Perlekedők 72.

Bocs a késésért, a gépem összeomlott. Kölcsöngépről tolom felfelé.

***   

Ó, az álszent hazug disznó! – hördült fel Anna a magazin címlapját fixírozva! Nem a szöveggel volt baja, azt elhitte Robertnek, hogy szemrebbenés nélkül írnak hazugságokat a jobb lapeladás érdekében, hanem a fotóval. A fotóval, amely úgyszólván önmagáért beszélt, a fotóval, amelyen a vadítóan vörös hajú partnerébe karolva lépked Robert Dean háta mögött bujdokolva a kocsija felé. Hát, haver, a testőröd háta nem volt elég széles, hogy eltakarja,  ahogy a nemfontos szexi modell kísér vissza a kórházból a szállodába. Nyilván további gondoskodás követte az édes összeborulást.

Lecsapta az újságot a konyhaasztalra, és egy pillanatra felmerült benne a gondolat, hogy mire a férfi gépe leszáll, ő elköltözik egy szállodába. Vagy ha ennyire drasztikus lépésre nem is tudja elszánni magát, legalább átcuccol a vendégszobába.  Most úgy érezte, hogy szüksége van egy kis távolságra, amikor Robert nem tudja levenni a lábáról egyetlen érintésével. Képes volt a mézes-mázos hangján a fülébe súgni, hogy a forgatási szexnek a világon semmi jelentősége nincs, és különben is, az nem is szex, csak meló. Ehhez képest igazán mély nyomokat hagyhatott ebben a Barbie babában, ha pont ő volt az, aki kötelességének érezte a stábból, hogy a kórházból visszakísérje a szállodába. Igazából a Dean háta mögötti bujkálás miatt érezte sértve magát, mert ha már így alakult, akkor legyen annyi vér a pucájában, hogy teljes mellszélességgel vállalja a félrelépését.

Aztán kissé lehiggadva összeszedte magát és nekiállt kávét főzni. Fölösleges előre megírnia az összeveszésük forgatókönyvét, annyi azért Robertnek is jár, hogy meghallgassa az ő verzióját. Az már egy másik kérdés, hogy az érveire vevő lesz-e. Érezte, hogy a szíve mélyén nagyon szeretne hinni neki, de megacélozta az akaratát… Robnak is meg kell tanulnia, hogy a félreérthető helyzetek idehaza veszekedést generálnak, és ha el akarja kerülni, akkor jobban teszi, ha nem támaszkodik az ápolásra vágyó beteg szerepében egy szexbombára. …  A kávés kanna megbillent a kezében és a tiszta pulton végigfolyva lassú sötét cseppekben a padlóra csöpögött. Hát, ezzel már aligha fogja formába hozni magát, bár amilyen hangulatban van, ma nem lesz nehéz a drámát hoznia a forgatáson.

*

Robert azonnal rájött, hogy túlöltözte magát, ahogy kilépett a reptér légkondicionált épületéből, de az alaszkai Anchorage-ben alighanem befagyott volna a segge, ha nem szed magára négy réteg ruhát. Reménykedve gondolt rá, hogy hátha még otthon találja Annát és nem kell kimennie a forgatás helyszínére vagy nem kell megvárja, amíg végez. Jó lett volna már a kedves, gondoskodó karjai közé bújni, mert igazán hosszú volt ez a hónap nélküle. Gondolatban már színezgette a viszontlátás örömére kiötlött szerelmi játszadozás apró kis részleteit, elidőzve a lány testének emlékképeinél; és vigyorogva nézte a már ismerős házakat, amelyek mellett elsuhantak. A kocsibejárón már türelmetlenül fészkelődött a helyén, amíg a hatalmas kapu elgördült a várva várt találkozás útjából.

Dean behajtott vele az udvarra, aztán már fordult is kifelé, ahogy Robert kiemelte a cókmókját a csomagtartóból. Még a kapu be sem záródott mögötte, amikor kinyílt a ház ajtaja és kirobbant a két kutya, akiket Anna odabent már csak a legnagyobb eréllyel tudott türelemre inteni. Az ő szíve is izgatottan zakatolt a várva várt viszontlátás örömétől, csak az a szívritmuszavar ne lett volna a kis vörös miatt.

-Szia! – mondta olyan fapofával, hogy a férfi szinte hátrahőkölt.

-Mi van? – nézett rá értetlenül, mert bármit is várt a viszontlátástól, ezt a közönyös távolságtartást biztos nem. A lányhoz hajolt, hogy megcsókolja, de az meg sem várta, hogy elérje, megfordult és visszament a házba.

