Perlekedők 68.

Robert hunyorogva ébredt és először fogalma sem volt, most éppen hol is van. A félhomályban a bútorok sziluettje ismeretlen volt, és az ablakok felől az alkonyat meglepő világossággal borította be a szobát. Óvatosan kibújt Anna öleléséből és csak úgy, meztelenül az ablakhoz sétált. Odakint a gyémánt csillogását is elhomályosítva szikrázott a naplementében a havas táj. Hallotta, hogy a háta mögött Anna mocorogni kezd, ahogy teste érzékelte az ő hiányát. Visszasietett hozzá és fölébe mászva forrón megcsókolta.

-Gyere álomszuszék, keljünk fel, mert éhen halok! Csodálom, hogy Tom még nem törte ránk az ajtót, ő még nálam is éhesebb volt, már a kirándulás alatt is. Persze lehet, hogy ők már kirabolták a hűtőt. 

Anna kicsit kábán elmosolyodott. Mit bánta ő, ha Tom felkajál mindent, ami a hűtőben lehet. Most úgy érezte, hogy ő a férfi csókjaival, szenvedélyes ölelésével is ki tudná elégíteni az étvágyát. Amikor ezt éppen a tudtára is akarta adni, a gyomra hangosan megkordult. Hoppá! Akkor lehet, hogy mégis vetni kéne egy pillantást a konyhára – vigyorgott és egy hirtelen mozdulattal ledobta magáról a takarót. Robert már a nadrágját húzta fel éppen, de a látványra elbizonytalanodott. Aztán megacélozta az akaratát és csak egy rövid simogatást engedélyezett, aminek nyomán Anna bőre majd kigyulladt.

A házban néma csönd honolt, Toméknak se híre, se hamva nem volt, ami leginkább Marlowe miatt volt meglepő, mert az órára nézve látták, hogy majd három órával ezelőtt értek haza a kirándulásról. Anna birtokba vette a fridzsidert és a már kész finomságokat pakolta ki az asztalra, miközben Robert a barátjáék keresésére indult. Halk koppantásaira nem érkezett válasz, de a kislány hangját hallotta, ezért óvatosan benyitott és igyekezett, hogy az ágy felé ne is nézzen, mert a barátja pucér feneke árulkodóan világított a félhomályban. Kiemelte a kislányt a párnákkal körülkerített heverő mélyéről, ahol a mackójával játszott, aztán ujját a pici szájacskára téve mutatta neki, hogy csak halkan. Majd olyan halkan, ahogy érkezett, el is hagyta a szobát.

Odalent Anna kezében megbillent a teáskanna, ahogy a lépcsőn lefelé lépdelő férfit a gyerekkel meglátta. Basszus! Nincs igazság a földön! Nem elég, hogy az egyik legnagyobb kísértés az a gondolat, hogy ennek a fickónak kéne gyereket szülni, a pasas még szexibbé is válik, ha egy csöppséget kap a karjai közé... Robert leült az asztal mellé, Anna melléjük telepedett és apró kis katonákat készített, amiket a férfi türelmesen tartott a csöpp szájacska elé. Marlowe jó étvággyal evett, aztán hosszú kortyokkal ivott a langyos gyümölcsteából, majd még elfogadta Annától a frissen hámozott almagerezdet is. Amikor jóllakott, Robert is vágyakozva nézte az előtte gusztusosan tálalt hidegsültet és majonézes salátát. Anna a karját nyújtotta a kislány felé, de az durcásan elfordította a fejét, nem volt hajlandó lemondani a férfi biztos kezeiről. A lány ezt nagyonis meg tudta érteni. 

Jobb ötletük nem lévén, Anna felvágta a húst és a villára púpozott a salátából is, aztán óvatosan etetni kezdte a férfit. Marlowe huncut arccal figyelte a mutatványt, aztán a következő villányi adag előtt jól időzített mozdulattal Robert szája elé tette a kezét, mire a villán lévő étel a férfi ölébe potyogott. A kislány gurgulázva nevetett a jó csínyen, Anna pedig előttük térdelve, sóhajtva igyekezett összeszedni a férfi öléből a maszatos falatokat. Egy vizes törlőkendővel igyekezett kidörzsölni a sötét anyagból a vacsora nyomait. Érezte a keze alatt megfeszülő combokat és belepirult a gondolatba, hogy a gyerek jelenlétében lényegében egyre tudatosabban fogdossa a férfit. 

-Mit műveltek ti a lányom szeme láttára? – érkezett a vidám, álfelháborodott hang a lépcső irányából, ahol összeölelkezve a Sturridge házaspár  kipihent korpusza tűnt fel.

