A menedék 24.

Cara elgondolkodva ballagott a férfi mellett. Hát, nem egészen erre számított a repülőn ülve. Úgy képzelte, hogy mostanra már a viszontlátást ünneplő édes szextől elpilledve szundítanak a puha ágyban. Ezzel szemben olyan jeges zuhanyban volt része, amely pont annyira volt sokkoló, mint amennyire váratlan. Ráadásul Robert azzal, hogy a nyakába zúdította ezt a gondolkodni valót, mintha megszűnt volna jelen lenni, bezárkózott a kis belső világába, ahol ki tudja, milyen terveket szövöget, mindenesetre aggódva érezte a kezén megránduló kemény szorítású ujjakat. Már gyalogoltak egy ideje, amikor Cara nem bírta tovább a férfi hallgatagságát, és megrántotta hosszú ujjú pólójának szegélyét.

-Sietünk valahova, vagy lassíthatunk egy kicsit?

-Micsoda? Jaj persze, ne haragudj! – vett vissza a tempóból Robert és a kezét fogva átvágott vele az úttesten a parti sétány irányába. A víz már elég hideg volt ahhoz, hogy a ragyogó napsütés ellenére se sokan töltsék a napot a parton, így aztán a cipőjüket kézbe fogva lassan bandukoltak egy kihaltabb partszakasz felé.

Robert a sirályokat nézve arra gondolt, volt-e valaha is ilyen szabad, mint ezek a könnyed tollasok? Talán kisgyerekként. Mert amikor a modellkedésbe belevágott, máris megkötések erdejével találta szembe magát. Egyrészt ott voltak a megrendelők, a fotósok, az ezernyi ember, akinek köze volt ehhez az egészhez, másrészről ott voltak a szülei, akiknek szintén meg akart felelni. És a dolog csak rosszabb lett, amikor a filmes karrierje is beindult. Csak azt hitte, hogy felnőtt ember, önálló döntésekkel, aki bárhol, bármikor megáll a saját lábán, de be kell ismerje, hogy mindig mások mondták meg neki, hogy mit csináljon, mit csinálhat.

Az első önálló döntése az volt, amikor nem törődve az intésekkel összejött Kristennel, a második, amikor mindenkivel dacolva kibékült Kristennel. Aztán amikor lelépett, hogy a sebeit nyalogassa, és rendet tegyen a fejében. Ennek is köze volt a lányhoz. És ez a mostani döntése megint vele kapcsolatos. Ez azért több, mint elgondolkodtató. De megesküdött volna rá, hogy nem fűzi már semmi hozzá, csak barátság. 

Cara bandukolt a férfi ölelésében, de az izmai remegéséből érezte, hogy Robert gondolatai távol járnak a hangosan partra sodródó hullámoktól, és igen, talán tőle is. Tisztában volt vele, hogy a férfinak ezt a döntését talán rajta kívül egyetlen nő sem értené, és főként nem támogatná; de ő valami homályos lelkiismereti kérdést csinált belőle. A múltbéli rossz döntését megmásítani már nem tudja, de talán ezzel kompenzálhat. Csak abban nem volt biztos, hogy erre az érzésre lehet-e hosszú távon alapozni egy kapcsolatot. Végül is, ezt a férfit néhány hónapja ismeri, és bármennyire azt gondolta róla, hogy egy egyszerű lélek, akit nagyon könnyű lehet szeretni, ez a mostani lépése az ékes bizonyíték rá, hogy mennyire melléfogott. Robert minden, csak nem egy egyszerű lélek. Bonyolultabb pasival talán még nem hozta össze a sors. 

Világosan érezte a megdöbbenését, amikor a terhességmegszakításáról beszélt. Joga volt tudni róla, bár nem biztos, hogy pont most kellett ezt megosztani vele. De egyszerűen kibukott belőle. Mindegy, ő már kiterítette a múltja összes kártyáját, innentől a férfié a döntés, hogy akar-e ítélkezni felette vagy elfogadja, hogy csak az együtt töltött idő számít. De azért már szívesen beszélt volna, vagy hallgatta volna Robertet, ahogy megosztja vele a bensejében fortyogó gondolatait. Mert ez a hallgatás és az erőltetett menet, amit diktált, már kezdett az idegeire menni.

Elengedte a kezét és a víz közeli sziklák felé vette az irányt. Leült az egyik lapos kőre, aztán a szemét lehunyva hátradőlt. Robert körbenézett, aztán odaballagott és elhelyezkedett a szomszédos sziklatömbön. 

Egy idő után Cara megszólalt. -Beszélünk még a dolgokról vagy inkább hívjam fel a repteret és kérdezzem meg, melyik new yorki gépre van még szabad hely?

Robert felkönyökölt és elgondolkodva nézte. –El akarsz menni?

