Perlekedők 61.

-Elmegyek Kristenhez a kutyákért. – bökte ki végre Robert a mondatot, amit már egy órája fogalmazgatott magában, de

tisztában volt vele, hogy ezt szépíteni nem tudja.

-Muszáj volt őt megkérned? – húzta el a száját Anna, mire Robert azonnal felfortyant.

-Ha visszajöttél volna, ahogy megegyeztünk, akkor fel sem merült volna.

-Szerintem találtál volna kutyapanziót is a környéken, de hát nyilván úgy döntöttél, ahogy a kutyáknak a legjobb volt – tette hozzá a lány békülékenyen, mert a mondat első felére a férfi már beszédes grimaszt vágott.

-Úgy döntöttem. Ismerik és szeretik Krist, vele könnyebben viselték, hogy eltűntem, mintha idegenekre bízom őket. De hagyjuk már ezt az egészet! Vigyázott rájuk és most visszahozom őket, ennyi. 

-Oké, én nem szóltam egy szót sem. - morogta Anna és miközben Robert is kiviharzott az ajtón, ő heves mozdulatokkal összekapkodta a hálószobában az esti érkezésükkor leszórt ruhákat. A szennyestartóba dobta őket és eközben gépiesen átkotorta a zsebeket, nehogy pénz vagy zsebkendő maradjon bennük. Az egyik nadrág zsebéből egy éttermi szalvéta került elő. Már a szemetes felé szállingózott, amikor a lány észrevette rajta a tollalt írt számokat. Egy telefonszám! Egy pillanatra átfutott a fején, hogy hagyja a fenébe, aztán egy sóhajjal kikotorta a fülpiszkálók és sminkes pamacsok közül. Hátha fontos… Kivitte az étkezőbe és az asztalra tette, aztán a nappaliban előkotorta a laptopját és megnyitotta a levelezését.

*

Robert kicsit lendületesebben vette a Kristenhez vezető kanyarokat, mint azt bármelyik közlekedési rendőr szívesen látta volna, aztán még időben kapcsolt és visszavett, mielőtt még jó témát szolgáltat egy bulvárújságnak. Ez a téma úgy látszik még jó ideig ütközőpont lesz köztük… persze, nem a kutyák felvigyázása, hanem Kristen csak úgy simán… De hát ez egy olyan dolog, amiben Annának meg kell értenie, hogy a másik lány kitörölhetetlenül a múltjához tartozik. Akárhogy is, életük egy jelentős szakaszát együtt töltötték és bár nem minden pillanata volt fáklyásmenet, de valaha a legjobb barátja volt ebben a városban. 

Oké, Kristen sem tökéletes, sikerült elcsesznie a kapcsolatukat, és most inkább nem ment volna bele, hogy ebben vajon mi volt az ő szerepe, mert a lány nyilván nem merő szórakozásból törte össze a bizalmát. Bár, erről elég sokan próbálták meggyőzni. Eddig bírt elmenni a megértésben és a megbocsátásban, de szakítottak, úgyhogy Annának sem kell fújnia, ha Kristen nevét hallja, mert ami volt, elmúlt és most minden gondolatával erre a hisztis bestiára koncentrál.

Azért kicsit idegesen nyomta be a kódot a kapunál, amit Kristen még nem változtatott meg, mert a hatalmas vasszárnyak lassan nyílni kezdtek. Behajtott és közben igyekezett pléhpofát vágni a sűrűn kattogtató paparazzik előtt, aki úgy látszik, még mindig valami szaftos történet esélyével táboroztak a ház előtt. Kristen a kutyák viháncolására előbújt és flegmán figyelte, ahogy a kutyák a gazdit üdvözlik. Kedvelik őt is, de amit ezzel a pasival művelnek… de hát nem is csoda, Robert olyan szeretetteljes gügyögéssel vakargatta a két kajla fejét, hogy majdnem irigyelni kezdte a bolhásokat. 

-Szia! – nézett fel a férfi. -Minden rendben volt?

-Szia! – sóhajtott Kristen. –Itthon – nyomta meg a szót – minden oké volt. És veled?

-Ja, kösz, minden oké… hát, kösz, hogy vigyáztál rájuk! Megyünk is, nem tartunk fel.

-Nem tartotok fel. Nem iszol egy kávét?

-Kösz, nem. Otthon – nyomta meg ő is a hangsúlyt – már ittunk.

-Oh, akkor a kislány csak visszajött?

-Persze. – vágta rá Robert és úgy döntött, nem magyarázkodik. A lényeg úgyis az, hogy Anna itt van vele, a többihez Kristennek semmi köze.

-Hát, akkor gondolom, hozzá sietsz vissza.

-Kris! Hagyd ezt… köszönöm, hogy vigyáztál rájuk! Most mennem kell.

-Ja, ha muszáj… - grimaszolt a lány, mire Robert szó nélkül kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót és intett a feszülten figyelő kutyáknak, akiknek nem is kellett több, máris bepattantak a kocsiba, ő pedig utánuk.

