Gitárhúrok 12.

Olivia elégedetten nézett szét az újonnan berendezett gyerekszobában. Igazán barátságos kis birodalmat varázsoltak belőle alig néhány nap leforgása alatt. …Engedve Naomi rábeszélésének, másnap már együtt mentek el Alex házához. Furcsa volt belépni így hívatlanul, az ismerős tereket bejárni, megváltoztatni a férfi által korábban érintetlenül hagyott berendezést. Régi ismerősként köszöntött néhány szép darabot és kaján vigyorral távolított el olyanokat, amiket már öt évvel korábban is szeretett volna. Ha Alex kiakad, még mindig Naomira kenheti az egészet, hiszen ő maga adott szabad kezet neki a rendezkedéshez.

A hálószobával szemközti szobát választotta, amely egybenyílt a mellette lévővel, így abszolút ideálisnak látszott, hogy Ricket és magát ott szállásolja el. Volt még egy szoba a közelben, ami egyelőre a raktár szerepét töltötte be, minden felesleges bútordarabot ide hurcoltak be. Aztán a kiürült szobát alaposan kitakarította, bár erre messze nem volt akkora szükség, mint a saját lakásával kapcsolatban lett volna. Aztán Naomi beültette a kocsijába és elfuvarozta egy gyereküzlethez, ahol egy óra múlva elégedetten roskadtak le a kávézóban. Megvettek mindent, amire feltétlenül szükség volt, sőt Naomi rábeszélésének hála, egy csomó olyasmit is, amire Olivia szerint semmi szükség nem volt. Mint például egy kényelmes hintaszéket, és jónéhány gyerekruhát, játékokat és egy vidám szőnyeget, ami térképszerű mintájával tökéletes kis terepasztallá változtatta a szobát, ha majd Ricky akkora lesz, hogy a kisautóival akarna játszani. A szőnyeg kiválasztásakor ugyan megingott egy pillanatra, hiszen semmi nem garantálta, hogy Ricky akkor még annak a szobának a lakója legyen.

A saját szobájának berendezésére azonban nem volt hajlandó egyetlen fillért sem elkölteni, azt a meglévő bútorokkal oldotta meg. Majdnem változatlanul hagyta, csak néhány apróbb változtatással vitte bele a személyes vonásait. Ha majd tovább kell állnia, tökéletes vendégszoba lesz, mint ahogy valami hasonló szerepet tölthetett be eddig is. Egyedül a maroknyi óvszert szórta ki ugyanis az éjjeliszekrény fiókjából, amit ott talált. Nyilván a figyelmes házigazda hozzájárulása a vendégei kényelméhez, gondolta fanyar grimasszal.

A nagy meglepetés a férfi hálószobájában érte. Elképzelni sem tudta, hova került az a csodás, hatalmas franciaágy, amelyhez oly sok fájdalmasan gyengéd emlék fűzte. Csak a matrac árválkodott a szobát még így is uralva, és világosan utalva rá, hogy a férfi életében milyen jelentős szerepet tölt be a szex, mert az még az együttélésük idején is nyilvánvaló volt, hogy a kényelmes alváshoz kisebb hálóhellyel is beérte volna. Kicsit viszolyogva gondolt rá, hogy vajon hányan fordultak meg e falak között az ő hirtelen távozása után, de aztán egy mély sóhajjal túltette magát a gyötrő gondolatokon és arra koncentrált, hogy Alex felépüléséhez a legideálisabb környezetet alakítsák ki. Naominak rengeteg jó ötlete volt, született lakberendezőként látta a teret, és szerencsére kompromisszumkésznek mutatkozott, valahányszor Olivia megpróbálta visszafogni a szárnyaló fantáziáját. A matracot mindenesetre átvitték a lomtárba, ahogy a lány azt a szobát nevezte és helyére beállították a kórházból érkező speciális ágyat, amely hatalmas volt ugyan, de ebben a térben szinte elveszett a fal melletti alacsony szekrénykék társaságában. Olivia óvatosan rendezte össze a rengeteg jegyzetet és kottát, emlékezve rá, hogy ez Alexnek mindig is érzékeny pontja volt. Egy mérnöki tervező asztalhoz hasonló szerkezetet kerítettek, amivel akár az ágyban is kényelmesen írhat majd, aztán egy segédeszközöket árusító üzletben a kádhoz is vettek egy speciális ülőkét, hogy a fürdés se okozzon majd gondot a férfinak. 

