Lakótársak 2.

Az ajtóban összeütközve Robert csak arra tudott gondolni, a fene egye meg, pedig mennyire szeretett itt lakni. Nyilvánvaló, hogy vonzza ez a lány, mint a mágnes, úgyhogy mielőtt rámegy a Connorral való barátsága, jobban teszi, ha keres egy lakást. Nagy érvágás lesz egyedül bérelni egy kéglit, de vannak dolgok, amik nem mérhetők dollárokban, és ilyen a nyugalom meg a barátság. 

-Bocs, csak a reflex, Connor éhes, tehát indultam valami kaját összecsapni, de biztos inkább a te főztödet választaná. Én ugyanis nem vagyok egy három csillagos chef – vágott egy grimaszt, ahogy a spagetti hegyekre gondolt, amit ugyan sokféle variációban, de mégis  szinte egyetlenként tudott elkészíteni másik specialitása, a tojásrántotta mellett.  Csak csináld nyugodtan, majd ha végeztél, én is összecsapok magamnak valamit.

-Hülye vagy? – nézett rá őszinte csodálkozással Emma. –Ha már kotyvasztok, akkor annyit fogok csinálni, hogy mind a hármunknak jusson. Nyilvánvaló. De most kifelé, mert nem szeretem, ha tanuja is van a szerencsétlenkedésemnek! – azzal enyhén mellbe taszította a még az ajtóban ácsorgó Robertet. 

Az érintés szinte elzsibbasztotta az ujjait, de aztán megrázta magát és a hozzávalókra koncentrált. Tervei voltak, de azokban nem szerepelt egy forró kaland Connor lakótársával, akit mellesleg az a link pasi el is felejtett említeni, amikor felajánlotta, hogy néhány napig meghúzhatja magát nála. 

A fiú mosolyogva indult a szobája felé, hogy átöltözzön. Közben a gondolatai két dolog között csapongtak. Egyrészt, hogy Emmának milyen finom rózsaillata van így a fürdő után, másrészt, hogy a vacsora most abszolút kétesélyes. Vagy Emma szerénykedett és ragyogóan főz, csak viccelődött a szakácstudományával kapcsolatban; és ebben a variációban bízott erősen, mert már szívesen evett volna valami mást a kissé túlfőtt spagettin kívül. Vagy... és ezt a lehetőséget most inkább elvetette, a lány tényleg nem egy sztárszakács, és akkor lehet, hogy a körmére kéne nézni, hogy az a kevés, ami a fridzsiderjükben lenni szokott, ne a kukában végezze. Mert akkor konkrétan éhen fog halni, vagy a jól bevált módszer szerint rendel egy pizzát, de csak ha a lány nem látja, mert nem szeretné megbántani.  Furcsa érzés volt, hogy hirtelen valakinek az érzelmeire tekintettel kell lennie, de igazából tetszett a gondolat. Volt benne valami kedves kihívás, és ilyesmiben igazán régen volt része. 

Halkan dudorászva pakolászta a holmiját egy szál kirojtosodott, szakadt farmerben, amikor velőtrázó sikítást hallott kintről. Az ajtót felrántva a konyha felé vetődött, készen bármilyen vészhelyzet elhárítására.

Emma falfehér arccal ácsorgott a konyha közepén, kezében egy nehéz serpenyőt szorongatva. Se égett szag, se lángok, Robert elbizonytalanodott, akkor mi lehetett a baj? És hol van Connor? - mert igazából neki kéne itt elsősorban a megmentőt eljátszani.

-Mi a baj? – nézett értetlenül a lányra, aki rettegve fókuszált a konyhapult vége felé, készen arra, hogy a halálhozó serpenyővel lecsapjon.

-Egy patkány! Oda menekült be – mutatott a pult felé.

-Patkány? Itt? – A három év alatt, amióta ezt a lakást bérelték, soha semmilyen rágcsáló, de még egy csótány sem bukkant fel. Aztán elvigyorodott. Ez csak Jonas lehet. Kivett pár szemet a reggelire szánt zabpehelyből és letérdelt a pult mellé.

-Jonas! Gyere kis barátom, nézd csak, mit adok neked! – a lágy hangtól, ahogy ezt a Jonas-t hívogatta, Emma akaratlanul is közelebb hajolt hozzá. Aztán ijedten kiegyenesedett, ahogy arra gondolt, a fiúk talán házipatkányt nevelgetnek ebben a lakásban. A következő pillanatban egy tengeri malac ballagott elő a résből, ahol ő csak egy eltűnő árnyat látott az előbb. Elnevette magát, ahogy a kis állat Rob tenyeréből falatozni kezdett.  A fiú felnézett.

