Az álmok néha valóra válnak 33.

Pixie!
Köszönöm a gyorstalpalót, követtem is hűen, amíg rá nem döbbentem, hogy valahogy más a felület, mint amit leírtál. Csak ezt a "közvélemény-kutatás" opciót találtam, ez meg nyilvánvalóan nem az, amire gondoltam, de még nem adtam fel, előbb-utóbb talán rájövök a megoldásra. Ezer hála és köszönet!

***  

Nos, a nagyi tényleg nem volt vaskalapos. Mint ahogy mindenféle értelemben eltért a szokásos „Sütöttem nektek valamit”-nagymama-képtől, és Robert – mi tagadás – kicsit zavarban érezte magát. Elisabeth kedves mosollyal fogadta, bár az egész lényéből sütött valami kemény vonás, amit a férfi nem igazán tudott hova tenni, mert ha az idős nő az unokájára nézett, azonnal ellágyult. De ha Tomra vagy őrá, akkor egy kicsit megmerevedtek az egyébként barátságos arcvonások. Tomon speciel nem is csodálkozott, mert a barátja eszelősen nézett ki már megint, főleg ebben az elegáns környezetben. A haja megnőtt és úgy volt összefogva a feje tetején, mint egy szétzilált fecskefészek. Ami tíz évvel ezelőtt hóbortos volt, az most határozottan hülyén nézett ki, az állát keretező szakállal együtt. 

Tom kutatva nézte őket, amikor megérkeztek, aztán megkönnyebbülten látta, hogy rendben vannak köztük a dolgok. Robert Angiet kereste, mire azt a választ kapta, hogy valami Helennel ment el vásárolni, de mivel ezen a bejelentésen – úgy tűnt – senki nem aggódott, hát ő is várta, hogy előbb-utóbb hazaérjenek. Elisabeth nagyi királynői tartással vonult be a könyvtárszobába, amibe Robert az első pillantásra beleszeretett. Egy olyan „kuckó” volt ez, ami a ház büszkesége lehetett még most, a számítógépek korában is. Az öblös mély fotelek és a komor bőrgarnitúra a kandalló előtt álltak, amelyben égett a tűz, és ettől a vastag falak között is kellemes meleg volt. Elisabeth leült a tűzhöz legközelebbi helyre, aztán egy ideig az asszony tekintete kettőjük között cikázott, végül megszólalt:

-Robert, ha szólíthatom így!? Ha maga az unokám barátja, akkor Emily miért érkezett ezzel a

kótyagos fiatalemberrel? – nézett Tom kócos fejére.

-Nem voltam itthon és indulni akartak, Tom pedig a legjobb barátom, úgyhogy eljött velük, hogy vigyázzon rájuk. – próbálta Robert jó színben feltüntetni a barátját.

-Hah... – a nagyi reakciója csak ennyi volt, de ebből mindenkinek világos volt, mit gondol Tomról és a segítségéről. A barátja önérzetesen kihúzta magát és megszólalt.

-Nem akartam, hogy egy nő és egy kisgyerek egyedül induljon útnak. Mégis csak jobb, ha egy férfi is van velük.

-Jobb? Kinek? Már ne haragudjon fiatalember, de miért gondolja, hogy az unokám nem állt volna meg a lábán a maga segítsége nélkül is, hm? A férfiak túl sokat képzelnek magukról. Ez úgy látom, az elmúlt évtizedekben sem változott. 

A szobára megint egy kicsit kínos csend ereszkedett. Robert még mindig nem tudott rájönni, hogy mivel tüntethetné fel magukat jobb színben, mert a filmiparban elért eredményeik az öreglányt láthatóan nem bűvölték el.

-Tüneményes a kislánya. – szólalt meg Elisabeth. -Emilytől hallottam, hogy az édesanyja sajnálatos módon már nincs közöttünk, és öt éve egyedül neveli. Jó munkát végzett. Udvarias, kedves, de nem elveszett gyerek... és szépen zongorázik. Mint hallom, magától tanult. Vacsora után esetleg megtehetné, hogy játszanak nekünk valamit.

Robert beletörődően bólintott, mert a nagyi nem úgy nézett ki, mint aki a beleegyezésére vár, tulajdonképpen utasítást adott neki. És hát végül is, megdicsérte Angiet, úgyhogy ennyit igazán megtehetnek cserébe. 

