Köszönöm a gyorstalpalót, követtem is hűen, amíg rá nem döbbentem, hogy valahogy más a felület, mint amit leírtál. Csak ezt a "közvélemény-kutatás" opciót találtam, ez meg nyilvánvalóan nem az, amire gondoltam, de még nem adtam fel, előbb-utóbb talán rájövök a megoldásra. Ezer hála és köszönet!
***
Nos, a nagyi tényleg nem volt vaskalapos. Mint ahogy
mindenféle értelemben eltért a szokásos „Sütöttem nektek valamit”-nagymama-képtől,
és Robert – mi tagadás – kicsit zavarban érezte magát. Elisabeth kedves
mosollyal fogadta, bár az egész lényéből sütött valami kemény vonás, amit a
férfi nem igazán tudott hova tenni, mert ha az idős nő az unokájára nézett, azonnal
ellágyult. De ha Tomra vagy őrá, akkor egy kicsit megmerevedtek az egyébként barátságos
arcvonások. Tomon speciel nem is csodálkozott, mert a barátja eszelősen nézett
ki már megint, főleg ebben az elegáns környezetben. A haja megnőtt és úgy volt
összefogva a feje tetején, mint egy szétzilált fecskefészek. Ami tíz évvel
ezelőtt hóbortos volt, az most határozottan hülyén nézett ki, az állát keretező
szakállal együtt.
Tom kutatva nézte őket, amikor megérkeztek, aztán
megkönnyebbülten látta, hogy rendben vannak köztük a dolgok. Robert Angiet
kereste, mire azt a választ kapta, hogy valami Helennel ment el vásárolni, de
mivel ezen a bejelentésen – úgy tűnt – senki nem aggódott, hát ő is várta, hogy
előbb-utóbb hazaérjenek. Elisabeth nagyi királynői tartással vonult be a
könyvtárszobába, amibe Robert az első pillantásra beleszeretett. Egy olyan
„kuckó” volt ez, ami a ház büszkesége lehetett még most, a számítógépek korában
is. Az öblös mély fotelek és a komor bőrgarnitúra a kandalló előtt álltak,
amelyben égett a tűz, és ettől a vastag falak között is kellemes meleg volt.
Elisabeth leült a tűzhöz legközelebbi helyre, aztán egy ideig az asszony
tekintete kettőjük között cikázott, végül megszólalt:
-Robert, ha szólíthatom így!? Ha maga az unokám barátja,
akkor Emily miért érkezett ezzel a
kótyagos fiatalemberrel? – nézett Tom kócos
fejére.
-Nem voltam itthon és indulni akartak, Tom pedig a legjobb
barátom, úgyhogy eljött velük, hogy vigyázzon rájuk. – próbálta Robert jó
színben feltüntetni a barátját.
-Hah... – a nagyi reakciója csak ennyi volt, de ebből
mindenkinek világos volt, mit gondol Tomról és a segítségéről. A barátja
önérzetesen kihúzta magát és megszólalt.
-Nem akartam, hogy egy nő és egy kisgyerek egyedül induljon
útnak. Mégis csak jobb, ha egy férfi is van velük.
-Jobb? Kinek? Már ne haragudjon fiatalember, de miért
gondolja, hogy az unokám nem állt volna meg a lábán a maga segítsége nélkül is,
hm? A férfiak túl sokat képzelnek magukról. Ez úgy látom, az elmúlt
évtizedekben sem változott.
A szobára megint egy kicsit kínos csend ereszkedett. Robert
még mindig nem tudott rájönni, hogy mivel tüntethetné fel magukat jobb színben,
mert a filmiparban elért eredményeik az öreglányt láthatóan nem bűvölték el.
-Tüneményes a kislánya. – szólalt meg Elisabeth. -Emilytől
hallottam, hogy az édesanyja sajnálatos módon már nincs közöttünk, és öt éve
egyedül neveli. Jó munkát végzett. Udvarias, kedves, de nem elveszett gyerek...
és szépen zongorázik. Mint hallom, magától tanult. Vacsora után esetleg
megtehetné, hogy játszanak nekünk valamit.