-Akkor szia! – intett ki az ablakon és lassan fordulva várta, hogy a kapu kinyíljon. A visszapillantó tükörben még látta Kristen beszédes mozdulatát, amivel a középső ujját mutatta be neki. Hát, úgy tűnik, a barátságukból se sok marad – gondolta keserűen.

*

A kutyák vad örömmel rohantak be a házba, érezhetően boldogok voltak, amiért újra az ismerős és kedvelt környezetben lehetnek. Annát is körbeugrálták, aki nevetve követte őket. Robert a hűtő előtt állt és egy üveg sört vett ki éppen.

-Mit kérsz? – nézett Annára, aki megrázta a fejét és szemével a szalvétát kereste, az azonban már nem feküdt az asztal sarkán. Amikor Robert a kutyák után kiment a kertbe, Anna belesett a mosogató alatti szemetesbe, de a papírdarabkát ott sem látta. A vélt bizonyosság összeszorította a gyomrát. Robertnek volt olyan fontos az a francos cetli, hogy eltüntesse előle egy árva megjegyzés nélkül. Még nem tudta megfogalmazni, hogy pontosan milyen érzések is ülték meg a szívét, de határozottan rossz érzése volt tőlük. Az előbbi mosoly úgy olvadt le az arcáról, mint hó a napon, és nem is nagyon próbálkozott úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Ezalatt Robert odakint a labdát újra és újra elhajítva a zsebében lapuló papírdarabkára gondolt. Bassza meg, hogy ez megmaradt! Még a bemutató estéjén nyomta a kezébe egy csinos szőke nő. Persze, esze ágában sem volt felhívni a számot, ami rajta szerepelt, és fogalma sem volt róla, hogy miért őrizte meg. Nyilván Anna találta meg, talán azt hitte, valami fontos … és most elég hülyén jönne ki, ha a mosogató alatti szemetes tetején látná viszont. Biztos kérdések jutnának eszébe  ezzel kapcsolatban, ő meg mit mondhatna? Hogy némelyik nőnek nincs annyi büszkesége, hogy megvárja, hogy egy férfi kezdeményezzen? 

Hallotta, hogy a lány is kijött, sőt Bear már egyenesen őt tisztelte meg a labdával, de Anna nem volt játékos kedvében.

-Nem is meséltél, milyen volt ez a hét Párizsban… - szólalt meg a lány mögötte és a hangja fagyossága önmagáért beszélt, mire a férfi megforgatta a szemét. Nagyon ravasz! Ezzel a bevezetővel szeretné megtudni, mi a frász lehetett az a szalvétára írt szám. Remek! Akkor magyarázkodhat valami miatt, ami meg sem történt.

Eldobta a labdát, aztán amikor a kutyák lelkesen elrohantak, megtörölte a kezeit a farmerje hátsó részében, aztán leült a lány mellé a hintaágyba. 

-Hát, a bemutató a szokásos… óriási hangzavar, kismillió aláírás kiosztása, fotózkodás, aztán feszengés a sötétben, hogy a meghívott közönség vajon hogy fogadja a filmet. Szerencsére tetszett nekik. Aztán napokig interjú interjú után… tudod… amikor már sokadszor próbálsz frappáns választ adni ugyanarra a kérdésre, hogy az mégis egy kicsit más legyen, mint amit már megszámlálhatatlan alkalommal elmondtál, hát, az elég fárasztó tud lenni. Esténként még olvasni sem volt kedvem, viszont az a zongora a lakosztályban átsegített néhány nehéz pillanaton. Amikor azon törtem a fejem, hogy miért nem jöttél vissza hozzám, akkor leültem és addig pötyögtem, amíg kikeveredett az ujjaim alól egy dallam… a szövege is hozzád szólt, úgyhogy meg is fogod kapni, ha majd úgy érzed, hogy minden kérdésedre megkaptad a választ…. – szúrt oda egy apró grimasszal, hogy a lány is érezze, kicsit sértőnek tartja, hogy nem bízik benne. …-Igen, időnként vacsorákon vettem részt, és az egyik alkalommal egy nő a kezembe nyomta a telefonszámát. Én meg nem tettem le a szomszéd asztalra, hanem zsebregyűrtem, mert miért alázzam meg még én is, ha megtette már ő maga. De nem foglalkoztam vele, ha ez izgat. Tudod, ez is olyan dolog, hogy soha nem tudhatod, hogy ha látványosan utasítod vissza, esetleg nem ártasz-e vele többet, mintha próbálod diplomatikusan kezelni a dolgot. 

-Hát, ahogy elnézem, még apám is tanulhatna tőled diplomáciát – fintorgott Anna, bár szíve mélyén tisztában volt vele, teljesen feleslegesen piszkálódik, Robert őszintén elmondta neki, honnan az a papír. –És most… elteszed a gyűjteményedbe?

-Anna! – csattant fel a férfi és felpattant, aztán kikotorta a farzsebéből az az átkozott cédulát és apró fecnikre tépve a lány kezébe nyomta. –Tessék! A kukába akartam kidobni, de majd te megteszed, és akkor talán nem foglalkoztat tovább a téma.

