Perlekedők 54.

Anna halk gitárpengetésre és füttyszóra ébredt. Szemeit lehunyva hallgatta az ismerős dallamot és elmosolyodott, aha, akkor Robertnek is megült a fülében ez a pár taktus. Még mindig csukott szemmel együtt dúdolta a hangszerrel a Kedvesemet, aztán megszólalt:

-Olyan régen zenéltél. Amióta itt vagyok, még nem is vetted a kezedbe a gitárt, sőt… a zongorához sem ültél le. Nem hiányzik?

-Nem igazán. Olyankor szoktam zenélni, amikor a lelkemnek van rá szüksége. A lelkem köszöni, most teljesen rendben van, úgyhogy fontosabb téged, mint a gitárt ölelgetni. Most csak nem győztem kivárni, hogy felébredj, és gondoltam, ez a legfinomabb módja egy keltegetésnek.

-Hááát, én tudnék finomabbat is, de ha te nem gondolsz rá, én nem fogom rád erőszakolni – vágott huncut grimaszt a lány, mire Robert félretette a hangszert és mellédőlt. 

-Tekintve, hogy legutóbb visszhangzott tőlünk a ház, nem mertem apámékkal a szomszéd szobában megkockáztatni azt a még finomabb ébresztőt, de ha ezzel csalódást okoztam, akkor kötelességem jóvátenni a dolgot. - Azzal két keze közé fogta Anna arcát és megcsókolta. Mire levegőért kaptak, a lány már köré fonta a lábait és hozzádörgölőzött.

-Tudok én csendben lenni is, csak nem szeretek… de a szükség törvényt bont, úgyhogy… - és vad szenvedéllyel most ő támadott, a férfi pedig megadta magát … vágyuk zihálása elfúlt a torkuk mélyén, mint ahogy az a sikoly is, amely a szenvedély beteljesülésével indult útjára Anna lüktető testének mélyéről.

*

Robert az ágytámlának dőlve cirógatta Anna hátát, aki a mellén kényelmesen elhelyezkedve kutatta a vonásait.

-Beszélned kéne apáddal…

-Anna, ne!... Hagyd ezt! Ne akarj minket összebékíteni! Nem tudom, miért viselte meg őt ennyire ez a dolog, de igazságtalan volt, az én verzióm nem is érdekelte, mielőtt ítélkezett, úgyhogy neki kell elsőnek lépnie.

-Bocsánatot kért.

-Na igen… nyilván megijedt önmagától, hogy amit kamaszkoromban nem bírt megtenni, azt felnőtt fejjel ki tudtam erőszakolni belőle. A híres nagy önuralma semmivé lett. Ha odafigyeltél a bocsánatkérésére, azzal is csak engem hibáztatott. Én tettem valamit, amitől ő kifordult önmagából. …- mondta a férfi dacosan összeszorított szájjal. -Tudod, még soha az életben nem emelt rám kezet. Én pedig világ életemben baromi büszke voltam rá, mert a haverjaim ezt soha nem mondhatták el magukról. Mindegyikük megkapta a maga jól megérdemelt nyaklevesét, és a végén rendes emberek lettek. De az én apám olyan rendkívüli fickó volt, aki erőszak nélkül is el tudta érni, hogy tiszteljem. És most lezuhant erről a piedesztálról, ahová rajongó gyerekként én állítottam. Érzi ő is, és most majd emiatt is én leszek a hibás. 

-Butaságot beszélsz. Imád téged és büszke rád, hogy milyen remekül megállsz a lábadon a segítsége nélkül. … Adél vallomása összezavarta és rossz reakcióra sarkallta, de már bánja. Láttam a szemén, hogy legszívesebben kimenne az ajtón és újra csengetne, hogy meg nem történtté tegye a dolgokat. ...Nyilván te jobban ismered, de én éreztem, hogy nem is azért a felelőtlen napért haragszik rád… csak az a baba sokat jelentett volna neki, hiszen az imádott fia első gyereke lett volna, az ő első unokája. És Adélt nem vonhatta kérdőre, így rajtad vezette le a csalódottságát.

-Ez körülbelül olyan igazságtalan volt, mintha én téged utálnálak azért, amit a nővéred művelt. 