Robert beletörődően bólintott, mert a nagyi nem úgy nézett
ki, mint aki a beleegyezésére vár, tulajdonképpen utasítást adott neki. És hát
végül is, megdicsérte Angiet, úgyhogy ennyit igazán megtehetnek cserébe.
Fellélegzett, amikor Emily behozta a teát, és halványan elmosolyodott, amikor a
hatalmas ezüst tálcán meglátta a hagyományos uborkás szendvicseket. Ilyet
utoljára talán egy Henry James adaptációban látott. Az asszony figyelmét nem
kerülte el a mosoly.
-Mit talál olyan viccesnek?
-Nem, tényleg semmit, csak... – habogott Robert, aztán ahogy
Emily leült melléje, a közelségéből egy kis bátorságot merített és befejezte a
válaszát: -Még a nagymamámnál sem láttam uborkás szendvicset, talán csak
egy-két régebbi filmben. Manapság már szinte teljesen elfeledkeztek róla. ... pedig
finom – tette hozzá egy kis szünet után, hogy jóvátegye a nagyi szerint
nyilvánvalóan felesleges vidámkodást.
Meglepetésére Elisabeth elmosolyodott:
-Ne féljen tőlem, nem fogom bekapni! Emily szereti magát, ez
derült ki minden mondatából, a maga kislánya szereti Emilyt, és most, hogy itt
van, úgy látom, hogy maga is szereti az unokámat. Majdnem olyanok, mint egy
boldog család. Úgyhogy tőlem nem kell félnie. ... De maga – mutatott Tomra –
mit keres ebben a családias idillben? Emilytől hallottam, hogy kerülgeti Zoét?
Nem zavarja, hogy másnak a gyerekét kapja hozzá ráadásnak?
Tomnak a torkán akadt a tea. Robert pedig kárörvendően
vigyorgott bele a csészéjébe. Nem semmi az öreglány, az biztos. Még senki nem
merte ilyen nyiltan feltenni a kérdést Tomnak, és most olyan helyzetbe került,
ahol nem sumákolhat, mint ahogy velük szokta csinálni, hacsak nem akar gorombán
udvariatlan lenni a vendéglátójukkal, aki egyébként maga sem volt a körülményes
udvariaskodás mintaképe.
-Adam nagyon helyes kölyök. – morogta a férfi, és most
szívesen beült volna a kocsiba, hogy elhúzzon innen, mielőtt a kínvallatás
folytatódik. De Elisabeth már rajta volt a témán, úgyhogy jólnevelten tűrt, és
a megfelelő választ fogalmazta magában.
-Miért vált el? – jött a könyörtelen következő kérdés, és
Robert kezdte sajnálni a barátját.
Tom úgy döntött felveszi a kesztyűt és felvetett fejjel
válaszolt: -Nem voltam túl jó férj, és egy meggondolatlanságért cserébe
elvesztettem a feleségem és a kislányom. Azt hiszem, tanultam a leckéből, de ez
a tudás az elvált feleségemet már nem érdekli. És igen, tetszik nekem az
unokája, gyerekestül.
Elisabeth elmosolyodott: -Na végre! Már azt hittem
összecsinálja magát kínjában, hogy ne kelljen válaszolnia. Nem sokkal jobb,
hogy kivágta az őszintét? ... Hát, nem lesz könnyű azzal a lánnyal, mert
túlságosan megégette magát, egyelőre tart a férfiaktól. Meg is tudom érteni. De
ha tényleg kedveli, próbálja meghódítani! Ha viszont csak játszani akar vele,
akkor számítson rá, hogy megtalálom! – nézett komolyan Tomra, aztán hallva,
hogy Robert beleprüszköl a teájába, feléje fordult:
-Amit mondtam, az magára is vonatkozik!
Emily bájos mosollyal hallgatta, ahogy a nagyanyja falhoz
állítja ezt a két szívtiprót. Határozottan tetszett neki a helyzet, de azért
nem annyira, hogy ne akarta volna legalább Robertet megvédeni. Tom legyen Zoé
gondja! Úgy döntött, megpróbál témát váltani.
-Nem tudom, Helenék merre járhatnak, de lassan vissza kell
érjenek.
