell, mielőtt megőrülök.

Tom egy kis szünet után beleszólt:

-Nem tudom, mi a fenét csinálhattál, amitől így kiborultál, de mindjárt bepakolom a kocsiba a piákat, és hazafelé beugrom érted. Ha neked is jó, akkor gyere át már most, akkor tuti nem zavar meg minket senki.

-Rendben, csörögj rám, ha itt vagy, lejövök – sóhajtott Robert, és máris érezni kezdte, hogy a szívét szorongató hatalmas görcs mintha enyhülni kezdene. Istenem, mihez kezdenék barátok nélkül? Hát, egy csomó bajtól megkímélném magam – gondolt először Kristenre, aztán mélyeket lélegezve felballagott a szobájába. Az ebéd ugyan kimaradt, de senki nem vetheti a szemére, ha egy ilyen beszélgetéstől elment az étvágya.

*

Cara a kezét tördelve próbált valamit kitalálni, hogy Desnek ne kelljen a valósággal kirukkolnia. Desmond Garfield jó újságíró lehetett volna, mert azonnal ráérzett, ha valahol sztori sejlett a háttérben, és ő nem szándékozott éppen saját magát és Robertet felszolgálni azon a bizonyos aranytálcán. Főleg úgy nem, hogy legelszántabb riválisa, Emily House kíváncsian csillogó szemekkel hallgatta a habogását.

Des nem könnyítette meg a dolgát, bármennyire szerette volna abba az irányba terelni a beszélgetést, a férfi látszólag még nem vette a lapot és nem ajánlotta fel, hogy legyen a los angelesi kiküldöttjük. Pedig nagyon szerette volna, ha az állását nem kell feladnia, mert ki tudja, az Angyalok városában sikerül-e elhelyezkednie, főleg, ha netán híre megy, hogy kinek a párja. Bármilyen bizalommal is volt Robert felé, de semmiképpen nem akarta, hogy bárki rásüsse, a pénzéért van vele, eltartatja magát. Nem, ő dolgozni akar továbbra is, és igazából még összeköltözni sem szeretne vele. Egyszerűen túl korai az még – próbálta meggyőzni önmagát, miközben tisztában volt vele, hogy az érvelése csak így, sok ezer mérföldnyi távolságból hatásos. Abban a pillanatban, hogy kiszáll a LAX-on és Robert szemébe néz, ezek az elvek elpárolognak majd a tűző napon. 

Des végre úgy döntött, hogy legalább szembe fordul vele és a szemébe néz, mert Cara eddig csak a hátát tudta szuggerálni a főnökének.

-Cara, tudom, hogy még lenne mit mondanod az elhatározásoddal kapcsolatban. Azt is sejtem, hogy valami pasi lehet a háttérben, mert amióta Montanából hazajöttél, teljesen ki vagy fordulva önmagadból. Ami nem baj, mert tulajdonképpen természetellenes volt az a távolságtartás, ahogy korábban viselkedtél. Szóval, szerintem, bármi is történt a montanai kirándulásod alkalmával, az határozottan jót tett. És élek a gyanuperrel, hogy a dolognak köze lehet ahhoz a múltkori new yoki melóhoz is. De nem is erről akarok beszélni, mert ez végül is a magánügyed. Ha alakul bármi is, sok szerencsét hozzá!

Szeretem, ahogy a világot látod a kamerán keresztül és sajnálnám, ha egy ilyen megbízható, jó szemű kollégát vesztenék el. Azon gondolkodom, hogy vállalnád-e, ha emailben tartanánk a kapcsolatot és továbbra is az ügynökségnek dolgoznál. Végül is nincs szükség gyakori személyes találkozókra, ha pedig elengedhetetlen, akkor mint tudjuk, feltalálták már a repülőgépet.

Carában elömlött a megkönnyebbülés. Kimondta!

-Köszönöm Des, hogy ezt mondod, mert én sem szerettem volna itt hagyni az ügynökséget. Sokat köszönhetek nektek és úgy érzem, hogy jól tudnánk továbbra is együtt dolgozni.

Nem kerülte el közben a figyelmét, hogy Emily megrökönyödve mered Desre, mint aki nem erre a fejleményre számított. Hát, aranyom, még várnod kell, hogy kitúrhass! – vigyorgott benne a kisördög.