Reggelenként és esténként pedig Olivia megjelent bent a kórházban, meglátogatva mindkét fiút, azt a csöppet, aki a mesterséges altatásból ébredve olyan mosollyal fogadta, mintha csak egy órája váltak volna el, s nem történt volna az életében egy óriási változás, amíg öntudatlanul aludt. Az első alkalommal, amikor a karjába vehette, szinte eláztatta a gyerek ruháját a visszafojthatatlanul patakzó könnyeivel, aztán Rick apró kis kezeivel elmázolta arcán az örömkönnyeket és ettől valahogy Olivia önuralma is visszatérni látszott. Amit újra elvesztett, ahogy a férfi szobájába lépve látta az annak arcán felvillanó, aztán gyorsan álarc mögé dugott örömteli mosolyt, amiért ott láthatja maga mellett. 

Amikor ma reggel a szobába lépett, a férfi az ablaknál állt. Tartásán látszott, hogy a varratai nem engedik büszkén, egyenesen állni, és a járása is még kicsit bizonytalan volt, ahogy feléje indult. De az érintése még így is épp olyan felvillanyozó volt, mint korábban. Csak ezek az érintések zavarták össze, amelyek nem voltak különösebben intimek, mégis… pusztán az ujjai bársonyossága és melegsége elég volt hozzá, hogy egy ártatlan simogatás, haja egy tincsének félresöprése teste mélyéig ható izgalmak okozzon. Egy puszi az arcán, gondosan kerülve az ajka ívét… még mindig megremegtette, ahogy a múltbéli bensőséges ölelésekre emlékeztette.

-Voltál már Ricknél? – ez volt az első kérdése, és ő elpirulva rázta meg a fejét. Nem, ma reggel az első útja ide vezetett. A férfi megkönnyebbülten sóhajtott és az ajtó felé lépett. -Akkor gyere, látogassuk meg együtt azt a kópét! Nekem állandóan azt mondják, hogy még nem kéne ilyen hosszú távú gyalogtúrákat terveznem, de ha van mellettem valaki, aki elkap, ha megszédülnék, akkor talán beleegyeznek, hogy megnézhessem. Amióta kikerültem az őrzőből, nem láttam, pedig napokig az volt a nap fénypontja, amikor a nyitott ajtóm elé tolták a kiságyát.

Olivia bizonytalanul a tolószék felé intett. –Ülj bele, akkor egészen biztosan lekísérhetlek.

Alex meglepően indulatosan sziszegett vissza: -Nem.Fogok.Abba.Az.Istenverte.Tolószékbe.Beleülni! Hosszú napokon át tűrtem, hogy úgy kezeljenek, mint egy magatehetetlen bábút, minden férfiúi önérzetemtől megfosztottak azzal a nyomorult ágytállal meg kacsával, de ennek mostantól vége. A saját lábamon fogok odáig elbotorkálni, nem pedig egy tolószékben, mint valami kripli. 

-Alex, ne hisztizz! Tudod jól, hogy csak a te érdekedben van szükség rá. Senki nem akarja, hogy megsérülj, vagy megerőltesd magad. Nem véletlenül kell még otthon is abban a speciális ágyban aludnod… - harapta el hirtelen a mondat végét, hiszen erről neki elvileg fogalma sem lehetne. Alex persze azonnal fel is kapta a fejét.

-Honnan tudod?

-Naomi mesélte, hogy megkérted, rendezze át a hálószobádat úgy, hogy egy ilyen kórházi ágy elférjen benne.

