A menedék 45.

Robert még mindig kicsit sokkolva nézett rá.

-Életem, ez nem vicces. Megmondtam Jasmine-nak, hogy tolja el a tárgyalásokat, amik a naptáramban voltak, köztük ezt is. De nem egészen így gondoltam. Nem tudom, honnan szedte az újság, hogy aláírtam, amikor ugyebár ott sem voltam. És nem is tudom, hogy alá merném-e írni egyáltalán. Igazából be vagyok szarva tőle, csak az egóm viccelődött, hogy jó lenne eljátszani. Láttál te mostanában James Bond-filmet? Kinézed belőlem, hogy nem halok bele az első forgatási napba?

-A lovaktól is féltél, nem? Aztán most ott van neked Hádész. Tényleg, mi van vele?

-Hádész köszöni, jól van. Biztos nem hiányol, mert ő az egyik kedvenc az istállóban, ahol tartom. Rendszeresen lovagolják, még ha én nem is néztem feléje egy jó ideje. De ígérem neked, ha hazamegyünk végre, az első kirándulásunk hozzá vezet majd.

Közben újra az újságbeli cikkre tévedt a tekintete.

-Na,neee… Jasmine megöllek, Timmel összekötöm őket és mind a kettőt megölöm. Egy golyóval kettőjüket. De előbb még valami kínzást kitalálok nekik. Ez nem lehet igaz! Két filmet írt alá. Oké, a másik nem annyira gáz, de megbeszéltük, hogy majd, ha hazamentem, végiggondolom. Basszus, ő fogja majd eljátszani is, vagy mi van?

Mondta, csak mondta a magáért, aztán észrevette, hogy Cara sápadtan üldögél mellette.

-Mi a baj? Rosszul vagy? – nyúlt az ásványvizes palackért.

-Semmi, csak ahogy mondtad az előbb, hogy megölöd őket, meg az egy golyó, meg a kínzás… szóval… sok volt Rob, csak ennyi. Még nem szoktam hozzá, hogy az átéltek után viccelődjek ezekkel a kifejezésekkel.

-Jaj, ne haragudj, gondolnom kellett volna rá, de hát ez azért egy vicc, hogy az újságból kell megtudnom, miket vállalok, nem? Még egyszer, ne haragudj kicsim, nem akartalak felzaklatni, de most felhívom ezt a nőszemélyt és tisztázom vele, hogy melyikünk van a másik alkalmazásában. – azzal felpattant és átment a másik szobába, miközben máris felháborodottan hadart az ügynökének.

-Cara, az újságot idehoznád, ha nagyon szépen kérlek? – harsogott odabentről kis idő múlva, és Cara fejcsóválva markolta fel a lapot. A szobába lépve azonnal két kar fonódott köré.

-Tényleg nem akartalak megijeszteni, ne haragudj! Csak meggondolatlan vagyok és egy kicsit ideges, mert napok óta itt alszom melletted, de nem merek hozzád nyúlni, te meg nem igazán adsz jeleket, hogy ez így jó vagy próbálkozhatok a meghódításoddal újra. Hiányzol! – szuszogta a lány nyakába szenvedélyesen a férfi, ahogy a karcsú nyak ívét harapdálta finoman.

Cara felsóhajtott. Napok óta törte már a fejét, hogy a férfi miért nem nyúl utána, de akkor itt a magyarázat. Őt védte, és talán nem is minden ok nélkül, hiszen nem lenne annál borzasztóbb érzés, mint Robertet visszautasítani. Se a férfinak, de még önmagának sem. Megfordult az ölelésben és ujját a még mindig mormogó gyönyörűen ívelt szájra tette.

-Próbálkozni szabad. Csak arra kérlek, hogy ha valami rossz érzés törne fel bennem, ne futamodj meg azonnal. Légy egy kicsit megértő, de kitartó! Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem tudsz megijeszteni, de őszintén azért egy kicsit én is félek.

