A menedék 39.

Jeff nevetve nyújtotta a kezét a lány felé, miközben a két kutyát igyekezett tőle távoltartani. Mire végre talpra rántotta, vigyorogva porolta le róla a homokot. A mozdulat szinte meghitt volt, és bár nem tervezte előre, de már képtelen volt megálljt parancsolni magának. Hetek óta nap mint nap találkoztak a parton, mostanra minden önfegyelme elhagyta. Magához húzta és egy pillanatig a szemébe mélyedve a szájára hajolt. Cara ijedten bontakozott ki az öleléséből.

-Ne, Jeff, ezt ne! Azt hiszem most jobb, ha mi hazaindulunk. Molly, gyere! – kiáltott zavartan és máris hátat fordított és elindult a ház felé. Jeff ijedten kapott utána.

-Bocsás meg! Nem tudom, mi ütött belém. Csak annyira helyes voltál, ahogy a homokban landoltál, tényleg, nem akartalak megbántani. Hiszen ma van a napja, hogy hazaviszem magammal Mollyt, nem emlékszel?

Cara visszafordult és a lemenő nap fényében hunyorogva nézte.

-Lehet, hogy nem is olyan jó ötlet, Jeff. Tudod, hogy nem vagyok független. A barátommal nagyon jól megvagyunk, és nem érdemli meg, hogy a háta mögött idegen férfiakkal flörtöljek. Most egy pillanatra vesztetted el a fejed, de innentől nekem mindig az járna a fejemből, hogy mikor ismétlődik meg újra a dolog. Ez így már nem játék, jobb, ha inkább nem találkozunk. Molly miatt ne aggódj, megoldom. Szia! – azzal hátat fordított és gyors léptekkel hazafelé vette az irányt.

Jeff a fejét tudta volna a falba verni, ha lett volna erre alkalmas felület a közelben. Szomorúan nézte a lány hátát, ahogy egyre jobban távolodott. Kár volt ezt a barátságot kockára tenni a pillanat hevének engedelmeskedve. Aztán gondolt egyet és lassan poroszkálva utána indult. Nem akarta beérni, csak azt figyelte, melyik házhoz kanyarodik le. Aztán megfordult, magához füttyentette Melákot és hazaindult. Útközben a tervét színezgette, ahogy majd visszaszerzi a lány bizalmát.

A homokdűne takarásában hasaló fotós áldotta a szerencséjét. Már elege volt belőle, hogy löttyedt hasú sztárokat kapjon lencsevégre, valami izgalmasabb témára vadászott. Végre egy használható fotó! Automata gépének köszönhetően egy egész sorozat készült a legjobb pillanatról. Még nem tudta, hogy ki ez a pasas, de nem lesz nehéz kideríteni. Felkapta a táskáját és a nyomába szegődött. A párocska másik felét nagyon jól tudta, hol találja, hiszen egy ideje már figyelte őt is és híres barátját is. Még ellő néhány képet, aztán talán lassan össze is áll a sztori, ami elég nagyot durranhat, ha a megfelelő történetet kerekíti hozzá. A háttérmunka mindig nehezebb, mint a fotókat elkészíteni, de nem akart támadási felületet hagyni. Ha kijön a dologgal, annak támadhatatlanul meg kell állnia a lábán. Több hibát nem fog elkövetni. Szinte sajnálta a színészt, amiért másodszor is ő fogja pellengérre állítani, hacsak közvetve is. Tulajdonképpen lassan kifejezhetné neki a köszönetét, amiért helyette is lát és hall. Mert úgy tűnik, nők tekintetében a srác hajlamos a rossz választásokra.

Cara meglepve vette észre Robertet, ahogy lábait hanyagul az asztalra téve egy üveg sörrel az óceánt nézi. Az asztalon teríték és két karcsú gyertyatartó volt, utóbbiek felborulva a tányérok között. A lány a homlokát ráncolva ment oda hozzá és tekintetében néma kérdéssel lelökte a férfi lábait az asztalról, aztán felállította a gyertyákat is.

-Bocs, hogy késtünk, de nem tudtam, hogy ünneplünk valamit.

Robert grimaszt vágva megrántotta a vállát.

-Nem ünneplünk semmit, csak gondoltam, olyan kevés időnk van már az utazásod előtt, eltölthetnénk egy romantikus estét itthon kettesben, de látom, neked jobb programod volt. – és fejével a mellette lévő széken fekvő távcső felé intett.

A francba, az nem lehet, hogy pont azt a pillanatot látta, amikor Jeff… - gondolta ijedten Cara. Már éppen belekezdett volna a magyarázkodásba, amikor a bejárat felől felhangzott a csengő hangja.