-Ja, igen, tényleg megkértem. És őszintén remélem, hogy máshoz nem nyúlt abban a szobában, mert akkor az sem érdekel, ha Dekker kiüt, de elfenekelem a nagyságos asszonyt.

Olivia arcán halvány mosoly suhant át. Dekker sosem hagyná, ráadásul Naomi nem is tehet semmiről, nem úgy, mint ő… még élénken emlékezett rá, hogy a férje fenekelése sosem jelentett fizikai bántalmazást, sőt… az arcán felkúszó pírral nem tudott mit kezdeni, ezért inkább zavartan az ajtó felé fordult. 

-Na, akkor mehetünk?

-Megtennéd, hogy segítesz? – hallotta meg a háta mögül a férfi halk kérését, és meglepve hallotta a kerekesszék nyöszörgését, ahogy beleereszkedett. Elnyomta a mosolyt, amit ez a váratlan kapituláció váltott ki belőle és segítőkészen tolni kezdte a férfit a lift felé. Útközben barátságosan odabiccentettek a pultnál ülő nővérnek.

-Erica! Lenézünk a kisfiunkhoz. – mondta neki kedvesen Olivia, mire a nővér csak bólintott, aztán tovább figyelte az előtte lévő monitort. Amikor becsukódott mögöttük a lift ajtaja, akkor pedig felkapta a telefont és leszólt a gyerekosztályra.

-A Maitland házaspár úton hozzátok. Jaj, olyan helyesek! Ez a nő még azt is elérte, amit mi képtelenek voltunk, a fickó hajlandó volt tolószékbe ülni, pedig tegnap este elég gorombán utasította vissza még a feltételezést is, hogy ő valaha is arra vetemedjen… jaj, olyan jó lehet, ha valaki ennyire szerelmes az emberbe, hogy minden kérését teljesíti – sóhajtott nagyot Erica nővér, miközben a vonal túlsó végén már hallotta is Wandát, ahogy összeesküvő módjára belekuncog a telefonba. –A gerlepár leszállt.

*

Alex most először örült annak, hogy ebben a nyavalyás székben kerekezett el a fia szobájáig. Maga a tény, hogy az asszony tologatta, furcsa módon a gondoskodás érzését keltette benne, nem a valakire való utaltságét; és amikor Olivia óvatosan kivette a kicsit a kiságyból, nyugodtan nyújthatta érte a kezét, hogy az ölébe vegye. Rick hatalmas szürke szemekkel nézte az apját, akit most látott először szájmaszk és kórházi ruha, valamint a bohóc doktorok piros szivacsorra nélkül. Kíváncsian, de félelem nélkül nézte a férfit, aki az ölében tartotta, teljesen megfeledkezve róla, hogy a kicsi tulajdonképpen pontosan a varratain üldögél. Olivia odahúzott melléjük egy széket és csendben nézte, ahogy apa és fia ismerkednek egymással. Egyre több hasonlóságot fedezett fel köztük, a kicsi szinte csak a szemét örökölte tőle.

-Hogy vagy prücsök? – kérdezte éppen a férfi, miközben láthatóan nagyokat nyelve próbálta leplezni a meghatottságát. A gyerek válaszul apró lábaival támaszt találva a szék szélén, erőteljesen kirúgta magát és vigyorogva gagyarászni kezdett.

-Huh, jobb erőben vagy, mint én! – nyögött fel a férfi és Olivia ijedten látta a férfi homlokát kiverő verítéket.

-Mi a baj? Istenem, Alex! A sebed! … Nem volt jó ötlet, hogy az öledbe vedd, mert ő még nem érti, hogy vigyáznia kell rád.

-Nyugi, semmi baj! Csak váratlan volt. – tolta lejjebb a combjára a kicsit a férfi. –Hé, öcsi, te pedig csak finoman vidámkodj, mert szerintem a te sebeid se gyógyulnak sokkal gyorsabban, mint az enyémek. Neked nem mondták, hogy még ne nagyon ugrálj? – duruzsolt a kiskölyök szemébe nézve, aki rizsszemekre emlékeztető fogsorával vigyorogva újabb litániába kezdett, miközben most már az apja combján rugózott. 