-De nem utálsz, ugye? – pislogott fel feszülten a lány, mire Robert a hátára fordította és az arcát simogatva egyre közelebb hajolt hozzá.

-Téged képtelenség utálni. Isten a tanum, az elején még meg is próbáltam, amikor azzal a feleselő száddal az őrületbe kergettél. Aztán amikor leléptél, megint megpróbáltam. De csak aggódni tudtam érted és vágyakozni utánad, pedig minden sokkal könnyebb lehetett volna, ha utálni is tudlak. Így jártál, mostantól már csak szeretni tudlak.

-Hát, lehetne ennél nagyobb problémám is – mosolyodott el a lány, és miközben a szíve csordultig volt szerelemmel, minden mozdulatával, minden sóhajtásával próbálta tudtára adni a férfinak, hogy az érzés kölcsönös.

*

Claire és Richard nehezen ébredezve heverésztek még az ágyban. Otthon, Londonban ilyenkor már régen fent voltak, Richard már a kávét főzte, Claire a virágait ápolgatta, de a hosszú út és a lelküket marcangoló kérdések minden erejüket kivették, és jól esett a lustálkodás. Nem is annyira fizikailag voltak fáradtak, inkább mentálisan. És ez még nem sokat oldódott a tegnapi beszélgetés óta sem, pedig végre kezdték mindketten, elsősorban Richard is más szemmel látni a történteket.

Ahogy Claire a kis magyar lánynak is mondta, az élet néha produkál furcsa helyzeteket, és Richard a fia őszinte tekintetét látva el kellett higgye, hogy szegény kölyök se tudott erről az egészről többet, mint ők. Eltekintve attól a naptól… de ebben a kérdésben férfias megértéssel bírt viselkedni. Ha a nővér csak fele annyira csinos, mint a huga, akkor éppen elég nagy kísértés lehetett egy egészséges férfinak, gondolta megenyhülve. 

-Mi a véleményed a kislányról? – szólalt meg a felesége, aki mint mindig, most is majdnem beletrafált a gondolataiba.

-Hát, ha szemmel ölni lehetne, akkor te már özvegyasszony lennél – fintorgott a férje. –Nem indítottam előtte a legjobban.

-Hát, nem. Még engem is sikerült meglepned. Robról nem is beszélve. Tudtam, hogy feszült vagy, de soha nem gondoltam volna, hogy képes lennél megütni. Nem is emlékszem, hogy valaha kezet emeltél volna rá. Mindenesetre láttam a szemén, hogy összetörtél benne valamit, amit kisfiú kora óta dédelgetett veled kapcsolatban. Ijesztő volt, hogy ilyen indulatra vagy képes. – motyogta Claire és megrázkódott, ahogy újraélte a tegnapi érkezést.

-Nem, …a gondolat volt rémisztő, hogy Robert ebben a világban esetleg már elfelejtett mindent, amire tanítottuk. ... Szégyellem magam, hogy nem bíztam a saját fiamban – sóhajtott keserűen a férje. -Tudnom kellett volna...

-Túl ritkán látjuk és túl keveset tudunk róla – mondta szomorú hangon az asszony. –Amit meg tudunk, azt mindenféle szennylapokból szedjük össze. Nem jól van ez így! De nem hívogathatjuk nap mint nap, hogy számoljon be az életének minden apró részletéről. Felnőtt férfi. … Igazából arra gondoltam, hogy ide kéne költöznünk a közelébe. A lányok is többet vannak itt, mint Londonban; és ha ez a kislány képes volt érte egy ilyen nagy lépésre, mi is megtehetnénk. Én biztos vagyok benne, hogy sokat jelentene Robertnek is, ha itt tudna minket a közelében. Ő is nyugodtabb lenne. Sokszor gondolok rá, hogy milyen egyedül lehet… - merengett halkan és az arcára kiült az anyai aggódás, miközben máskor mosolygós szemében most könnyek gyűltek. -És tudod, ha ez a szerelem komoly, akkor idővel praktikusabb is lenne itt a közelükben. … Az unokák miatt – tette hozzá magyarázatként, amitől az ő arca felderült, de amire a férje – ha lehet – még jobban elkomolyodott.