-Majd kinyitom. – sóhajtotta és nem vette észre, hogy a férfi is felállt, és az utolsó kortyokat legördítve a torkán utána indult. Cara kitárta az ajtót, aztán majdnem be is csapta. Ez nem lehet igaz!

-Jeff, nahát, mit keresel te itt? – nézett rá zavartan, de a férfi már nem rá figyelt, ha a háta mögé.

Robert kicsit gúnyos hangon érdeklődött:

-Miért nem hívod be a barátodat, Cara? Ne ácsorogjunk már az ajtóban, nem igaz?

-Bocsánat a zavarásért Mr. Pattinson, csak a kutyáért jöttem. Cara mondta, hogy mindketten elutaznak és Mollyt panzióba adják. Én meg szívesen vigyáznék rá az alatt az idő alatt, a kutyámmal nagyon jól kijönnek. Mondtam is Carának, de nem akarta addig nálam hagyni, amíg nem beszélnek róla.

Robert az egész szövegelésből egyetlen dologra tudott koncentrálni. Mi a fenéért emlegeti ez a műmacsó Carát állandóan a keresztnevén? Neki legyen csak Ms. Hamilton, az istenit! Nagyot szusszant, hogy valamit mondjon, aztán rájött, hogy tulajdonképpen fogalma sincs róla, mit akar mondani. Mert ami a szája szélén volt, azt inkább megtartotta magának.

-Jöjjön be, éppen most került szóba a dolog és nem kívánhatjuk ingyen, hogy ekkora szívességet tegyen. – mondta a lehető legudvariasabb hangján, amit színészi kelléktárából rögtönözni tudott.

Jeff belépett és követte a terasz felé tartó házigazdát. Molly lelkesen szaglászta körbe, a barátját keresve. Cara a szemét összehúzva követte a két férfit. Robert éppen egy veszekedést igyekezett kirobbantani, mert a távcsöves kukkolást még a lány nem emésztette meg, amikor a csengő megszólalt; és most nagyon olyan érzése volt, hogy a veszekedés ki fog törni, csak éppen a részt vevők száma növekedett Jeffnek köszönhetően. Idegességében a pólója alját markolászta és a két férfit nézte meredten, akik éppen leültek az asztal mellé.

-Vacsorázott már? – nézett kérdőn Robert a férfira, aki a legnagyobb nyugalommal mondott nemet és zavartalanul elfogadta az invitálást. Cara kiegészítette a terítéket és kivitte az ételt, de csak kínált, az ő étvágya teljesen elment. Éppen Jeff mesélt az edzőteremről, amelyet két évvel ezelőtt nyitott és a szomszédaik közül a legtöbben meg is fordultak benne. Robert szabadkozott, amiért ő nem volt köztük, de neki már hosszú évek óta megvolt a magánedzője, akit nem akart cserbenhagyni. Cara feszengve üldögélt közöttük, egyre csak a bomba robbanását várta és ettől percről percre idegesebb lett. Végül már nem bírta tovább és felpattant.

-Nem kéne feltartanunk Jeffet. Mollyért jött és Melék már biztosan nagyon várja otthon.

Robert felvont szemöldökkel nézett rá, aztán jelentőségteljesen Jeff tányérja felé biccentett.

-Azért a vacsoráját még megeheti, nem?

-De megeheti, hogyne. – fortyant fel Cara, aztán a gyertyatartókban meggyújtotta a gyertyákat, aztán leviharzott a lépcsőn a strand felé.

Jeff letette a villát, aztán Robertre nézett. –Nézze, nem tudom, mi a baj, de nem szeretnék zavarni. Viszem Mollyt és akkor nyugodtan meg tudják beszélni a dolgot. Úgyis látom, hogy megzavartam valamit, szóval…

-Jó, hogy jött, mert különben valószínűleg itt ordibálnánk egymással. De ha már itt van, akkor had kérdezzem meg, mióta vannak ilyen jóban Carával? – nézett rá Robert a gyertyafényen keresztül.

Jeff bronzszínű bőre mélyebb árnyalattal jelezte, hogy elpirult. –Nézze, Cara egy nagyon kedves nő, a kutyák jól megértik egymást, összebarátkoztunk. De csak ennyi, nem kell féltenie tőlem az érdekeit.

-Hát, az előbb nem egészen erre a következtetésre jutottam. – Robert a fejével a távcső felé biccentett. –Itt vártam rá, és a távcsővel kerestem, hogy tudjam, mennyi idő még, amíg hazaér. Aztán láttam, ahogy maga megcsókolja. Mit mondjak, kicsit felborította a mai estével kapcsolatos terveimet.

