Perlekedők 64.

Sir Paul McCartney! – Jézus! Egy legenda… és személyesen hívta fel! Persze, először azt hitte, hogy csak egy rossz vicc az egész, valamelyik haverja agyatlankodik, netán a kandi kamera felvétele zajlik, és már majdnem elküldte a fenébe, amikor a másik, megérezve a bizonytalanságát rákérdezett, hogy emlékszik-e még a múltkori találkozásukra. Hogy a fenébe ne emlékezett volna! Több szempontból is emlékezetes volt. 

Egyrészt Londonban történt. Kristent látogatta meg, aki akkor ott forgatta a Hófehér és a Vadászt. Csak jóval később tudta meg, hogy a lány mi mást csinált még akkor a háta mögött, de akkor még tudatlan balfaszként örömmel látogatta meg a forgatáson; nem is figyelve a háta mögött váltott szánakozó pillantásokra. Rupert is mosolyogva nézett a szemébe, amikor kezet fogott vele, miközben a háta mögött, a feleségére és gyerekeire sem gondolva, Kristennel kavart. De akkor erről még mit sem tudott. Elvitte a lányt a szüleihez, aztán együtt vettek részt egy vacsorán, ahol bemutatták Paulnak. A fickó már akkor is beszélt neki a tervéről, hogy animációs filmet forgatna egy mókus kalandjairól. 

Wirral, az anyátlan kis mókus kalandjairól szólt a történet Animálián, egy titokzatos szigeten.  Még jókat poénkodtak rajta,

hogy micsoda testhezálló szerep lenne ez neki, aki akkor még Edwardot, a fákon ugráló vámpírt játszotta; aztán mindenki ment a dolgára és a beszélgetés szép lassan a feledés homályába merült.

Most pedig a férfi felajánlotta neki Wirral szerepét. Mármint a hangját kellene kölcsönöznie a kis bundásnak, persze, de ez legalább akkora kihívás. És a gárda, akiket eddig megnyert a projektnek, volt olyan vonzó, hogy komolyan elgondolkodjon az ajánlaton. Az Oroszlánkirályból és a Stuart Little-ből ismert Rob Minkoff lenne a rendező, a forgatókönyvért pedig az a Caroline Thompson a felelős, akinek nevéhez az Ollókezű Edward fűződik. 

Első zavarából magához térve biztosította róla a férfit, hogy megtiszteltetésnek veszi már magát a feltételezést is, hogy megfelelőnek tartja a szerepre, aztán kért pár nap gondolkodási időt, hogy az ügynökével egyeztethesse a rá váró feladatokat, majd még mindig sokkolva a hívó személyétől, elköszönt és kinyomta a telefont. Anyám! Paul McCartney… wow…

Anna lépett be éppen a kertből kipirulva, nevetve, mellére tapadt vékony blúzán átütött a két mellbimbója, ahogy valószínűleg a vízmániás Bernie medencébe vetődő testétől tetőtől talpig elázott, és ez a látvány, meg az előbbi élmény együttesen szinte túlcsorduló boldogságot, és éhes szexualitást szabadított fel benne. Szája mosolyra húzódott, és a lányt magához rántva forrón tapadt a szájára. Anna meglepve, de készségesen simult hozzá, aztán ráébredve, hogy az üdvözlésen túl itt még további bizsergető tevékenységekre van kilátás, megadóan hagyta, hogy miközben a konyhapult felé botladoznak, nedves ruhái gyors iramban tűnjenek el  a testéről. Mire célba értek, az izgalom felfűtötte az érzékeit és készségesen tárta szét a lábait, hogy Robert gyors mozdulatokkal sodorhassa őt a befogadás remegő világába, aztán mélyen elmerülve benne csak annyit suttogjon a szájába, hogy: Szeretlek!