-Időben itt lesznek, ne aggódj! Helen tudja, hogy mikor
vacsorázunk. Addig mutasd meg Robertnek a szobát, talán fel is szeretné
frissíteni magát, igaz? – nézett a férfira olyan szemekkel, hogy az elpirult.
Tudja az öreglány, hogyha most felmennek, akkor nem a berendezést fogja
megcsodálni, tudja és mégis szinte felküldi őket! Letette a csészéjét és
próbált nem foglalkozni vele, hogy remegő kezétől kissé csörömpölősre
sikeredett a mutatvány, aztán felállt és egy pillanatnyi tétovázás után
megszólalt:
-Köszönöm, hogy a házába fogadott Mrs. Hastings.
Az asszony elnevette magát: -Már ezer éve nem mondta nekem
senki, hogy Mrs. Hastings, még a postás is Elisabethnek hív, de szívesen fiam,
remélem, jól fog pihenni. Aztán visszafordult Tom felé, aki irigykedve nézte
viharos sebességgel távolodó barátja hátát.
*
Amikor az emeleten Emily kitárta előtte az ajtót, Robert el
volt készülve rá, hogy a lenti bútorokhoz hasonló mereven elegáns berendezés
fogadja majd, de ez a szoba fiatalos volt és kissé rendetlen. Ez elsősorban
Angienak köszönhető – állapította meg, ahogy a lánya széthagyott holmijait
nézte, amiket Emily most gyors mozdulatokkal kapkodott össze.
-Minden holmiját felpróbálta, hogy melyik lesz a
legmegfelelőbb ahhoz, hogy Helent elkísérhesse – magyarázta a rumli okát, de
Robert nem a pulóvereket és szoknyácskákat nézte, hanem őt, és ettől a
tekintettől kihullottak kezéből a ruhadarabok, hogy a férfi nyakába
kapaszkodhasson. –Annyira hiányoztál!
-Nem jobban, mint te nekem – suttogta a férfi, miközben
szájával nedves, forró nyomot hagyott a lány nyakán, és kezével a pulóver alá
furakodott. –Mennyi időnk van? –mormolta a lány bőrébe kéjesen, ahogy Emily megkarmolta
a nyakát.
-Annyi nincs! ... A nagyi pontosan tudta, hogy egy csóknyi
időt adhat nekünk, és addigra megjön Angie és Helen is. Figyelj csak! – és
tényleg, Robert már hallotta is a lánya
rohanó lépteit a lépcsőn. A következő pillanatban kivágódott az ajtó és Angie
robbant be rajta, mint a tornádó, hogy egy másodperc múlva már az apja nyakában
lógjon. A férfi most az egyszer jobban örült volna valami kevésbé viharos és
jóval későbbre időzített üdvözlésnek. Aztán megadta magát a helyzetnek és
magához szorította a kislányt.
-Szia prücsök! Erre kell hazajönnöm a világ végéről, hogy ti
meg kirándulni mentetek? Meg se vártatok?
Angie szája lebiggyedt. –Egy csomó ember volt állandóan a
ház előtt és nem lehetett tőlük elmenni sehova, ide meg nem követtek, csak
azért jöttünk el. Ha nem kiabáltak volna, valahányszor kiment valaki a házból,
akkor megvártunk volna. – mentegetőzött a kislány és az apja szíve
összeszorult, amiért tíz évesen már ilyen helyzetekkel kell megbirkózzon.
-Tudom kicsim, sajnálom. – sóhajtott, és a kislány feje
fölött Emilyre nézett. –Nagyon sajnálom!
-Ismered már Emily nagymamáját? – fogta két kis keze közé az
apja arcát a kislány.
-Igen, már megismerkedtünk. Sőt, már megkért, hogy ma a
vacsora után játszunk neki valamit a zongorán; ha te is benne vagy...
-Naná! – tekergett a kislány, mire Robert letette. –Na
gyertek, a többiek már biztosan az asztalnál ülnek, itt baromi szigorúan
veszik, hogy mikor kezdődik a vacsora – forgatta a szemét játékosan és a
felnőttek nevetve követték, ahogy leviharzott a lépcsőn.