-Kész. Add ide, mielőtt valami baj csinál! – pattant fel Olivia és felemelte a férfi öléből a gyereket. –Régebben sosem mozgott ennyit, még meg is voltam ijedve, hogy ennyire erőtlen lenne már… - motyogta szinte önmagának, aztán a férfira nézett, aki éppen grimaszolva széthúzta magán a kórházi köntöst, és a hasán lévő kötés szélét meglazítva alálesett. –Vérzik? – kérdezte tőle aggodalmasan, mire Alex megrezzenve visszasimította a ragtapaszt.

-Nem. Már szépen zárult a seb.

-Nagyon nagyot vágtak? – kérdezte a lány, miközben a gyereket ringatta a kezében.

-Hát, úgy kb. ettől idáig… - mutatott a férfi a köldékétől az oldaláig és Olivia próbálta elképzelni a hatalmas sebet.

-Annyira sajnálom. – motyogta a könnyeit nyeldekelve.

-Ne sajnáld! Egyikünk sem akarta ezt, csak így alakult. Nem tehetsz róla te sem, meg én sem, meg még ez a kis vakarcs sem. … Én a részemről néha még örülni is tudok neki, ha arra gondolok, hogy emiatt megtaláltuk újra egymást. – mormolta halkan a végét a férfi. Aztán hirtelen a kerék után nyúlt és megpróbált az ajtó felé gurulni a járgánnyal.

-Gyere! Menjünk vissza az osztályra! Elfáradtam. … Csak segíts, hogy visszakerüljek, aztán visszajöhetsz hozzá. – motyogta lehajtott fejjel és Olivia összevont szemöldökkel ültette vissza Ricket a kiságyba.

-Mindjárt jövök kincsem, addig legyél jó! – nyomott egy puszit a gyerek fejére csodálkozva, amiért az apjának nyilvánvalóan eszébe sem jut ugyanez.

Már a liftnél jártak, amikor észrevette, hogy Alex keze szinte elfehéredik a karfán, ahogy kapaszkodik és küzd az ájulás ellen. –Valaki segítsen! – sikoltotta ijedten, aztán már csak aztán látta, hogy a férje feje félrecsuklik.

*

-Mi a baja? – rontott rá szinte Olivia az orvosra, amikor kijött Alex szobájából. Harper professzor karon fogta és a szobája felé vezette.

-Itt talán nyugodtabban tudunk beszélni. – mondta kissé szemrehányó hangon. Őt is megijesztette, amikor a gyerekosztályra riasztották a férfihoz, de az eltelt jó félórában szinte nem volt vizsgálat, amit el ne végzett volna rajta. És most sem volt okosabb, mint fél órával ezelőtt. De ez még mind nem ok arra, hogy a többi beteget is megijesszék. –Nem a sebével van gond, a hasűri ultrahang szerint minden rendben. A vérnyomása normális, vérszegénység sem állapítható meg, a hirtelenjében elvégzett fül-orr-gégészeti vizsgálatok is kizártak mindenféle rendellenességet. Azt kell mondjam, fogalmam sincs, mi okozta a hirtelen rosszullétet. A férje azt mondja, már volt hasonló gyengesége néhány napja, csak akkor az ágyában feküdt, s mire segítséget hívott volna, érezhetően javult az állapota, ezért inkább nem szólt. Most talán sok volt neki, hogy felkelt, hogy lementek, talán a lift süllyedése zavarta össze, ezer dolog lehet, a lényeg, hogy pontosan nem tudjuk az okát. Véleményem szerint abszolút idegi alapon lehet. Most kapott egy egészen enyhe nyugtatót, a pulzusa normális, és a biztonság kedvéért elektródák figyelik a vérnyomását a következő huszonnégy órában. Nyugodjon meg, a szédülése nincs összefüggésben a műtéttel. 

Olivia bólogatott, mint aki érti és elfogadja a magyarázatot, bár legbelül merő lázadás volt. Mi az, hogy fogalma sincs az orvosnak, mi okozta Alex rosszullétét?