Anna boldogan viszonozta a férfi szenvedélyét, megborzongva idézve fel az este néhány vad pillanatát, melyeknek köszönhetően a fellépésén viselt fehér csipke gyűrött és tépett rongycsomóként hevert reggelre az ágy mellett. Robert egész egyszerűen nem tudott betelni a csipke közül kibukkanó sötét mellbimbókkal, és amikor a játszadozásuk véghajrájában kicsit elvesztette a kontrollt, a valaha kacér ruhadarab jóvátehetetlen károkat szenvedett. De emiatt egyikük sem bánkódott különösebben.

*

 A hétköznapok akár unalmasak is lehettek volna, de Anna nem akart otthon üldögélve arra várni, hogy Robert a szabadidejében vele foglalkozzon. Álláshirdetéseket böngészett, néhány interjún is részt vett már és a visszajelzésekre várt abban bízva, hogy az újságokban megjelent fotói és az a néhány, találgatásokat tartalmazó cikk, amelyben a férfihoz fűződő kapcsolatát boncolgatták, nem tesznek keresztbe a próbálkozásának. Viszonylag simán túltette magát a tényen, hogy Robert oldalán szinte nincs mire költenie, de nem akart teljesen ráutaltan élni, ezért szüksége volt munkára és fizetségre. A Trevornál való fellépések ugyan szépen hoztak pénzt a számlájára, de tudta, hogy ez a lehetőség amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan tűnhet tova. Valami állandóbbra vágyott. 

Egy napon Stephanie hívta és már elöljáróban a lelkére kötötte, hogy ne húzza fel magát a beszélgetésükön. Ez igazán kíváncsivá tette. Robert jobbkeze előbb a hétköznapjaikról érdeklődött, hogy hogy érzi magát a városban, vannak-e már barátai, eljár-e valahova rendszeresen, aztán a terelő kérdezősködést hirtelen rövidre vágva csak annyit mondott, hogy küld egy mailt, abban benne lesz minden. Ha érdekli, máris érezheti úgy, hogy az övé az állás, ha nem… ezt a lehetőséget Stephanie nem tartotta túl valószínűnek. 

Anna kicsit idegesen nyomta ki a telefont. Ebben megint biztosan Robert keze van! Már az gyanús volt, ahogy Stephanie ennek az ellenkezőjét már az első mondatban hangsúlyosan kiemelte. De azért őszintén válaszolgatott neki, hogy tulajdonképpen Robert ismerősein kívül még nem nagyon barátkozott össze senkivel, és nem, nem jár el sehova, mert a sportot is letudja a tengerparton való futással, amikor a kutyákkal abszolút biztonságban érzi magát. Igaz, ez nem napi rendszeres program, de ő úgy érezte, a mozgást ezzel kipipálhatja. 

Összevont szemöldökkel nyitotta meg a levelezését, próbálta előre elképzelni, mit szervezkedtek a háta mögött. De amikor a sorokat olvasta, kételkedni kezdett benne, hogy erről az egészről Robert valóban tudhat.

A Summit Stúdió legújabb zenés filmjéhez kerestek szereplőket. Nem statisztákat… énekelni, hangszeren játszani tudó szereplőket. Nem főszerepre, persze, de mégis… egy film? Kapkodó mozdulatokkal hívta vissza Stephaniet, akinek a hangjában bujkáló mosolygást lehetetlen volt nem kihallani a telefonból.

-Na, mi a véleményed? Meg mered próbálni?

-De én nem vagyok színész!

-Énekes vagy, zenész… a többi úgyszólván mellékes. Nyilván két dal között szükség szerint tudsz két prózai mondatot is mondani… ahogy elnéztem Roberttel be sem áll a szátok, úgyhogy aligha jelent gondot.

-Steph, Robert tud erről?

-Még nem. Amíg veled nem beszéltem, neki sem akartam mondani, mert ha előbb tudja, mint te, akkor nem hagyna élni, amíg igent nem mondasz. – nevetett az asszony a telefonba. 