-És ki az a Helen, akivel Angie elvolt, valami kis barátnő?
– kérdezte mintegy mellékesen a férfi,ahogy a lány karcsú derekát ölelve a
lépcső felé ballagtak; mire Emily szeme megrebbent.
-Nem, nem egy kis barátnő. Helen a... nem is tudom, hogy
fogalmazzam... szóval, Helen a nagymamám párja lassan negyven éve – torpant meg
egy pillanatra, hogy a férfi feldolgozhassa az információt. Robert feléje
fordult és összehúzott szemöldöke alól némán csücsörítve kérdezett vissza, mint
aki nem jól hallotta az előbbieket:
-A párja? Már úgy érted, hogy ... együtt élnek? Barátnők? Leszboszik?
-Majd meglátod. De kérlek, ne akadj ki nagyon a dolgon, majd
elmagyarázom. Ők valóban egy párt alkotnak. A nagyit láttad, elég katonás
stílusa van, Helen meg ... szóval ő képviseli a gyengédséget, szeretni fogod,
mert őt nem lehet nem szeretni. És amikor beléptek az étkezőbe, Robert
megértette mire gondol a lány.
6 megjegyzés:
Jó Robnak! Mi meg várhatunk holnapig .... O.o / megért XDDDD
Szinte látom magam előtt a házat, magamat a házban... ;)
A nagyi fergeteges!!! :P Ahogy a srácokat lekezelte... XDDD Viszont Tom végre színt vallott legalább (de hogy még 10 év után is ez a haj?! XDDD )
Robert meg, hát Ő Robert.... <3
Nagyon tetszett!
Kösz&pusz
Szia!
Ó, gondoltam, hogy ilyen lesz a nagyi (na nem mindenben, de a karakterét nagyon jól eltaláltad)! :) Végigmosolyogtam az egészet :) ! Szegény Tom :)!
Várom a következőt! Élmény volt!
An
azta....hát akkor nem csoda, hogy nem vaskalapos a nagymama ;)
köszi: Évi
A nagyi karakteréhez nagyon eltaláltad a gépet! Egyébként is szeretem, hogy illusztrációk is vannak a történetben, nem csak szöveg, de ez most nagyon bejött.
A végén pedig... huh, hát néztem rendesen. Nem semmi famíliát kerekítettél Emilynek! Zakkant szülők, leányanya hugica és egy leszbikus nagyi. :P
XDDDD
Egyszerre több fejezetet kellett olvasni! Nem mintha ez olyan megterhelő lett volna! ;) Félre ne értsd!
Nadrágtartó kilövésnél hangosan nyerítettem xDDD Pár napig bizti fájt a csattanás helye! Na már csak emiatt sem virgonckodhatott Rob Eve-el XDDD
Nem mintha amúgy... :D
Tényleg fejlődnek, alakulnak. Emily kis felhördülés után lépésről lépésre megtárgyalta magával a dolgokat, tisztázta Robot maga előtt is, ez nagyon jó, mert a korábbi énje már biztos robbant volna.
Imádtam a nagyis részeket... Jól sarokba állította a férfinépet a házban. XDDDD
Teaköpködős Robertet és egyenes derékkal magyarázkodó Tomot lájkoltam. xDDD
Lehhhhehhheszbosziiiii!!!!!
Hát ez még jobban megmagyarázta a férfinépet szekáló nagyi miért olyan amilyen! ;)
Tényleg elég furi egy család! /Zoé, nagyi, gyerekét kitagadó szülők :O Jól kiszúrtál Emilyvel! ;)
Zongorázást még el tudtam volna viselni itt a fejezet végén. Tudod leírtad volna, ahogy azokkal a hosszú ujjak száguldoznak a billentyűn, ecsetelhetted volna a közben csücsöri szájat, ami Robertet jellemzi mikor zenél. Még gitározás közben is *sóh
Lécccci, léccci ! *. Hosszú ujjakat akarok!!!!!!!
Imádtam!
zsorzsi írta...
Tetszett ez a kis polg.pukk. itt a végén !XD Szerettem a nagyit!
2013. április 22. 18:48
Megjegyzés küldése