-Jonas a szomszédban lakik. A gazdája egy kisfiú, aki mindig kiveszi a helyéről, amikor hazajön a suliból. Csak aztán jön-megy, elfeledkezik róla, amikor a haverok hívják játszani,  Jonas pedig unatkozik a kis gazdája nélkül, és időnként meglóg, aztán többnyire nálunk köt ki, talán mert mi tartjuk a legjobban. – azzal nyakon fogta a kis szökevényt és felállt. 

-Sose értettem, miért éppen tengeri malacnak hívják. – mormogta az orra alatt Emma, ahogy a bársonyos bundát az ujja hegyével tartózkodóan megcirógatta.

-Holland hajósok fedezték fel a 16. században dél-amerikai gyarmatukon, Guyanában ezeket a puha, barna-fehér bundájú állatkákat. Néhányat közülük hazavittek a gyerekeiknek játszótársul Hollandiába, ahol az emberek gyorsan megkedvelték őket, és lassan más, európai országban is elszaporodtak. Németországban nevezték el őket tengerimalacnak, mivel tengeri úton érkeztek az országba. A sertések malacainak még távolról sem rokonai, a rágcsálók közé tartoznak, de a malacokhoz hasonlóan mindenféle ételmaradékkal táplálkoznak. – adta meg Robert készségesen a felvilágosítást, amit egyébként Caleb osztott meg vele nem is olyan régen. 

Emmában most tudatosult, hogy a srácon a farmeron kívül semmi nincs. Nagyot nyelt, ahogy a puha kis szőrmókot magához ölelve, a hosszú ujjak a bundát simogatták. Nem mert Jonasra nézni, mert a gombszemek mellett a férfi mellbimbója  sokkal jobban érdekelte, mint szabad lett volna. A következő pillanatban kinyílt Connor ajtaja és megjelent, nyakában a fülhallgatóval.

-Ti meg mit műveltek itt? Baby, az előbb akkorát sikítottál, hogy még ezen keresztül is hallottam – biccentett a kipárnázott fülhallgató felé.

-Jah, de annyira azért nem izgatott, hogy mi lehet a baj, hogy elő is gyere... – morgott halkan Emma. Connor közben észrevette a kis bundást.

-Ó, Jonas, te rémítgeted a csajokat már megint? Szólni kéne Freyának, hogy figyeljenek jobban rá, mert egyszer végleg világgá megy.

-Amíg tart a zabpelyhem, addig biztosan nem – cirógatta Rob a kis állatot. A következő pillanatban kopogtattak és Connor az ajtóhoz lépett. Freya vigyorgott a folyosón.

-Ha jól hallottam, már megint nálatok van. – kacsintott a csinos fekete hajú, karcsú nő, aki a huszas évei vége felé járhatott. 

-Ó, igen... Jonas, itt a mama, mehetsz haza! – vigyorgott Robert, ahogy a nő kezébe adta a szőrmókot. A nő nem mulasztotta el a kis állat bundáján túl a férfi kezét is végigsimítani.

Régi játék volt ez köztük. Freya egyedül nevelte a fiát, és bár olykor akadt férfi az életében, de rendre meglógtak, amikor Calebről tudomást szereztek. Az egyik alkalommal Robert éppen hazafelé tartott, amikor a nő nagyokat szipogva állt a saját ajtaja előtt. Próbálta a sírás nyomait eltüntetni az arcáról, mielőtt a fiával találkozott volna, de amikor Robertet meglátta, újra kifakadt és eltörött nála a mécses.

-Miért nem akartok felelősséget vállalni, ti férfiak? Miért csak a szex érdekel mindegyikőtöket? – kérdezte elkeseredetten a sráctól, akivel eddig a köszönésen kívül még egy mondatot sem váltott. Robert meglepve megállt, aztán kinyitotta a saját ajtajukat és befelé intett.

-Jöjjön be, szedje rendbe magát! Higgye el, nem magával van a baj, hanem azokkal a pasikkal, akikkel eddig találkozott. Maga nagyszerű nő, aki egy remek srácot nevel, és előbb-utóbb biztosan találkozik azzal a férfival, aki ezt értékelni fogja. 

Freya összehúzott szemekkel vizsgálgatta a fiút, hogy lássa, vajon ő is csak egy kis lazulásra vágyik-e, azért adja a megértőt, de az olyan őszinte szemekkel nézett rá, hogy ha átverésnek szánta a vigasztaló szavakat, akkor oscardíjas alakítást nyújtott. Bement, megmosta az arcát, Robert főzött egy teát, beszélgettek mindenféléről, leginkább Calebről, aztán Freya hazament és azóta nem mulasztotta el megkínálni őket, ha sütött valami finomat. Mint ahogy kitartóan próbálta felkelteni a fiú figyelmét, akiben a nagy átlagtól eltérően még nem csalódott. De igazából a szíve mélyén már elfogadta, hogy az érdeklődés nem kölcsönös. 