-Most is éppen egy unoka miatt vagyunk itt, ezt ne felejtsd el! Egy apró kis angyal miatt, akinek még az esélyt sem adták meg… - csuklott el a hangja. -Hogy hozhatott az a lány ilyen döntést? Te képes lettél volna erre valaha is?

-Nem tudhatjuk, hogy mire gondolt, amikor a műtétet választotta. De ha őszinte akarok lenni … Robert nyilván nem volt szerelmes belé, mert akkor nem hagyta volna itt olyan egyszerűen, és idővel nem feledkezett volna meg róla. Akkor pedig jobb is, hogy egy baba nem köti össze őket. – sóhajtott az asszony.

-Hogy tudod ilyen gyakorlatiasan nézni? – nézett rá a férje csodálkozva. –Én azt hittem, ha valaki, hát éppen te leszel az, aki majd ronggyá zokogja a legjobb ingeimet a vállamon a bánattól, most pedig éppen te mutatsz rá a dolog jó oldalára, már ha szabad ezt egyáltalán így neveznem. De tudod, közben az jár a fejemben, hogy ez a lány mégiscsak a testvére… mi lesz, ha egyszer ő is… ?

-Ez a lány? Soha! – jelentette ki Claire őszinte meggyőződéssel. –Nem tudom elképzelni róla. Úgy néz a fiúnkra, mint a feszületre, és Robert tekintete is kész regény, ha ránéz. Ezek szerelmesek egymásba. Mélyen és megingathatatlanul, ha még ez a múlt sem tudott közéjük állni. … Kicsit kettőnkre emlékeztetnek?

-Kettőnkre? – vonta össze a szemöldökét a férfi, ahogy próbálta megtalálni a párhuzamot.

-Kettőnkre! – suttogta az asszony és a férje fölé hajolt, hogy megcsókolja.

*

A halk koppantást meg sem hallották, csak Robert bocsánatot kérő hebegése törte meg a csendet.  

-Bocs, csak azt akartam megkérdezni, hogy velünk reggeliztek-e… mert akkor már tálalva van – motyogta fülig vörösen, aztán az apja mormogását meg sem várva, sietősen behúzta az ajtót. Claire nevetve szólt utána:

-Jövünk mi is! Csak felkapunk magunkra valamit.

Anna kérdő tekintettel fogadta a konyhában, ahol a pirítóssütő őrzését bízta rá a férfi.

-Mi van? – nézett rá, ahogy észrevette, hogy a fiú tanácstalanul toporog a hűtő előtt. 

-Rányitottam a szüleimre, ahogy … szóval … érted…

-Miért? Azt gondoltad, hogy ők már nem…? – rántott a lány a vállán, nem is értve, mi sokkolta ebben annyira a férfit.

-Nem, persze… csak mégis… más gondolni, mint látni… elég... zavarbaejtő volt.

-Jaj, pucérok voltak? – kuncogott a lány, mire Robert is elnevette magát.

-Nem tudom, de gondolom, … a takaró alatt voltak.

-Hát, akkor az sem biztos, hogy ők is… Lehet, hogy csak a reumás derekát masszírozta meg a mamád apádnak.

-Jézusom, hagyd abba! Hallani majdnem rosszabb, mint látni… - röhögött Robert, aztán Anna mögé lépett és a pultnak döntve nekifeszült. –Te is panaszkodtál a múltkor, hogy fáj a derekad…

-Az más! – nyúlt hátra Anna, hogy homorítva magához szorítsa a kemény férfitestet és belefeszüljön a pólója alatt kutakodó tenyerekbe. –Az csak azért volt, mert a fürdőszobában túl vékony volt a kádkilépő. – motyogta kéjesen.

-Khm… azt hiszem, mindjárt megszólal a füstjelző – szólalt meg egy vidám hang az ajtóban, mire ők ketten úgy rebbentek szét, mint a rajtakapott tizenévesek. Anna agyán átfutott a gondolat, hogy valóban majd lángra kapott tőlük a konyha, aztán megérezte az odaégett pirítós semmihez sem hasonlítható jellegzetes szagát.