-Bemehetek hozzá? – suttogta halkan, mire az orvos megpaskolta a kezét.

-Persze,menjen csak. Csak arra vigyázzon, most kerüljenek minden olyan témát, amin felizgathatná magát. Ne vitatkozzon vele, mert most lehet, hogy ingerlékenyebb lesz, mert ő is nehezen fogadja el, hogy nincs magyarázat a történtekre. Reggelre talán többet tudunk, ha néhány órán keresztül megfigyelhettük.

Olivia szinte futva tette meg az alig húsz lépésnyi távolságot az orvosi szoba és Alex szobája között. A férje az ágyban feküdt lehunyt szemmel és mellette megint vezetékek kígyóztak az elektrokardiográf készülékig. Felsőtestén nem volt semmi, csak a tappancsok, amik az ekg-görbének szolgáltatták az adatokat. Olivia egy pillanatra elveszett a régről ismerős erős mellkas látványában. Még emlékezett rá, hogy milyen puha volt a szőr simogatása, ahogy  a férfi magához szorította. A szeme előtt felvillanó képektől elerőtlenedve az ágy mellé lépett, s a férfi szemei abban a pillanatban kinyíltak.

-Ne haragudj, hogy megijesztettelek! Nem tudom, mi a franc ez, de már volt ilyen korábban is. Olyan, mintha kimenne az erő belőlem, vagy az összes vér a fejemből, közben kiugrik a szívem és elnehezül a testem, olyan, mintha vonzana a föld és közben mintha valaki teljes erőből szorítaná a fejem. Már korábban is éreztem, hogy közel állok az ájuláshoz, most azt hiszem, sikerült is. Még jó, hogy Rick már nem volt a kezemben. 

-Attól féltem, hogy ő csinált valami bajt, ahogy ugrált az öledben.

-Nem, a doki szerint a a dolognak az a része már sínen van. Szépen gyógyul. Bár, a nyoma nyilván megmarad – emelte a kezét a műtéti rész fölé. –Láttad már?

-Nem. – nyelt nagyot Olivia, ahogy a férfi megemelte a testét borító lepedőt és láthatóvá vált a hasfalán virító hatalmas fehér kötés.

-Jézusom, ilyen nagy? – sóhajtott nagyot, mire a férfi megvonta a vállát.

-Hát, kellett a hely a turkáláshoz. …Rickyét sem láttad még?

-Nem, még az övét sem – nyögött elborzadva a lány, ahogy arra gondolt, azon a csöpp gyerektesten mekkora lehet a vágás. És az a kis kópé máris képes volt ugrálni vele. –Mi ez, ami csöpög beléd? – fogta meg az átlátszó vezetéket, amin keresztül valami folyadék csöpögött lassú cseppekben a férje karjába.

-Valami keringésjavító infúzió. Azt mondták, ez nem árthat, bár valószínűleg enélkül is elmúlnának a tüneteim.

-És fáj még a fejed?

-Ahogy magamhoz tértem, az már nem is fájt. Ne is törődj vele, biztos a műtét zavarta össze a testem, majd rájön, hogy már felesleges stresszelnie és minden visszatér a régi kerékvágásba – próbált bizakodónak látszani a férfi, aztán elakadt a hangja, ahogy Olivia kinyúlt és végigcirógatta a kötés mentén a testét. Úristen az égben! De régen érezte ezt! Önkéntelenül is megfeszítette a hasfalát, aztán elernyedt és hagyta, hogy a finom érintés olyan helyekre is eljusson a testében, ahová csak a vér tudja magával vinni az érzést. Végül megköszörülte a torkát, és Olivia ráébredt, hogy mennyire bensőséges a mozdulat, és gyorsan visszaterítette rá a lepedőt.

-Nem fázol? – suttogta, készen rá, hogy azonnal szerezzen valahonnan egy takarót, ha a férfi azt kéri tőle, de Alex csak elmosolyodott.

-Most már nem. Most szinte elégek.