Na, bakker, valami megint van! – nyögött magában, de igazából fogalma sem volt róla, mi lehet a gond. Vállvonogatva utána indult.

-Kösz, a lábam egész jól van! Bár, ma azt hiszem bemegyek a kórházba, mert mintha egy kicsit gyulladt lenne. – morogta sértődötten, amiért Anna a korábbi aggodalmaskodás ellenére most láthatóan nem kívánt a gondoskodó szerelmes szerepében érdeklődni a hogyléte felől.

-Ja, azt láttam, a gondoskodásra mindig vevő vagy, érkezzen bárkitől. – jött a kelletlen válasz és ettől lassan derengeni kezdett, mi lehet a lány problémája. Ő is látta azokat a fotókat az újságban. Viki pasija villámló szemekkel is fogadta a szállodában. Vele nem foglalkozott, de Annának úgy látszik, magyarázattal kell szolgáljon, mert ez a süket liba is bevette az újságírók fantáziálását.

-Anna! – nyúlt utána és magához húzta. –Mi a franc bajod van? – rázta meg egy kicsit, miközben tisztában volt vele, hogy ez talán nem a legjobb indítás volt, de mostanra a józan esze fölött győzött a frusztráltsága. A lány ki is rántotta a karját a kezéből és feléje perdült.

-Nincs nekem semmi bajom. Baja annak van, aki nem képes egy hónapot sem kibírni, muszáj az első önként jelentkezővel összeborulnia. Bár, bocsánat, lehet, hogy nem is az első volt.

-Jézusom, miről beszélsz? Kivel borultam én össze?

-Nem mondtam, hogy te voltál, de úgy látszik a lelkiismeret nagy úr, hogy azonnal magadra vetted.

-Te hülye vagy! – fortyant fel a férfi. Nagyon nem így képzelte az édes viszontlátást, hogy baromságokat fognak egymás fejéhez vágni. –Ha azon a hülye cikken húztad fel magad, akkor azért köszönöm a bizalmat… reméltem, hogy legalább te nem dőlsz be mindenféle újságírói kitalációknak. Bár, gondolom így az egyszerűbb, mert ha te kezded a számonkérést, akkor én majd jól elfelejtek rákérdezni, hogy mi a francért kellett neked elmenni vacsorázni Zac-kel?

-Valószínűleg azért, amiért neked a vörös kis barátnőd odaadó ápolására volt szükséged.

-Anna! Viki csak bejött a kórházba, mert valami felsértette a torkát… engem meg pont akkor engedtek ki és indultam vissza a szállodába. Világos, hogy nem taxit hívott, hanem együtt mentünk. Nincs ebben semmi regényes.

-Kár volt ennyire szálkásítanod, úgy látszik, olyan testrészedet is sikerült, ami… na mindegy, akkor nem sértette volna fel a torkát az a ribanc! – sziszegte Anna inkább csak magának, de Robertnek jó füle volt és meghallotta a lánytól szokatlanul obszcén és rosszindulatú megjegyzést. Édes Istenem!

-Na jó, akkor ezt most fejezd be! – csattant fel olyan hangon, amitől a lány is megérezte, hogy elvetette egy kicsit a sulykot. –Hallod te magadat egyáltalán, hogy milyen marhaságokat beszélsz? Ráadásul a stílus… Anna, ez nem te vagy! Egyébként meg én sem azzal kezdtem, hogy miért kellett neked sülve-főve megjelenned mindenhol Zac-kel, de nyilván én még ismerem a bizalom fogalmát.

-Én is ismertem, amíg meg nem láttam, hogy bujkálsz Dean háta mögött. Ha nem lett volna köztetek semmi, akkor kibicegsz a kocsihoz, ő meg Dean másik oldalán, de nem, te ott ölelkeztél vele a fotósok szeme láttára és közben próbáltál elrejtőzni a testőröd széles háta mögött. Most szólok, hogy nem sikerült. – sziszegte gúnyosan a lány, mire Robert  végig túrt a haján.

-Basszus, nem ölelkeztem, te tényleg hülye vagy! Még fájt a lábam, a seggembe búcsúzóul még belevágtak egy orbitális injekciót, ő meg belémkarolt. Ennyi volt. Ráztam volna le? És nem bujkáltam Dean mögött, a fotós helyezkedett rosszul, ha neked ez jött le a képből. De egyáltalán mi a francért magyarázkodom én itt, amikor te még arra sem válaszoltál, hogy miért kellett Zac-kel villognod a fotósok előtt?... Le is feküdtél vele? Végül is egy hónap elég hosszú idő a pasid nélkül. – tette hozzá, tudva, hogy ezzel csak tovább  mérgesíti az amúgy sem túl rózsás helyzetet, de valami belső kényszertől hajtva, hogy törlesszen a lány képtelen vádjaiért.