Robert szeme elsötétült a vágytól és az aggodalomtól, hogy a szenvedélye talán túl sok lesz a lánynak, de ugyanakkor megkönnyebbült, amiért Cara nem utasította el. Megcsókolta újra, és ebben a csókban az elmúlt időszak minden félelme, fájdalma egyesült, aztán egyre lágyabb lett, ahogy megnyugodott a fogadtatástól.

-Hogy vagy? – kérdezte aggodalmasan.

-Jól, már egészen jól. Tényleg. – simogatta meg Cara a feszült arcot, és Robert szinte belebújt ebbe a simogatásba. Aztán győzött a vágya, és kezei újra felfedezőútra indultak a lány testén. Óvatosan bújtatta át az apró gombokat, és lassan simogatta le a válláról a könnyű blúzt. A lágy fényben már nem látszottak a kórházban még kiabáló horzsolások és véraláfutások; és a zihálás, amit a mozdulatai kiváltottak, izgalomról meséltek, nem félelemről. Lassan, mintha táncolnának, az ágy felé hátrált a lánnyal, aztán lehuppant rá és Carát a térdei közé szorította. Áhítatosan simogatta a csípőjét, ujjai nyomát a szája követte és lassan, de határozottan letolta a lány farmerét.

Cara legszívesebben letépte volna a férfi ingét, de túlságosan finom volt a játékos ujjak érintése, nem akarta félbeszakítani; és túlságosan messze volt tőle Robert. Fél lábbal már kilépett a nadrágból és kicsit sután próbált a másik szárból is kiszabadulni, amikor hirtelen eltűnt alóla a padló és az ágyon találta magát.

-Engedd meg, hogy segítsek! – suttogta a szájába Robert, miközben a nadrág valóban eltűnt a bokájáról.

-Rajtad még olyan sok a ruha! – nyafogott viccelődve a lány, aztán egy hirtelen mozdulattal a férfi fölébe kerekedett. A lágyékára ülve, combjai között érezte a tettre kész férfitestet, de nem könyörült. Lassú mozdulatokkal gombolta ki az inget, és az izmos hason sokat ígérően húzódó és a farmer dereka alatt eltűnő szőrcsíkot cirógatta.

-Tudni akarod, hol ér véget? – vigyorgott rá Robert.

-Csss, most a foglyom vagy és azt teszek veled, amit csak akarok – suttogta Cara, miközben ujjai a fémgombokkal bajlódtak; aztán a következő pillanatban sírva pattant fel, és Robert mellett összegömbölyödve zokogott.

A férfi vágytól ködös agya lassan kapcsolt. Lehunyta a szemét és próbált nyugalmat erőltetni magára, miközben az oldalára fordulva az ujja hegyével cirógatta végig a lány hátát.

-Semmi baj! Gyere, bujj ide! Semmi baj!

-Annyira hülye vagyok! – szipogta Cara. –És még én aggódtam, hogy nehogy te túl sok legyél nekem. Hiszen elintézem én a romantikus pillanataimat magam is. Istenem, annyira hülye vagyok! Pedig nem is… tudtad, hogy engem nem…, szóval csak a kiszáradás miatt voltam kórházban, nem azért, mert…

-Cssss, tudom. Próbálj ne gondolni arra, hogy mit jelentenek a szavak, de az is lehet, hogy a legjobb, ha addig csókollak, amíg már gondolkodni sem tudsz. Túl leszünk ezen, ne félj! Ezek csak szavak. Már nem jelentenek veszélyt, és nemsokára már csak egy rossz álom lesz az egész, amit szépen lassan elfelejtünk mind a ketten. Na, gyere ide! – fordította maga felé a lányt. Lecsókolta a könnyeket az arcáról, aztán olyan szenvedéllyel csókolta meg, hogy hamarosan Cara tényleg elfelejtette az előbbi közjátékot, és magára húzta a férfit.