Jeff nagyot sóhajtva megvakarta a fejét. –Nézze, ez nem egy viszony. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy elvesztettem a fejem, de olyan aranyos volt ott a homokban. Nem akarom pont magának ecsetelni, hogy micsoda ritka kincs a barátnője, biztosan tisztában van vele maga is. Éppen ezért azt hiszem, most jobb lenne, ha utána menne. Én is összezavartam, a maga ellenszeve meg szinte kézzel tapintható. Én elviszem Mollyt, tényleg szívesen vigyázok rá, maguk meg beszéljék meg, de még egyszer mondom, Cara nem hibás semmiben. – azzal felállt és Mollynak füttyentve ő is a part felé indult.

Robert az asztalra könyökölve nézte még egy ideig a gyertyák fényét, aztán megnyálazta az ujjait és eloltotta őket. Fogott egy takarót és a víz mellett magányosan ácsorgó lány alakja felé indult.

Cara a vizet nézte és nem volt hajlandó oldalra fordulni. Mélyen bántotta már a feltételezés is, hogy ő mással hetyeg, de Robert érthetetlen és idegesítő nyájaskodása a másik férfival meg végképp az agyára ment. Jeffre is dühös volt, mert lehetetlen helyzetbe hozta. Pedig nyilvánvaló volt, hogy Robert ma este el akarta bájolni, a teríték és a gyertya ékes bizonyíték volt a próbálkozására. A fene egye meg! Két nap múlva elutazik, és egymással kellene tölteniük minden pillanatot, ehelyett meg itt feszül közöttük most már ez a dolog is. Érezte a férfi melegét a teste mellett és legszívesebben hozzábújt volna, de azt akarta, hogy Robert ismerje be, oktalanul volt féltékeny.

Robert abszolút vesztesnek érezte magát. A vacsora siralmasra sikerült, és ebben jelentős részt vállalt azzal, hogy behívta azt a fajankót, aki mellesleg érettebben kezelte az egész helyzetet, mint ő maga. Pedig ma este el akarta bűvölni a lányt, visszahozni valamit a montanai romantikából, ahol azért bizonyíthatott, hogy nem teljesen reménytelen eset, ha egy nő meghódításáról van szó. Kényeztetni akarta Carát, éreztetni vele, hogy mennyire szereti, kívánja. Aztán kézbe vette azt a francos távcsövet és a mesebeli herceg csúf békává változott. Most pedig jó szokása szerint fogalma sincs, mit mondhatna, amivel semmissé tehetné az elmúlt óra feszültségét. Aztán észrevette, hogy a lány megremeg, ezért átölelte a vállát és a takarót magukra terítette. Az első apró kis győzelem megvolt: Cara nem húzódott el.

-Tudom, hogy nehéz eset vagyok. – szólalt meg halkan. -Nem tehetek róla, hogy egy pillanat elég hozzá, hogy féltékeny legyek, ha rólad van szó. Annyira szerettem volna emlékezetessé tenni ezt az estét, de már megint egész máshogy sikerült, mint ahogy elképzeltem. Tom hibája az egész, mert a francnak se kell az a hülye távcső. Úgy örültem, hogy megtaláltalak a parton, aztán a következő pillanatban az a hólyag felhúzott és megcsókolt. A lila köd olyan hamar szállt le az agyamra, hogy ha ez olimpiai sportág lenne, akkor jó eséllyel indulhatnék az aranyért. Amikor meg még meg is jelent itt, hát, az érdekes érzés volt. Már éppen kezdtem magamba szállni és tervezgettem, hogy hogy lendüljünk túl azokon a nehéz perceken, és akkor udvarias házigazdává kellett alakulnom, és …

-Nem kellett volna udvarias házigazdává alakulnod, Robert! – vágott a szavába a lány. –Nyugodtan becsaphattad volna előtte az ajtót. De te mindenkivel udvarias vagy, csak én élvezem a kiváltságot, hogy hallgathassam a szemrehányásaidat.

-Cara! Ne haragudj! – ölelte magához a férfi. Ne bántsuk egymást! Annyira fogsz hiányozni, szerintem már most is attól vagyok ideges. Elhamarkodottan ítélkeztem, bár, ebben semmi újdonság nincs, de próbáljunk meg túllépni a dolgon, gyere, menjünk haza!

-Egyszerűen nem tudom, mit akarsz, Robert. – suttogta a lány.

-Pedig annyira egyszerű. Téged! – mormolta a férfi, ahogy hozzáhajolt és megcsókolta.

Cara tisztában volt vele, hogy már megint nem beszélték ki a dolgot, de mivel Robert csókjában ott égett az este ígérete, úgy döntött, majd egyszer máskor visszatérnek ezekre a dolgokra. Teste önkéntelenül is Roberthez simult, akit már az ösztönei irányítottak, nem is gondolkodott. Mindenki jobban járt így. A férfi még időben eszmélt rá, hogy a strandon ölelkeznek, ezért aztán felkapta Carát és a ház felé indult vele. A puha homokon kifulladva ért a lépcső aljához.