-Nem, ÉN nem akarok elmenni, de talán TE szeretnéd, hogy menjek el. Annyira csak magadban tárgyalod meg a dolgot, hogy nem csoda, ha az jut az ember eszébe, hogy talán időre van szükséged ahhoz, hogy átgondold, a megfelelő nőnek tetted-e fel a kérdést.

-Cara! Olyan dologra akarlak rávenni, amiért az elmúlt napokban még a saját családom is elgondolkozott rajta, hogy talán gyámság alá kéne helyezniük. A legjobb barátom szerint hülye vagyok, már csak azért is, mert egyáltalán elgondolkodtam a dolgon. Tökéletesen illene a képbe, ha ezek után itt akarnál hagyni. És a legszebb az egészben, hogy meg sem tudom igazán fogalmazni, miért vállalnám mégis. 

Kristen... annak ellenére, ami köztünk történt, mégis nagyon fontos nekem, és látom, hogy mennyire labilis. Olyan családban nőtt fel, ahol azóta nem tekintették gyereknek, amióta az első filmbe gyerekszereplőként beválogatták. Talán soha nem is volt gyerek, vagy még helyesebb, ha úgy mondom, hogy még mindig egy gyerek. És ez tette olyanná, amilyennek te rajtam keresztül ismered. De nem rossz ember, legalábbis nem akar rossz ember lenni, küzd önmagával, csak nála ez előbb-utóbb kihat a környezetére is. Elég nagy kereszt ez neki. És most bajban van. 

Ezzel szemben itt vagyok én, aki egy boldog, nagy családban nőtt fel, szeretettől körülvéve, amivel ő is tisztában van. Ezért támadhatott ez a gondolata, én már értem az indítékait. Csak éppen azt nem látom, hogy tudnám végig csinálni. Választhatnám a legegyszerűbb utat, Kristent és a gyereket együtt, de nem vagyok egy öngyilkos alkat, tudom, hogy ez nem működne. Ő nekem már „csak” a barátom, soha nem lenne több, talán még akkor sem, ha valami csodánál fogva az én gyerekemmel lenne terhes. Megvolt rá a lehetőség, de nem tudtunk élni vele, és az idő mindent megváltoztatott. Aztán jöttél te, és én újra hinni kezdtem benne, hogy talán van a számomra is boldogság. 

Tudom, hogy még túl kevés idő telt el, és erre egyébként se lehet garanciákat kérni, de valahol mélyen érzem, hogy ez, ami közöttünk érik, ez jó. Elég idősek vagyunk mind a ketten ahhoz, hogy már legyen múltunk is, amivel nemcsak önmagunknak, de a választott párunknak is együtt kell élnie. Én csak a magam nevében beszélhetek, de azt hiszem, sikerülhetne. Különben is, mire ez a gyerek megszületik, majdnem fél év telik még el, és én már megtanultam, hogy fél év alatt az ember élete gyökerestül felfordulhat. 

–Igazából csak azt nem értem – szólt közbe halkan a lány -, hogy hogyan lesz azután, ha a kicsi megszületik? Hármasban éldegélünk majd? Mi neveljük Kris gyerekét, ő meg jön-megy kénye-kedve szerint és babázik? És ha egyszer úgy gondolja, hogy mégis szeretne az anyja lenni, akkor visszakéri?

-Nem, abba én sem mennék bele. Ha lemond róla, akkor csak távolról követheti az életét. Nem lesz a homályos múltú nagynéni, aki bármikor jöhet-mehet nálunk. Emiatt felesleges aggódnod, ezt én sem hagynám. Legalábbis azt hiszem – tette hozzá csendesen a férfi, miközben apró kavicsdarabokat pöckölgetett a szikláról a homokba.

-Hát, látod, ez az egyetlen, ami aggaszt, hogy még te magad is bizonytalan vagy, hogy mennyire engeded majd be az életedbe, az életünkbe azt a nőt, aki a saját bevallásod szerint is fontos neked. Ez így annyira... bizonytalan. Őszintén szólva nehéz megbirkózni azzal a tudattal is, hogy a szíved egy része ragaszkodik hozzá, de ha kapocsként még a gyerek is ott lesz köztetek, nem tudom, egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy mosolyogva tolerálnám a dolgot. Ez pedig közöttünk szülne viszályt, ebben is biztos vagyok. 

-Soha, egyetlen pillanatig sem kell féltékenynek lenned rá, Cara! Ő a múlt!

-Nem, nem az. Ha úgy döntesz, hogy örökbe fogadod a gyerekét, akkor örökre a jelened lesz. – sóhajtott a lány. –Tudod, az eszem azt ordibálja a fülembe, hogy fussak, amerre látok, de a szerelem, amit irántad érzek, megköti a kezem-lábam, tehetetlen vagyok. Vagy vállalom veled ezt, vagy belepusztulok a veszteségbe, így aztán nincs igazán választási lehetőségem.