-Semmi olyat, ami ti műveltetek  ma délután – dörmögött Robert vörös fejjel, és letette Marlowe-ot a padlóra, hogy az apjához szaladhasson. Ő maga pedig a terítő takarásába húzódott, hogy leplezze teste önkéntelen reakcióját, amivel Anna gondoskodó kezeire reagált.  –A lányotok egyébként evett már és nem hagyta, hogy én is bekapjak pár falatot, úgyhogy neki is, nektek is szerencsétek, hogy jöttetek, mert visszavittem volna hozzátok, aztán ébredhettetek volna a visítására. Egyébként szép, mondhatom, nem is izgultatok hova lett? 

-Sejtettem, hogy te loptad ki a szobából. – vigyorgott Tom és felkapta a lányát, hogy egy cuppanós puszit nyomjon az arcára. –Kialudtad magad, szépségem? … Egyébként meg csinálj magadnak, és akkor nem leszel rákényszerülve, hogy az alvó szülei mellől szöktesd meg a lányomat! – kacsintott a barátjára, aki Annára nézett, de a lány tüntetően nem volt hajlandó tudomást venni a kutató tekintetről.

-Anna szerint még nem tart ott a kapcsolatunk, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerüljön. – morogta hirtelen rosszkedvűen, mire a lány a szemeit forgatta.

-Micsoda józan nő! – csücsörített Tom elismerően.

-Nem így mondtam. – tiltakozott halkan Anna.

-De ez volt a lényege.- tromfolta le Robert.

-Oké, oké, össze ne vesszetek ezen… hát, ha így áll a dolog, akkor csak nyugodtan vidd, ha szükségét érzed, hogy gyakorold az apaságot. Úgyis mindenki azon sóhajtozik, hogy milyen jól áll a kezedben. Szerencsétek, hogy itt vagyunk, mert így Anna is gyakorolhat. – vigyorgott Tom.

-Annának is nagyon jól áll a kezében…khm… – vigyorodott el Robert, aztán mellé is nyelte a teáját, ahogy Anna pulykavörös, felháborodott arcát nézte. –Esküszöm, a gyerekre gondoltam, édes! – fulladozott kedélyesen a szerinte remek poénon.

*

Szilveszter reggelén Anna a saját számára is szokatlan energikussággal ébredt. Bár a hűtőben készételek is sorakoztak, de a nyersanyagok láttán felébredt benne a vágy, hogy meglepje a többieket egy hamisítatlan magyaros szilveszteri menüvel. Óvatosan kibújt a férfi meleg teste mellől az ágyból, felkapott egy pólót és egy melegítő alsót, aztán mezítláb kisurrant a szobából. Odalent beáztatta a lencsét, aztán feltette főni a hatalmas füstölt csülköt. Az előkészületek után visszalopakodott a szobába és kibújva a puha ruhadarabokból, visszabújt az ágyba. Robert mormogva tapogatózott utána, aztán megérintve a derekát, megnyugodva húzta közel magához. Anna elvigyorodott a hajnali tettrekészség nyilvánvaló jelére és kis mocorgással hozta a lassan ébredező férfi tudomására, hogy ő a maga részéről el tudna képzelni szorosabb közelséget is. Robert megértette a néma hívást.

*

-Szerinted ezt még meddig kell sütni? – nézett Anna tanácstalanul Siennára, aki egy hosszú kést keresett ki éppen a fiókból. A malacsültet kicsit kijjebb húzták és óvatosan megbökdöste a piruló jószágot. A kés szinte még lepattant a feszes bőrről.

-Hát, még tuti kell… - vágott grimaszt a nő. –Még életemben nem sütöttem ilyesmit, ekkorát meg főleg nem. … Ezt tényleg meg fogjuk enni? – nézett kis borzadással az apró malacfejre, amely a szájába erőltetett  citrom ellenére mintha mosolygott volna.

-Hát, ha nem puhul meg, akkor úgysem… nem mintha akkor éhen halnánk… - nézett végig Anna a pulton, ahol már készen gőzölgött a lencsefőzelék, puhára főve hűlt a füstölt csülök, és a lila káposzta is már csak arra várt, hogy a végső ízesítést megadja neki… vagy a végső kegyelemdöfést, amilyen érzéke volt a főzéshez – sóhajtott nagyot. A virsli volt a biztos pont a menüben, amiből vagy két kilónyi volt a hűtőben. És persze a rengeteg hideg felvágott és saláta. Vajna egészen biztosan nem csak azzal a libával akart itt bulizni, ha így feltöltötték a készleteket. –Na jó, hagyjuk még sülni! – csukta vissza a sütő ajtaját, és a pulton letakart tálcáról bekapott egy szem lekváros kiflit, amit néhány perccel korábban hozott egy szakállas férfi, mondván Mariska néni küldi. Fogalma sem volt róla, ki az a Mariska néni és miért küld ebbe a házba bármit is, de a kifli mennyei íze feledtette is vele a kérdést. 

Sienna vágyakozva nézte a másik lány élvezettől lecsukódó pilláit, aztán ő is kivett egy süteményt.