Vállait megfeszítve ellépdelt a medence széléig és gondolatban vállon veregette magát, amiért nem volt annyira teátrális, hogy a sok kis papírfalatkát a vízbe szórja. Pecázgathatta volna óraszám, hogy ne a medencetisztítók szedegessék össze. Még képesek lennének összeragasztgatni és eladni egy újságnak. Utálta, amiért a lány hangjában ott érezte a bizonytalanságot és a gunyorossággal álcázott bizalmatlanságot. Azt még elfogadta, hogy neki is lehetnek rossz tapasztalatai, emlékei, ő maga is tudott már Gergőről és a szemétségéről, amivel hosszan ható sebeket okozott Annának, de az istenit, ne hasonlítsa ahhoz a görényhez még kimondatlanul sem! 

Anna közben hallgatagon méregette a kezébe nyomott szemetet. Gyűlölte, amiért még ennek a nyílt pasinak sem tud teljes szívéből bizalmat szavazni. Az agya tudta, hogy hülyeséget művel, mégis hagyta, hogy kinyissa a száját és őrültségeket ejtsen ki rajta. Egy sóhajjal felállt és a garázs melletti kukába szórta a papírt, aztán halkan a még mindig mereven ácsorgó férfi mögé lépett, és átölelte a derekát. A hátára fektette az arcát és halkan suttogva megszólalt:

-Ne haragudj! Tudom, hogy igazságtalanul viselkedem, amikor bántalak. Én tényleg nagyon szeretlek, de ez az érzés olyan dolgokat hív elő belőlem, amik még engem is meglepnek. Soha senkit nem akartam még így birtokolni… féltékeny vagyok, azt hiszem… és ez az érzés még nekem is új. Próbálok úrrá lenni rajta, de piszkosul nehéz, ha közben tudom, hogy a fél világ téged akar.

-Sokkal könnyebb lenne, ha csak azzal foglalkoznál, hogy én kit akarok – motyogta a férfi és belekapaszkodott az őt ölelő karokba.

Álltak még egy darabig így összeölelkezve és közben mindketten arra a párizsi estére gondoltak, amikor Anna nehezen keresve a szavakat elmesélte az Adéllal való találkozást és a nővére írásával kapcsolatos érzéseit. Robert megrendülve hallgatta, kicsit meg is ijedt, hogy vajon Adél  mit fog kezdeni ezzel az egésszel és az mit fog jelenteni  őrá nézve, de nem akarta még ezzel is terhelni Annát, ezért aztán neki nem tette fel a kérdéseit.

*

-Hívott Trevor. – mormolta egy idő után a lány, és érezte, ahogy az arca alatt Robert háta megmerevedik. –Azt ígértem, hogy hat körül ott leszek nála a klubban. El akarsz kísérni? Tudom, hogy kíváncsi vagy rá, milyen hely... hallhatnád a tárgyalást és saját szemeddel láthatnád...

-Már voltam ott – vágott közbe fojtott hangon Robert. –Amikor elutaztál, elmentem Trevorhoz, hogy megnézzem azt a helyet. Nem tudom... olyan, mint bármelyik másik ebben a városban... talán csak túl sok ott a lány... Trevor is azt mondta, hogy tőlük függsz, ha megkedvelnek, akkor nyert ügyed van, de ha utálnak, mert csinosabb vagy a legtöbbjüknél, akkor ki fog rúgni, mert első az üzlet. 

-Kösz, ez az információ úgy kellett, mint egy falat kenyér – nyögött fel a lány, ahogy elképzelte a gyűlölettől szikrázó szempárokat.

-Hát, legalább nem ér váratlanul, és tudni fogod az okát, ha érzed az ellenszenvet.  Szerintem ez is egy előny... erre fel lehet készülni.

-Hogyan?

-Kicsit átlagosabbra veszed a figurát, nem öltözöl kihívóan és hamisan énekelsz – vigyorodott el a férfi és Anna a bohóckodásért cserébe belecsípett a fenekébe. A férfi feljajdulva megfordult, magához húzta és a hajába suttogva folytatta: -Nem énekelsz hamisan, jó vagy, nagyon jó... és Trevor azt akarja, hogy szexi legyél... ettől meg én érzem magam rosszul, mert a francot se érdekli, hogy a csajok saját magukat hasonlítgatják hozzád, de a pasik majd azt akarják, ami az enyém. Meg se kell érintsenek, de bepiszkítanak a gondolataikkal, fantáziálásaikkal; bármennyire is ígérgette Trevor, hogy az emberei vigyáznak rád. Odabent igen, de idekint? 

-Ne szeress ennyire, ha ez neked ennyire nem jó! – suttogta Anna, miközben a könnyei lefolytak az arcán és fogalma sem volt róla, most éppen miért... az örömtől, hogy a férfi, akiért mindent odadobna, ennyire akarja őt, vagy a félelemtől, amiért Robert ennyire akarja őt. Mi nyújthat ő cserébe? Csak ugyanezt a megszállott szerelmet, ami néha jobban fáj, mint boldogít. Robert pedig csak ölelte és egy néma dallamra ringatta, mintha lassan táncolna vele, és közben a hajába suttogta:

-Jókor mondod!

*