-Lehet, hogy igazad van. Rá tudnál venni, hogy mondjak nemet Kristennek, mert téged szeretlek, de előfordulhat, hogy ez lassan eltávolítana minket egymástól. Úgyhogy talán tényleg nincs más választásunk, mint belevágni. De ne döntsünk most! Annyira sajnálom, hogy alig értél ide hozzám, és máris lerohantalak vele, de már képtelen voltam tovább magamban tartani, hiszen napok óta rágódom rajta. Gyere, menjünk haza, fáradt vagy, látom. Egy kicsit lepihenünk, talán melletted nekem is sikerülni fog, hogy egy kicsit kikapcsoljon az agyam. Na, gyere! – nyújtotta felé a kezét Robert, és magához húzta, aztán ha már így összetapadva álltak, hát, alaposan meg is csókolta. Aztán kéz a kézben lassan vissza is sétáltak a szállodához.

*

Monica óvatosan kortyolta a kávét, miközben a csésze pereme felett barátnőjét nézte.

-Beszéltél vele?

-Beszéltem, és most jár az agya – gondolom. Ismerem annyira, hogy majdnem biztos legyek benne, nem fog elutasítani. A barátnője pedig... hát, sok választása nincs. Ha Robert vállalja, akkor vagy ő is vállalja, vagy fel is út, le is út. Rob hamarabb mond le a saját boldogságáról, minthogy egy gyereket és egy régi barátot cserben hagyjon. 

-Szerintem a csaj is vállalni fogja. Már, ha az a velencei szuvenír nem tett nagy kárt benne. Az árus csak annyit mondott, hogy óvatosan bánjak vele, mert a régiek receptje szerinti keverék van benne, ha egy szűk térben eltörne, a gőze akár halálos is lehet. Amúgy csak ronda foltot hagy. Bolond ötlet volt a táskájába pottyantani, de arra gondoltam, ha a szer tönkreteszi azt a szép táskát, és a csaj megtalálja a „bűnöst”, akkor talán valami figyelmeztetést olvas ki a dologból, hogy az a velencei románc nem érhet jó véget. 

-Őrült vagy, Monica! – forgatta a szemét Kristen, bár eljátszott a gondolattal, ha Cara nem lenne, vajon Robert nem térne-e vissza hozzá? Mennyivel egyszerűbb lenne a helyzet! Mindenki a közös gyereküknek hinné a babát és passz. 

A telefonjára nézett, amin három hívása is volt Seantól, de nem fog azzal a szeméttel többször beszélni. Mindent elmondott az a röhögés, amivel az ötletét fogadta, hogy költözzenek össze. Nem akarja ott hagyni a nejét, mert rajta keresztül jut a legjobb munkákhoz. A marha! Mintha ő nem tudna neki segíteni, ha szüksége van rá. Ez is csak egy önbizalom-hiányos balfasz.  Csak ő a rosszabbik fajtából, mert Sean, ha erős hátországot tud maga mögött, kifejezetten gonosz is tud lenni. Istenem, hogy neki mindig ezeket kell kifognia? Egy férfira lenne végre szüksége, akinek nem kell a lelkét ápolgatni naphosszat, aki van olyan erős, hogy mellette ő maga is erősnek hasson.

Na, mindegy! Ad még néhány napot Robertnek, hogy rendezze a gondolatait, aztán kikényszeríti belőle a választ, mert ahhoz kell alakítsa a saját stratégiáját is. A szüleit nem akarta belevonni ebbe a játszmába, nem mintha el tudná képzelni róluk, hogy valaha is sírnának egy unoka után.

Monicára nézett és elvigyorodott.

-Gyere, remélem, ma már nem jön vissza semmi, úgyhogy menjünk el kajálni valahová!

*

A szálloda halljában Robert a kulcsért indult, Cara pedig a lift előtt várt rá. Az étterem felől egy három év körüli kislány rontott ki. Torkaszakadtából ordított, és ahogy az anyja futott utána, a kicsi figyelmetlenül nekiszaladt Carának. A lány reflexből kapott utána és felemelte a kis vadócot, aki a hirtelen mozdulattól elcsendesedve, óriásira tágult szemekkel nézte. Aztán a hiszti bizonyult erősebbnek és kis kezét felemelve a lány arca felé sújtott. Cara elkapta a hadonászó kezet és csitítani kezdte. Addigra odaért hozzájuk a mama, akit az előrehaladott terhessége lassított le, és sápadtan kért elnézést az incidensért. Cara még mindig a karján tartotta a kapálódzó gyereket, amikor Robert feléje fordult és hatalmasra tágult szemekkel nézte őket, miközben egyre közelebb ért.

-Victoria! Mi a fészkes fenét kerestek ti itt? – kérdezte ingerülten már három lépés távolságból. A szőke nő sápadtsága talán még erőteljesebb lett, és Cara mosolya, amiért a kicsi végre nem akarja kitépni magát a kezéből, hirtelen elég erőltetettre változott. Uramisten, még egy nő, gyerekkel, sőt terhesen! Mondd Robert, hogy ő sem a tiéd! – gondolta kétségbeesetten.