Fellélegzett, amikor Emily behozta a teát, és halványan elmosolyodott, amikor a hatalmas ezüst tálcán meglátta a hagyományos uborkás szendvicseket. Ilyet utoljára talán egy Henry James adaptációban látott. Az asszony figyelmét nem kerülte el a mosoly.

-Mit talál olyan viccesnek?

-Nem, tényleg semmit, csak... – habogott Robert, aztán ahogy Emily leült melléje, a közelségéből egy kis bátorságot merített és befejezte a válaszát: -Még a nagymamámnál sem láttam uborkás szendvicset, talán csak egy-két régebbi filmben. Manapság már szinte teljesen elfeledkeztek róla. ... pedig finom – tette hozzá egy kis szünet után, hogy jóvátegye a nagyi szerint nyilvánvalóan felesleges vidámkodást.  Meglepetésére Elisabeth elmosolyodott:

-Ne féljen tőlem, nem fogom bekapni! Emily szereti magát, ez derült ki minden mondatából, a maga kislánya szereti Emilyt, és most, hogy itt van, úgy látom, hogy maga is szereti az unokámat. Majdnem olyanok, mint egy boldog család. Úgyhogy tőlem nem kell félnie. ... De maga – mutatott Tomra – mit keres ebben a családias idillben? Emilytől hallottam, hogy kerülgeti Zoét? Nem zavarja, hogy másnak a gyerekét kapja hozzá ráadásnak?

Tomnak a torkán akadt a tea. Robert pedig kárörvendően vigyorgott bele a csészéjébe. Nem semmi az öreglány, az biztos. Még senki nem merte ilyen nyiltan feltenni a kérdést Tomnak, és most olyan helyzetbe került, ahol nem sumákolhat, mint ahogy velük szokta csinálni, hacsak nem akar gorombán udvariatlan lenni a vendéglátójukkal, aki egyébként maga sem volt a körülményes udvariaskodás mintaképe. 

-Adam nagyon helyes kölyök. – morogta a férfi, és most szívesen beült volna a kocsiba, hogy elhúzzon innen, mielőtt a kínvallatás folytatódik. De Elisabeth már rajta volt a témán, úgyhogy jólnevelten tűrt, és a megfelelő választ fogalmazta magában.

-Miért vált el? – jött a könyörtelen következő kérdés, és Robert kezdte sajnálni a barátját.

Tom úgy döntött felveszi a kesztyűt és felvetett fejjel válaszolt: -Nem voltam túl jó férj, és egy meggondolatlanságért cserébe elvesztettem a feleségem és a kislányom. Azt hiszem, tanultam a leckéből, de ez a tudás az elvált feleségemet már nem érdekli. És igen, tetszik nekem az unokája, gyerekestül. 

Elisabeth elmosolyodott: -Na végre! Már azt hittem összecsinálja magát kínjában, hogy ne kelljen válaszolnia. Nem sokkal jobb, hogy kivágta az őszintét? ... Hát, nem lesz könnyű azzal a lánnyal, mert túlságosan megégette magát, egyelőre tart a férfiaktól. Meg is tudom érteni. De ha tényleg kedveli, próbálja meghódítani! Ha viszont csak játszani akar vele, akkor számítson rá, hogy megtalálom! – nézett komolyan Tomra, aztán hallva, hogy Robert beleprüszköl a teájába, feléje fordult:

-Amit mondtam, az magára is vonatkozik!

Emily bájos mosollyal hallgatta, ahogy a nagyanyja falhoz állítja ezt a két szívtiprót. Határozottan tetszett neki a helyzet, de azért nem annyira, hogy ne akarta volna legalább Robertet megvédeni. Tom legyen Zoé gondja! Úgy döntött, megpróbál témát váltani.

-Nem tudom, Helenék merre járhatnak, de lassan vissza kell érjenek. 

-Időben itt lesznek, ne aggódj! Helen tudja, hogy mikor vacsorázunk. Addig mutasd meg Robertnek a szobát, talán fel is szeretné frissíteni magát, igaz? – nézett a férfira olyan szemekkel, hogy az elpirult. Tudja az öreglány, hogyha most felmennek, akkor nem a berendezést fogja megcsodálni, tudja és mégis szinte felküldi őket! Letette a csészéjét és próbált nem foglalkozni vele, hogy remegő kezétől kissé csörömpölősre sikeredett a mutatvány, aztán felállt és egy pillanatnyi tétovázás után megszólalt:

-Köszönöm, hogy a házába fogadott Mrs. Hastings.

