A menedék 29.

Cara már napok óta rótta a környéket a kis furgonnal, amit Joe, Mira férje kölcsönzött neki. Kirándult, fotózott, és nagyon igyekezett elkerülni azokat a helyeket, ahol Roberttel együtt jártak, de már az első útja a vízeséshez vezetett. A környéket most kifejezetten félelmetesnek érezte így egyedül. Úgy látszik a buja zöld növényzet, és a vízesés dübörgése is csak Roberttől volt olyan meseszerű. Üldögélt a kis tavacska partján és arra gondolt, mennyi fájdalmat megspórolhatott volna magának, ha nem akarja mindenáron kideríteni a férfi személyazonosságát. Most tudja, sőt, sok olyasmit is tud, amiért mások a fél karjukat adnák... például, hogy milyen selymes a haja tapintása, milyen forró a lehelete, ahogy a fülébe súgja, hogy akarja... és mit ér ezzel a tudással? Itt ül egyedül és sirathatja a meg nem valósult álmot. 

Miért nem szállt harcba azzal a boszorkánnyal? Talán éppen azért, mert azt akarta, hogy Robert vakon higgyen benne; mint ahogy éppen annak a nőnek hitt, aki már annyiszor gázolt át a lelkén. Mindent megtett volna érte, sokkal többet, mint amit Robert kért. Mert nemcsak őt segítette volna ebben az eszement tervben, de még képes is lett volna szeretni azt a gyereket. Még akkor is, ha az anyja személye egy életen át ott kísértett volna közöttük. Tudott volna bízni a férfiban, hogy soha nem fogja megbánni, amiért vele vágott volna bele ebbe az őrületbe. És lám, éppen Robert volt az, aki nem volt képes bízni őbenne. És ez volt az ok, amiért úgy döntött, soha többé nem megy Los Angelesnek még a környékére sem. 

Alkonyodott és az árnyékok már hűvös szellőt sodortak maguk előtt, amikor végre összeszedte magát és visszaindult a motelbe. Már majdnem a kocsinál járt, amikor a bokrok közül egy – a naplementében - aranyló bundájú állat kocogott elő. Először megrémült, hogy egy farkast sodort újra útjába az élet, de aztán elmosolyodott, ez csak egy kutya. Egy csapzott, éhes, de amúgy gyönyörű kutya. A táskájából előkotorta érintetlen szendvicsét és lassan a bizalmatlanul figyelő eb felé indult. Kicsomagolta a finom falatokat és biztos távolságban a bizalmatlan kutyaszemektől letette a földre, aztán ugyanolyan lassan visszasétált a kocsi mellé. A kutya még egy ideig bizonytalanul szaglászott, aztán óvatosan megindult az étel felé. Olyan mohón falta be, mint aki már nagyon régen jutott ennivalóhoz. Cara elővette a kekszet is, ami még a táskájában volt és leguggolt.

-Gyere, szépségem! Ha még éhes vagy, ez is a tied. 

A kutya lassan, folyamatosan a lány mozgását figyelve feléje indult. Cara kicsit ijedten gondolt rá, hogy ebben a pózban szinte teljesen védtelen, ha az állat rátámadna, de aztán megrázta a fejét. Ez egy golden retriever. Akármi is történt vele eddig, emberre aligha támad. Főleg egy olyan emberre nem, aki az előbb már enni adott neki. Kinyújtott keze azért meg-megremegett, ahogy a kutya közelített, végül az állat végtelenül puha, óvatos mozdulattal elvette a kezéből a kekszet, aztán lehasalt előtte és kényelmesen rágni kezdett. Cara a bizalomnak ettől a megható megnyilvánulásától eltelve finoman végigsimított az aranyszőke üstökön. A barna kutyaszemek hálával telve néztek rá és a szuka nyugodtan élvezte a kényeztető simogatást.

-Mit csináljak veled? Aligha laksz a közelben, mert ez a csodás bunda pontosan úgy néz ki, mint aki napok vagy akár hetek óta éldegél az erdőben. A motelbe viszont aligha vihetlek. Persze, az sem biztos, hogy velem akarsz jönni, igaz? Na, tegyünk egy próbát!

Felállt és a hirtelen mozdulattól a kutya is azonnal tartást változtatott. Felugrott és távolabb lépett. Cara kinyitotta a kocsi ajtaját és beült, aztán áthajolt az ülésen és kinyitotta a másik ajtót is.