Robert kétségbeesetten próbált szabadulni a farmer szűk szárától, és amikor végre sikerült, olyan messze rúgta magától, amennyire csak tudta, aztán ujjait végighúzta Cara mellein, majd szájával az apró bimbókat szívta meg. Közben ujjaival már a hasát, majd a combjai közét kényeztette. Cara önfeledten adta át magát a határozottan irányító kezeknek. Szerelemre termett testük egybeforrt, csípőjük vad ritmusban mozgott, s hamarosan mindketten elérték a csúcspontot. Robert közben egy pillanatra sem szakadt el a szájától, és ez az élményt még elementárisabbá tette. Zihálva ölelték egymást, aztán Robert a testsúlyát a lány mellé helyezte, de ölelte továbbra is.
-Ez tökéletes volt! – sóhajtotta Cara fülébe, aki a forró lélegzettől megborzongva a férfi hajába túrt.

-Igen, az volt. És köszönöm neked, hogy visszaadtad nekem az életet!

-Szívesen, máskor is! – vigyorgott Robert, aztán újra fölé hajolt és megcsókolta. –Túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy ne sikerülhetne. Erre gondolj mindig, ha elbizonytalanodsz! Nagyon szeretlek Cara, és elviselhetetlen volt a gondolat, hogy nem védhetlek meg, vagy legalább nem osztozhatok a veled történtekben. Nem tudom, miért van, hogy ilyen eszelősen vágyom rád, hogy birtokolni akarlak, de nem is akarok ez ellen az érzés ellen küzdeni, mert ettől most legyőzhetetlennek érzem magam. És amikor azt suttogod a fülembe, hogy te is szeretsz, az többet ér nekem bárminél, ami ezen a földön megszerezhető.

-Szeretlek, Robert! És talán ezért nem ijeszt meg a birtokolni vágyásod, mert valahol én is arra vágyom, hogy ne akarj rajtam kívül senki mást. Te tartottad bennem a lelket egész idő alatt, mert csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora fájdalmat okoznék azzal, ha elveszítenél, és ezt nem engedhettem meg. Amikor pánikba estem, csak az járt a fejemben, hogy szeretlek és vissza kell térnem hozzád, ez segített át a legnehezebb pillanatokon. Ettől függetlenül fogalmam sincs, mi lett volna, ha nem szabadítanak ki bennünket. De az arcod lett volna az utolsó, amit ebben az életben láttam volna, mert folyamatosan te jártál az eszemben.

-Ne gondolj erre, soha többé ne gondolj arra, mi történhetett volna! A legértelmetlenebb kérdések egyike. Ami történt megtörtént, és túl vagyunk rajta. Most már csak a jövőre gondolj, és arra, hogy ezt a jövőt közösen építsük fel. Hogy boldogok legyünk és szeressük egymást!

Azzal újra megcsókolta és most sokkal lassabban, mint az előbb, de talán még több szenvedéllyel újra birtokba vette az adakozó női testet.

*

Cara hunyorogva nézte az ébresztőórát az ágy mellett. Hajnali öt órát mutatott, tehát bőven van még idejük lustálkodni. Jóleső fáradtsággal nyújtóztatta ki zsibbadt tagjait, mire egy fájdalmas nyögés volt a válasz, ahogy a férfi érzékeny pontját is eltalálta. Vigyorogva nyúlt a takaró alá, hogy finom mozdulatokkal bocsánatot kérjen. És bocsánatot nyert!

Robert ölelő karjaiban újra elnyomta az álom. A férfi pedig a félhomályban már majdnem elszenderedett, amikor az ágy melletti ruhakupacra pillantott. A kintről beszűrődő fényben egy apró tárgyon csillant meg a fény, ami a farmer zsebéből csúszhatott ki, és erről eszébe jutott, hogy bár készült nagyon az alkalomra, de végül mégiscsak a feledékenysége győzött. A gondolatra elvigyorodott. Ebben a kérdésben határozottan élvezni kezdte a hazardírozást.