-Nem igazán értem, mi szükséged erre a melóra?! –hallotta Emily kellemetlenül magas hangját. –Ha a verebek igazat csiripeltek, akkor a jövőben amúgy sem szorulsz rá, hogy aprópénzért dolgozz.

-Nem tudom, miről beszélsz Em, de biztosítalak róla, hogy szükségem van munkára és nemcsak anyagilag, hanem, hogy értelmesen töltsem az időmet.

-Akkor a hírek mégsem igazak? – feszegette a lány továbbra is a kérdést.

-Milyen hírek, Em? – nézett rájuk értetlenül Desmond.

-Ó, a mi Caránk kifogta az egyik legnagyobb halat a hollywoodi akváriumból.

Cara bokáig vörösödve állta Des kutató tekintetét. Aztán a férfi megszólalt.

-Em, azt hiszem, a dolognak ez a része nem tartozik ránk. Cara dolgozni akar, én pedig örülök, ha a munkatársaim között tudhatom. Nekem ennyi elég. És szerintem neked sem kéne mások magánéletével foglalkoznod. Főleg nem pletykaszinten. Ez ugyanis nagyon nem vágna a cégünk profiljába.

A rendreutasítás félreérthetetlen volt, Em döbbenten, Cara hálásan biccentett Des felé, aztán a férfi összecsapta a tenyerét. -Na, mindent tisztáztunk, akkor mehet is mindenki a dolgára. Kérlek, Cara, pár sorban tudasd majd velünk az elérhetőségeidet, ha sikerült odaát szállást találnod!

*

Cara két napja már mást sem csinált, csak igyekezett eldönteni, hogy mi mindentől hajlandó vagy kényszerű megválni. Nem akart felesleges csomagokkal a kontinens túloldalára költözni, de nehéz volt élete megannyi emlékétől egy csapásra megválnia. Éppen úgy, mint kedvenc könyveitől és ruhái nagy részétől. A barátnőjétől születésnapjára kapott saját készítésű Tiffany lámpát csomagolta éppen óvatosan, amikor megszólalt a telefonja. Oda sem figyelve felvette. Aztán a csomagolásról teljesen elfelejtkezett, ahogy Robert kellemes baritonját hallgatta.

-Hello szépségem! Végre el lehet téged érni! Már kétszer hívtam az ügynökséget, mert mind a kétszer végig akartam hallgatni, hogy a jövőben megváltozik az elérhetőséged, mert Kaliforniába költözöl. Ez zene volt füleimnek. Tudsz már valami konkrétumot? Például mikor várjalak a reptéren, hova vihetlek haza, ilyenek… 

Cara megilletődötten hallgatott. Ezen már vitatkoztak párszor. Nem akart Roberthez költözni, az a szálloda meg, ahol lakott, az ő pénztárcájának egyelőre igencsak költséges megoldás lett volna. De igazság szerint, még nem keresett megfelelő szállást. Talán tudat alatt mégis csak Robert mellett akar lenni?

-Robert, ne komolytalankodj! Szombaton korán reggel érkezem, és hálás lennék, ha néhány napra foglalnál nekem a szállodában szobát, amíg aztán találok valami helyes kis lakást.

-Vedd úgy, hogy elintéztem. Jaj, Cara! Annyira hiányzol, hogy el sem tudom mondani. Annyi minden történt, amit veled is meg akarok beszélni, köztük néhány egészen meglepő és korántsem mulatságos dolog, de nem telefontéma, úgyhogy már majd megőrülök, hogy végre összebújhassunk egy csendes zugban, és segíts nekem rendet tenni a fejemben.

-Kösz Robert, most a hétvégéig törhetem a fejem a talányos mondataidon.

-Életem, mivel az még két nap, aligha fogsz ebbe annyira belefáradni, mint én, aki két hete már rágom a dolgot. De tényleg nem akarok így telefonon keresztül erről többet mondani, úgyhogy kérlek, siess hozzám! Szeretlek!

Cara vigyorogva nézte a halkan pittyegő telefont. Robert mindig így búcsúzott, szinte lehetőséget sem adva rá, hogy ő is elmondja neki a velencei szálló tükre előtt hangosan kimondott szavakat. Pedig megtalálja majd az alkalmat, amikor tisztán, érthetően, nos, esetleg a szenvedélytől karcos hangon, de a tudomására hozhatja, hogy ugyanúgy érez iránta.