-Ha velem akarsz jönni, akkor szállj be!

A kutya nézte egy darabig, és Cara már majdnem feladta, amikor az állat meglepő ruganyossággal mellé huppant. Cara becsukta az ajtót és felsóhajtott:-Hát, talán nem raknak mind a kettőnket az utcára ma éjjel, ha magammal viszlek. Talán még a gazdádat is megtaláljuk, hm?

A motel tulajdonosa mosolyogva ingatta a fejét, amikor elsőként nála érdeklődött, hogy nem hallott-e valakiről, akinek elveszett a kutyája. Ő maga is nagy állatbarát volt, és némi keresgélés után a raktárból egy pórázzal, nyakörvvel és két nagy tállal tért vissza.

-Dr.Jonas, az állatorvos holnap biztosan megvizsgálja, de addig is öltöztesse fel, jobb a békesség. A kóbor ebeket esetleg biztonsági okokból befogják, és kár lenne ezért a szépségért. Nem olyan régen lehettek kölykei – nézte a szuka még duzzadt emlőit. –Lehet, hogy összeadta magát valami más fajtájú kutyával, és a tenyésztője kitette a szűrét; gyakran olvasni ilyen embertelen esetekről – csóválta a fejét. 

Cara megköszönte a segélycsomagot és a szállása felé ballagott vele.

-Azt sem tudom, mi a neved. Mégsem hívhatlak egyszerűen Gyereidé-nek. Mit szólsz a Molly-hoz? – vakargatta meg az állat fülét, aki erre egy rövidet vakkantott.

-Tetszik? Oké, akkor Molly, mi a véleményed, ha első lépésként megfürdünk? Mert valamibe alaposan belehenteregtél, és nem szeretném egész éjjel ennek a parfümnek az „illatát” szagolni. A kutya békésen ballagott utána, aztán már korántsem olyan békésen hagyta, hogy Cara alaposan megfürdesse. A hajszárító végképp a kedve ellenére volt, úgyhogy Cara egy használt lepedővel törölgette szárazra. Végül pedig a saját hajkeféjével próbálta a gubancos bundát kifésülni. a végeredmény azonban szinte tökéletes lett. A nyakörvet ráadva elégedetten nézte a jószágot.

-Mi a véleményed? Keresünk egy vacsorázó helyet, ahol elvitelre is adnak ételt, aztán itthon te is megvacsorázhatsz, hm? 

Felcsatolta a pórázt és lassan megindultak a környék legnépszerűbb vacsorázóhelye, Lester kocsmája felé. Odabent elég hangos volt a közönség, ezért Cara rögtön a pult sarkához lépett, hogy a csapostól megkérdezze, kutyát behozhat-e. Sajnos nem, tárta szét a karját a fickó, így aztán Cara két adag sültet kért elvitelre, aztán kiballagott Mollyval a parkolóba. Helybéli suhancok érkeztek éppen és azonnal  füttyögésbe kezdtek, ahogy a lányt meglátták. Molly a szőrét borzolva állt Cara elé. A lány hálásan simogatta védelmezője bundáját, aztán egy kidőlt farönkre ülve vártak, hogy a vacsorájuk elkészüljön. 

Két órával később jóllakottan és sétától fáradtan heverésztek mindketten Cara ágyán. A lány a selymes bundát cirógatta, miközben Robert arca járt a fejében, ahogy arról beszélt neki, micsoda veszteség egy házi kedvencet elveszíteni. Ő akkor azt felelte rá, ne a veszteségre gondoljon, hanem az együtt töltött szép évekre, de most, hogy Molly békésen itt szuszog mellette, igazából egy gondolat foglalkoztatta: Hogyan tudná magával vinni, mert ha itt kell hagyja, abba a lelke kicsit belehalna. Soha nem volt kutyája és Molly annyira az ég ajándékának tűnt... a legjobbkor találkoztak, mert a puszta léte máris gyógyírt jelentett a szívének. 

Korán reggel Molly bökdösésére ébredt. Biztosan ki kell menjen, sóhajtott és gyorsan magára rántott egy nadrágot és egy kapucnis pulóvert, aztán belebújt a cipőjébe és a pórázt a kezébe fogta. -Oké, nagylány, akkor menjünk sétálni! Már látom, hogy a kutyatartás nem csak cirógatásból áll, de hajnali ébresztőből is. Na gyere, menjünk!