-Életem, nagyon szerettem volna valami romantikus gesztust gyakorolni, például felrohanni veled a hálószobáig, de azt hiszem, jobb, ha a saját lábadon mész, mert különben lőttek az este további részének – szuszogott kimerülten. Cara nevetve húzta maga után.

A hálószobában Robert a farzsebében tapogatózva egy kis csomagot dobott az éjjeli szekrényre, miközben Carát csókolta és a ruhadarabjaitól próbálta megszabadítani. Amikor már semmi nem volt a lányon, végig fektette az ágyon és a bokájától indulva apró harapásokkal, égő csókokkal haladt egyre feljebb. Ujjai úgy játszottak rajta, mint a kedvenc hangszerén és Cara lehunyt szemmel adta át magát a gyönyör érzésének. Amikor már arra számított, hogy nemsokára atomjaira hullik, a férfi eltávolodott tőle és hamarosan egy feltekert óvszert nyomott a kezébe.

Cara még ebben a félig öntudatlan állapotban is szerelemtől eltelve gondolt rá, hogy Robert mégis csak gondolt a védekezésre. A múltkori veszekedésük után meg volt győződve róla, hogy elfelejti vagy nem is foglalkozik vele. Amikor a kezébe fogta, pirulva gondolt rá, hogy korábban soha nem érezte ezt ennyire érzéki élménynek. Olyan volt, mint egy szenvedélyesen kimondott „igen” a szeretkezésükre. Óvatosan felgörgette a vékony gumit, miközben teljesen el volt varázsolva attól, ahogy Robert reagált rá. A férfi egyszer csak elkapta kacéran kalandozó ujjait, vadul hanyatt fektette, csodás szürke szeme égett a vágytól.

-Cara játszhatsz velem, amennyit csak akarsz – később! De most, mielőtt az őrületbe kergetsz, beléd akarok temetkezni. – mondta a vágytól fojtott hangon, miközben lassan fúrta magát mind mélyebbre. A lány ívbe hajlott háttal élvezte a mind vadabb mozgást, a gyönyör perceit és a szerelmes szavakat. Amikor már úgy érezte, hogy a szívük is egyszerre dobban, az orgazmus elragadta és érezte, hogy a férfi az utolsó vad rohamában vele együtt elszállt. Kimerülten és boldogan feküdtek egymás karjában, levegő után kapkodva, teljesen leizzadva.

-Szeretlek, Cara! – suttogta Robert és kicsit felemelkedett, hogy a lány testét újra kényeztetni kezdje.

-Hé, mondták már neked, hogy nem lennél alkalmas szerzetesnek? – nevetett a lány és a kezét játékosan lesöpörte a testéről.

-Most ne vicceld el, mert komoly dolgokat akarok mondani neked! – koppintott az orrára a férfi. –Komolyan gondolom, hogy szeretlek. Éveken át meg voltam győződve róla, hogy szeretem Kristent, de soha nem vallottam be neki, hogy érzek. Talán egy pszichomókus tudna ezzel kezdeni valamit, de nekem fogalmam sincs róla, miért nem tettem meg. Mindig úgy éreztem, hogy nincs is szüksége rá, pedig ez nyilvánvalóan nem volt igaz. Azt hiszem, ez az egész csak egy álom volt, nem volt igazi szerelem. Amíg veled nem találkoztam, fogalmam sem volt róla, hogy így is lehet érezni. Ha igazán szerettem volna, talán soha nem akar rajtam kívül mást, vagy ha mégis, akkor talán harcoltam volna érte. De nem voltak iránta olyan erősek az érzelmeim, hogy eszembe jutott volna bárkivel is harcba szállni. Csak melletted érzem ezt az eszelős birtoklási vágyat. Gyöngédséget, szenvedélyt, nevetést, mindent veled akarok megosztani. És igen, néha talán féltékenyen őrzöm a kincsem, nézd el nekem, mert egyedül csak a szerelem vezérel. És néha sajnos olyan dolgokat is megosztok veled, amiktől megkímélni szeretnélek, és ilyenkor csak abban bízhatok, hogy te is szeretsz legalább annyira, hogy ezekkel a hibáimmal együtt elfogadj.

Cara a kezei közé fogta az arcot, amelynek gazdáját mindennél és mindenkinél jobban szeretett. Nézte a vágytól homályos szürke szemeket, és arra gondolt, Robert erős egyéniség, de ugyanakkor nagyon érzékeny, talán még labilisnak is mondaná, és ezért nagyon sok szeretetet igényel. Tudta, hogy ő képes lenne ezt a szeretetet megadni, mert egyszerűen képtelenségnek érezte, hogy ne tegye. A férfi mondhatott, vagy tehetett bármit, az ő szívét hónapokkal ezelőtt visszavonhatatlanul elrabolta.