-Te csak tudod,milyen hosszú egy hónap… bár, neked ott volt az a vörös liba. – motyogta Anna már a sírás határán.

-Anna! Bassza meg! Miért csináljuk ezt egymással? – nyújtotta ki a kezét újra a lány felé. –Annyira hiányoztál! – lágyult el a hangja, ahogy észrevette a könnyeket a lány szemében.

-Nem tudom, miért… - szipogott a lány, aztán egy hirtelen elhatározással Robert mellére bújt. Ahogy átölelte a férfit, az olyan volt, mintha hazaérkezett volna. Az ismerős meleg illat egy pillanat alatt körbefonta és csak kapaszkodott a férfiba, mintha egy erős kőszikla lenne a viharban. Ettől a közelségtől végre tisztulni kezdett az agyát elborító lila köd is. Egész idő alatt tisztában volt vele, hogy ez az egész veszekedés abszurdum, és valami másnak a következménye. Csak fáradt volt érzelmileg és idegileg. Egyedül kellett végigcsinálnia az elmúlt heteket, amikor az élete olyan fordulóponthoz érkezett, amikor szüksége lett volna egy támogató, megértő társra. És a férfi nem volt mellette. Tudta, hogy igazságtalan, amiért ezt felrója neki, hiszen nem nyaralni volt, hanem a munkáját végezte, és valószínűleg ő is éppen úgy vágyott volna a támogatására, de most önző akart lenni egy kicsit. Csak attól félt, a végén még túlzásba viszi.

-Ne haragudj, nem tudom mi van velem… olyan egyedül voltam és féltem, mert ez az egész, ami történik velem, olyan valószínűtlen… minden reggel úgy ébredek, hogy kiderül, az egész csak álom, aztán mégis álmodok tovább, és a félelem csak erősödik bennem. Olyan egyedül voltam! – görbült le újra a szája.

-Tudom kicsim! – ölelte magához végre egy kicsit nyugodtabban a férfi. –Rengetegszer gondoltam rá, hogy mennyire megviselhet, hogy egyedül kell végigcsináld a dolgokat, de nem tudtam jönni. Most azonban itt vagyok és egy jó ideig nem is megyek sehova.

-Ne haragudj, hogy olyanokat mondtam… tudom, hogy ha az a nő akart is volna tőled bármit, akkor benned megbízhatok, csak egyszerűen muszáj volt valahogy levezetnem a feszültségemet, és így sikerült.

-Tudom… én is szoktam igazságtalan lenni, amikor nagy nyomás alatt vagyok, ez ezzel jár. Nyugi! – ringatta meg a lányt. –Egyébként az a ribanc, ahogy te nevezted, egy honfitársnőd. Úgyhogy alkalomadtán majd jól kibeszélhetitek a közös élményeiteket a távolba szakadásról vagy akár az otthoni emlékekről. … Vagy akár rólam is – kacsintott Annára, aki játékosan mellbe taszította. –Fogtok találkozni, mert még itt is forgatunk majd… és akár együtt is eljárkálhatunk ide-oda… itt lesz a barátja is, ő is magyar. Neked nem hiányzik, hogy néha a honfitársaiddal találkozz? Én élvezem, ha időnként angolokkal találkozom, bár nekem többnyire csak a barátaim jelentik az angol közeget.

-Ne dumálj! – hajolt hozzá a lány. –Még van majdnem két órám, amíg el kell indulnom, szerintem találunk jobb témát is, mint a hazafias nosztalgiázást.

-Na, végre! Ez az első normális mondat, amióta betettem a lábam! – sóhajtott fel megkönnyebbülten a férfi és magához húzta a lányt. –Gyere, adj egy csókot, aztán segíts leápolni a sebemet, mert én még ránézni se szeretek… közben elmesélem, milyen volt, amikor a balta a sípcsontomba állt…

Anna lelkéről lehullott az órák óta tartó bizonytalanság és a megnevezhetetlen okú harag, a helyét átvette a férfi hiányának emléke, ami az elmúlt hetekben oly nehézzé tette az estéket és az ébredéseket. A teste elnehezült, ahogy érezte a másik vágyának ébredését és tudta, hogy bármi is hangzott el az előbb, ők ketten csak egymást akarják.