A főút mellett ballagtak kifelé a városból, amikor egy korai autós elporzott mellettük. Az ócska furgon ismerősnek tűnt, de hát a környéken mindenki hasonlóval járt, így aztán inkább arra gondolt, hogy mi legyen a mai napi program, így, hogy már Mollyval is terveznie kell. 

Először is az állatorvoshoz mennek el. Egy vizsgálat semmiképpen nem árthat, és ő talán azt is el tudja mondani, milyen papírok kellenek ahhoz, hogy a kutyát magával vihesse. Egy jó óra múlva visszaballagtak a motelhez, aztán a már kihűlt ágyba visszabújva aludtak még egy kicsit. 

Robert állt a bejárat előtt és a házat nézte tűnődve. Hát, ez lehet, megint egy kissé elkapkodott lépés volt, de ez a ranch egyszer már a menedéke volt, most pedig úgy tűnik, vagy rendbe tudja tenni itt az életét vagy nem, de a birtoklevélen immár az ő neve díszeleg. Donald McGregor mondott egy árat, ő kifizette, az ügyvédek pedig villámgyorsan lepapírozták az egészet.  Azt a kevés átalakítást Mira férjére bízta, aki néhány emberrel igazán kiváló munkát végzett. Táskája mélyéről kikotorta a táblát, amit még Los Angelesben csináltatott, a fészerben szerszámokat keresett, aztán fél órányi szerencsétlenkedés után büszkén nézte a viszonylag egyenesen álló feliratot: -Na, mostantól hivatalosan is Menedék névre hallgat ez a hely. 

Az elmúlt napokban rengeteget gondolkozott, hogyan mondja el Carának mennyire sajnálja, hogy ott, abban az istenverte pillanatban nem bízott benne. De mindig oda lyukadt ki, hogy a körülmények áldozata lett, és azzal tisztában volt, hogy ha ezt hozza fel a lány előtt mentegetőzésként, hát, páros lábbal fogja kirúgni. Nem, itt teljes önkritikát kell gyakoroljon, térden csúszva bocsánatot kérni és valami hihető fogadkozással rávenni Carát, hogy bocsásson meg. Mert nélküle visszamenni Los Angelesbe… ez egyszerűen nem volt opció. 

Mélyen beszívta a friss levegőt. Eszményi hely lenne ez a zug a kikapcsolódáshoz, de tény, hogy magányos. És ez után a néhány boldog hét után magányra most nem igazán vágyott. Legalább a kutya vele maradt volna! De hát Kristennek nem kellettek a drága iparművészeti remekek, amiket az ő óhajának engedelmeskedve vett a házba, neki éppen Bear kellett. Pedig hajnalonként ő is mehetne vele sétálni, mint az a nő az út szélén most korán reggel. Szép volt az a kutya, bár ebben a kérdésben ő igazán nem volt válogatós. Bearre sok mindent lehetett mondani, de a szép még bekötött szemmel sem merült volna fel benne. Hádész sincs itt, így a lovaglás sem jön össze, pedig vele is nagyokat lehetett beszélgetni. Máig emlékszik Hádész horkantására, amikor azt kérdezte tőle, hogy megkeresse-e azt a fotós tyúkot benn a városban?

Nos, a fotós tyúk pedig most is itt kell legyen. Felhívta a motelt, mert volt egy olyan érzése, hogy Cara a már ismert címre megy a reptérről. Igaza lehet Tomnak, hogy a nők hajlamosak a nosztalgiázásra. Kénytelen ebbe a gondolatba kapaszkodni, mert Carát ehhez a helyhez szép emlékek kapcsolják, és így talán hajlik majd a megbocsátásra. 

Kipakolta a cuccot, amit Billingsben vásárolt. Volt a csomagban minden, ami egy romantikus héthez kellhet, és erősen reménykedett benne, hogy szüksége is lesz rá. Mert ha nem, akkor valószínűleg egész életére elege lesz a romantikából. Megcsörrent a telefonja. A hívót látva elmosolyodott, a szülei támogatása mindig sokat jelentett, de ezekben a hetekben talán még többet. Megírta nekik, hol van, megírta azt is, hogy szívesen látná őket, és nagyon bízott benne, hogy bemutathatja nekik a nőt, aki mellett le akar horgonyozni. Bár, ez az utolsó terve pillanatnyilag még fényévnyi távolságnak tűnt, de sosem adta fel a reményt, ha valamit nagyon szeretett volna elérni.