-A franc ott egye meg a diétámat, ennek olyan illata van, hogy nem lehet ellenállni neki! – suttogta áhítattal, ahogy a könnyű omlós sütemény szinte szétolvadt a szájában. –Hm, baracklekvár… - motyogta tele szájjal éppen akkor, amikor a két férfi megjelent a bejáratnál. Tom nyakában ott trónolt Marlowe és az apja figyelmetlenségének hála majdnem lefejelte az ajtófélfát. Robert az utolsó pillanatban kapta le a barátja nyakából a kislányt. Mind a ketten azonnal észrevették, hogy a lányok éppen torkoskodnak. 

-Héé, remélem, nekünk is hagytatok abból, amit éppen próbáltok eltüntetni a szátokban! – fenyegette meg őket játékosan az ujjával, mire Anna elvigyorodott. Ezek az ujjak! Ma reggel csodákat műveltek a vérnyomásával…

-Csinálok friss kávét, aztán kaptok ti is belőle, addig is vetkőzzetek le! – próbálta erélyes háziasszony módjára utasítani őket, látva, hogy képesek a nappali közepén leverni a havat a kabátjukról. –Már megint esik?

-Esik. – hagyta rá Robert és vigyorogva a barátjára nézett, aki a szemeit forgatva vetkőztette a kislányt.

Anna a homlokát ráncolva lábujjhegyre állt, hogy kinézhessen az ablakon, de odakint csak a napfényt látta megcsillanni a havon.

-Nem is esik… - motyogta értetlenül, és hagyta, hogy Robert kivegye a kezéből a kávéfőző filterét és elöblítse a csap alatt.

-Hát, nem… tényleg nem… mi estünk marha nagyot itt a ház előtt, ahogy az utolsó métereket rohanva tettük meg. – vallotta be még mindig vigyorogva. Marlowe eközben vidáman csacsogott az anyjának, aki hitetlenkedve hallgatta.

-Miért kellett rohannotok? – értetlenkedett a lány, mire a férfi kézenfogta és a bejárati ajtóhoz vezette. Kinyitotta az ajtót és a

kocsi melletti tisztás távoli pontjára mutatott. A szikrázó havon két sötét folt mozgott. A lány egy kicsit hunyorgott, hogy pontosan ki tudja venni, mit is lát. Vaddisznók! Anna ijedten húzódott vissza a ház biztonságába.

-Na, ezért kellett rohannunk. – szögezte le a férfi. –Lehet, hogy nem bántottak volna, de mivel Marlowe is ott volt, hát úgy gondoltuk, nem tesszük próbára a türelmüket. Elég közel kellett eljönnünk mellettük… nekünk legalábbis úgy tűnt, úgyhogy nem mondom, hogy nem volt tele a nadrágunk. De most már mindenki idebent van és remélem, mire legközelebb ki kell mennünk, már ők is máshol fognak élelem után túrni. A szánkót mindenesetre elhagytuk valahol útközben a nagy futásban. – vágott egy grimaszt és megpaskolta Anna hideg kezét, amivel még mindig őbelé kapaszkodott. –Hééé, kislány, nyugi… nem ettek meg, idebent téged sem fognak, nincs semmi vész. 

Közben Tom kinyitotta a sütőt és szakavatott mozdulatokkal megbökdöste a malacpecsenyét.

-Szerintem ez lassan jó lesz, de ahhoz, hogy szép ropogós legyen, sörrel kéne locsolni. Rob, add már ide a sörödet egy kicsit! – vette ki a barátja kezéből az üveget, amit épp a szájához akart emelni.

-Hééé, mi a franc? Honnan tudsz te ilyeneket? És miért nem a saját söröddel locsolod, ha már ilyen okos vagy? – morgott a barátja, de azért odaguggolt mellé és szimatolva kísérte figyelemmel a kényes műveletet.

-Amikor Anna reggel itt gyömöszölte ezt a szegény állatot, megnéztem a neten, hogy mit művelnek vele a magyarok szilveszterkor, és volt egy csomó recept. A fűszerezésben voltak eltérések, de a sörben mindegyik megegyezett.

-Gyömöszölte? – röhögött Robert, mire a lány hátulról fejbe csapta.

-Fűszereztem, nem tapperoltam… micsoda perverz fantáziád van neked, hm?

-Életem, minden vágyam, hogy engem is gyömöszölj egy kicsit. Nincs ebben semmi perverz! – pislogott Robert ártatlan tekintettel, mire Anna elvigyorodott.

-Mivel láthatóan a csapatból Tom az, aki tudja, mit kell tenni ezzel a döggel, gyere nagyfiú, tisztázzuk ezt a kérdést zárt ajtók mögött! – intett az ujjával Robert felé, aki olyan gyorsan engedelmeskedett a felszólításnak, mint még talán soha életében.