Emma a háttérből a nőt figyelte, ahogy Robert kezéhez ért. – Aha, akkor kettőjük között van valami? – Nem csodálkozott rajta, hogy más nő is elgyengülhetett a közelében, mert memóriája kéretlenül és roppant élesen már elő is hívta az előbbi pillanatok emlékét. Volt ebben a srácban valami, túl a csinos ábrázatán, amit hirtelen meg sem tudott volna fogalmazni, mindenesetre roppant módon vonzóvá tette. Valami meghatározhatatlan érzékenység, finomság, ami a legtöbb pasiból hiányzott manapság. Aztán összerezzent, ahogy Connor a többiekkel nem foglalkozva a hóna alá húzta.

-Na, sikerült már munkát találnod?

Emma megrázta a fejét, hogy kirázza az előbbi gondolatatokat, és felmosolygott Connor érdeklődő arcára.

-Mi van? Még be sem költöztem, de máris ki akarsz rakni? 

-Hát, megfordult a fejemben. Tudod, Roberttel van egy egyezségünk, csajok nem maradhatnak egy éjszakánál tovább.

Emma elgondolkodva nézte Robert izmos hátát, ahogy még mindig az ajtóban beszélgetett a szomszéddal. Egy éjszaka? Connorról tudta, hogy milyen pasi, de a barátjáról szerette volna azt képzelni, hogy más.

-Hát, hogy a kérdésedre válaszoljak, nem, még nem találtam munkát.  Hacsak a sarki kávézóban nincs felvétel. – vágott egy grimaszt. –Bár, abból a fizetésből aligha bérelhetnék a közelben lakást. És nekem határozottan tetszik ez a környék. – mondta durcásan, és igyekezett nem a nyitott ajtóban ácsorgó páros felé nézni. 

Robert közben türelmesen hallgatta Freya beszámolóját Caleb és Jonas legutóbbi kalandjairól, de igazság szerint a radarjai a háta mögött folyó beszélgetést vették. Szóval Emma munkát keres. Kérdés, milyen képesítése van, mert náluk az irodában éppen titkárnőt keresnek. Rámosolygott Freyára, de közben hátralépett, hogy jelezze, most már becsukná az ajtót. A nő értett a testbeszédből és elköszönt. Az ajtó alig csukódott be mögötte, amikor Connor rákacsintott a barátjára:

-Tudod ugye, hogy bejössz neki? Szerintem csak egyet kéne csettintened, és máris átköltözhetnél hozzá.

-Útban vagyok? – csattant fel Robert, ahogy belegondolt, miért hozta szóba Connor ezt a marhaságot éppen most, Emma előtt. 

-Ó, bocsánat, de érzékenyek vagytok ma mind a ketten! Na, de ez a csaj itt - csapott Emma fenekére - valami vacsorát ígért, és ha már Jonast nem sütötte meg, akkor kíváncsi vagyok, eszünk-e még ma valamit, vagy testületileg éhen halunk?

Emma a szemét forgatva lépett a mikróhoz, ahol már kiolvadt az a pár szelet hús, amit még a riadalom előtt tett be. Kicsit talán a kelleténél erőteljesebb mozdulatokkal klopfolni kezdte a szeleteket. Robert rásandított. Nem igazán értette a lány  hirtelen támadt ingerültségének okát, de egész jól mozog a konyhában, akkor talán végre valami jó kerül az asztalra.

-Segítsek? – nézett rá, mert Connor nyilvánvalóan nem akart részt venni a főzőcskében, már újra becsukódott mögötte a szobája ajtaja. 

-A legnagyobb segítség az lenne, ha felvennél egy átkozott pólót! – szólt rá a lány a maga számára is érthetetlen ingerültséggel, aztán hátat fordítva a zöldségeket kezdte vehemensen szeletelni.

Robert egy pillanatra meghökkenve nézte a lány hátát, aztán szó nélkül a szobája felé indult. A szende szűz! Összeköltözik Connorral, aztán kiborul, ha egy pucér férfimellkast lát. A franc se ismeri ki magát a nőkön! – sóhajtott nagyot, aztán magára kapott egy fekete pólót, miután megszagolta a hónalját. Jó lesz vigyázni, mert a kicsike ki fogja őt is osztani, ha lesz rá oka, ha nem, úgyhogy inkább elébe megy a dolgoknak és igyekszik jófiúként viselkedni. A konyha felől ugyanis finom illatok szállingóztak.