-Jézusom… nem tudom… ez olyan … hihetetlen és …. nem is tudom mit mondjak… - dadogott a  lány.

-Mondj igent! Ilyen egyszerű! – hallotta Stephanie hangját.

-De hát… nekem nincs is ügynököm, azt sem tudom, ezek a dolgok hogy működnek itt…

-Hééé, ha megbízol bennem, akkor én rendezem a dolgaidat… persze, ehhez egy szerződést is alá kéne írnunk, de most a gyorsaság a fontos, a papírmunkát majd lerendezzük később. – jött a megnyugtató hang a vonal túloldaláról.

-Azt sem tudom, mi ez a történet… - bizonytalankodott tovább a lány.

-A főszereplő egy vidéki lány, aki tehetséges énekes lehetne, de a kisváros, ahol él, nem alkalmas ennek a tehetségnek a kibontakozására, ezért nekivág a nagyvilágnak. A nagyvárosban eljut egy klubba, ahol legalulról kell kezdjen… felszolgál, és néha csak úgy szórakozásból együtt énekel a többi lánnyal a próbákon. Aztán egy este a klub sztárja cserbenhagyja őket és lelép a konkurenciához, a lány akkor kap alkalmat a bizonyításra. És persze azonnal sztár lesz, és az egyik zenész fiú, akivel egész idő alatt csak kerülgetik egymást, mint barátok, ezen az estén bevallja neki, hogy szereti… limonádé, de itt nagyon mennek ezek a filmek… csinos lányok, jó zenék, kis hajtépés, szerelem, happy end… ennyi. 

-Én én kit játszanék?

-A klubból az egyik lányt, akivel barátnők lesznek. Játszhattad volna a lelépős ribancot is, de ahhoz túl kedvesnek találtak az illetékesek.

-Honnan tudják, hogy kedves vagyok? – kapta fel a fejét Anna, mire Stephanie nagyot sóhajtott. Na igen, ez a része a dologak valóban nem a legszokásosabb módon zajlott.

-Hát… tudod… amikor hallottam a meghallgatásról, akkor a barátnőmnek, aki vezeti az egészet, megmutattam néhány videódat… amikor Jamievel énekeltél, meg Trevor is csináltatott egy felvételt a klubban… és hát a fotódat is megmutattam, amin Roberttel voltatok ugyan, de őt PS-al leszedtem a képről… és úgy tűnik, Bes-nek ennyi is elég volt. … Szóval, ha igent mondasz, felhívom, és akkor Amy szerepe mellé máris felírják a nevedet, hogy elkelt. 

-Szóval, azt mondod, nem nagy szerep? – kérdezett vissza Anna, egyelőre túllépve a különös válogatási módszeren.

-Elég sokat jelen vagy a képen, de kevés szöveggel, és leginkább közös éneklésekkel. – mondta határozottan Stephanie és gondolatban vállon veregette magát, hogy a hangja nem árulkodik az izgatottságáról. Amy azért ennél kicsit többet van jelen a filmben, hiszen végül is a főszereplő barátnője lesz, de ha Anna ebbe még nem gondolt bele, akkor nem is kell, hogy ezen stresszeljen. 

-Oké! – hallotta a lány határozatlan hangját. –És nagyon köszönöm, Steph! Ha majd tudsz részleteket, hívj fel kérlek, mert mostantól azt hiszem, még aludni se fogok nyugodtan.

-Nyugi kislány! Meglátod, klassz dolog lesz! Egy kicsit belelátsz majd Rob életébe is, barátokat is szerezhetsz… jó kis kaland lesz!

-Hát, reméljük – sóhajtott Anna, aztán elbúcsúzott és kinyomta a telefont. Jesszus, egy film! Ha valamire nem vágyott soha, akkor ez volt az… és most mégis valami furcsa izgalom borzongatta meg, és alig várta, hogy Robertnek beszámolhasson a furcsa telefonról.