Az asszony elnevette magát: -Már ezer éve nem mondta nekem senki, hogy Mrs. Hastings, még a postás is Elisabethnek hív, de szívesen fiam, remélem, jól fog pihenni. Aztán visszafordult Tom felé, aki irigykedve nézte viharos sebességgel távolodó barátja hátát.

*

Amikor az emeleten Emily kitárta előtte az ajtót, Robert el volt készülve rá, hogy a lenti bútorokhoz hasonló mereven elegáns berendezés fogadja majd, de ez a szoba fiatalos volt és kissé rendetlen. Ez elsősorban Angienak köszönhető – állapította meg, ahogy a lánya széthagyott holmijait nézte, amiket Emily most gyors mozdulatokkal kapkodott össze.

-Minden holmiját felpróbálta, hogy melyik lesz a legmegfelelőbb ahhoz, hogy Helent elkísérhesse – magyarázta a rumli okát, de Robert nem a pulóvereket és szoknyácskákat nézte, hanem őt, és ettől a tekintettől kihullottak kezéből a ruhadarabok, hogy a férfi nyakába kapaszkodhasson.  –Annyira hiányoztál!

-Nem jobban, mint te nekem – suttogta a férfi, miközben szájával nedves, forró nyomot hagyott a lány nyakán, és kezével a pulóver alá furakodott. –Mennyi időnk van? –mormolta a lány bőrébe kéjesen, ahogy Emily megkarmolta a nyakát.

-Annyi nincs! ... A nagyi pontosan tudta, hogy egy csóknyi időt adhat nekünk, és addigra megjön Angie és Helen is. Figyelj csak! – és tényleg,  Robert már hallotta is a lánya rohanó lépteit a lépcsőn. A következő pillanatban kivágódott az ajtó és Angie robbant be rajta, mint a tornádó, hogy egy másodperc múlva már az apja nyakában lógjon. A férfi most az egyszer jobban örült volna valami kevésbé viharos és jóval későbbre időzített üdvözlésnek. Aztán megadta magát a helyzetnek és magához szorította a kislányt.

-Szia prücsök! Erre kell hazajönnöm a világ végéről, hogy ti meg kirándulni mentetek? Meg se vártatok? 

Angie szája lebiggyedt. –Egy csomó ember volt állandóan a ház előtt és nem lehetett tőlük elmenni sehova, ide meg nem követtek, csak azért jöttünk el. Ha nem kiabáltak volna, valahányszor kiment valaki a házból, akkor megvártunk volna. – mentegetőzött a kislány és az apja szíve összeszorult, amiért tíz évesen már ilyen helyzetekkel kell megbirkózzon.

-Tudom kicsim, sajnálom. – sóhajtott, és a kislány feje fölött Emilyre nézett. –Nagyon sajnálom! 

-Ismered már Emily nagymamáját? – fogta két kis keze közé az apja arcát a kislány.

-Igen, már megismerkedtünk. Sőt, már megkért, hogy ma a vacsora után játszunk neki valamit a zongorán; ha te is benne vagy...

-Naná! – tekergett a kislány, mire Robert letette. –Na gyertek, a többiek már biztosan az asztalnál ülnek, itt baromi szigorúan veszik, hogy mikor kezdődik a vacsora – forgatta a szemét játékosan és a felnőttek nevetve követték, ahogy leviharzott a lépcsőn.

-És ki az a Helen, akivel Angie elvolt, valami kis barátnő? – kérdezte mintegy mellékesen a férfi,ahogy a lány karcsú derekát ölelve a lépcső felé ballagtak; mire Emily szeme megrebbent. 

-Nem, nem egy kis barátnő. Helen a... nem is tudom, hogy fogalmazzam... szóval, Helen a nagymamám párja lassan negyven éve – torpant meg egy pillanatra, hogy a férfi feldolgozhassa az információt. Robert feléje fordult és összehúzott szemöldöke alól némán csücsörítve kérdezett vissza, mint aki nem jól hallotta az előbbieket:

-A párja? Már úgy érted, hogy ... együtt élnek? Barátnők? Leszboszik?

-Majd meglátod. De kérlek, ne akadj ki nagyon a dolgon, majd elmagyarázom. Ők valóban egy párt alkotnak. A nagyit láttad, elég katonás stílusa van, Helen meg ... szóval ő képviseli a gyengédséget, szeretni fogod, mert őt nem lehet nem szeretni. És amikor beléptek az étkezőbe, Robert megértette mire gondol a lány.