Gitárhúrok 14.

Ültek az asztalnál, de egyikük sem tudta igazán élvezni az étel ízét, ami pedig összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a kórházi koszt. Kimondatlan kérdések feszültek köztük, és ettől megkeseredett minden falat  a szájukban. Alex unta meg előbb ezt a macska-egér harcot elsősorban önmagával. Letette a villát, aztán összekulcsolt kezeire fektetve az állát megszólalt:

-Te is tudod, hogy még messze nem beszéltünk meg mindent ezzel az egésszel kapcsolatban. Én meg nem is akarom tovább húzni az időt. Most itt vagyunk ketten, senki nem zavar, én eléggé le vagyok amortizálva ahhoz, hogy hisztizzek, úgyhogy talán értelmesen meg tudjuk beszélni, mint két felnőtt ember…. Miért nem szóltál, hogy teherbe estél? 

Olivia is letette az evőeszközt. Nem nézett a férfira, csak bámult bele a konyhaajtón túli félhomályba. Már várta ezt a percet, tisztában volt vele, hogy a férfi válaszokat akar majd. Aztán vett egy mély levegőt és megpróbált válaszolni a kérdések kérdésére, amire igazából két évig még önmagának is csak féligazságokat tudott mondani.

-Nem tudom. Amikor már biztos voltam benne, hogy nem megfáztam, hanem valami más van a reggelenkénti rosszulléteim mögött, az első gondolatom az volt, hogy szólok. El is mentem a koncertetekre. Valami újonnan nyílt helyen játszottatok éppen, és a kapuban hiába mondtam, hogy hozzád jöttem, az a nagy darab kétajtós szekrény a rajongó lányoknak szóló elmeorvosi türelmével bólogatott, aztán a végeérhetetlen sor végére mutatott, hogy álljak csak be, aztán ha szerencsém lesz, talán be is juthatok. Ott álltam a többiekhez képest egy sima farmerben és pólóban, nem úgy néztem ki, mint egy partycica, úgyhogy nyilván esélyem sem lett volna egy óra múlva sem.

-Felhívhattál volna! – vetette közbe Alex a biztonsági őr iránti teljesen felesleges megkésett mérgével a hangjában. Az nem lehet, hogy csak egy hülye faszon múlt az életük! Aki kivételesen még csak nem is ő volt.

-Gondoltam rá, de olyan megalázó lett volna, ráadásul nyilván nem akartam volna a fellépés előtt az arcodba vágni a nagy hírt… úgyhogy inkább hazamentem. Aztán alig értem haza, amikor úgy döntöttem, hogy mégis meg kell próbálnom. Kicsit rendeztem a soraimat, aztán visszamentem, körülbelül akkorra, ahogy gondoltam, hogy végeztek.

-És…? – nézett rá türelmetlenül Alex.

-Akkor végeztetek, és már tódultatok is kifelé egy csapat lánnyal. Az egyikük éppen rajtad lógott, … te meg rajta, …úgyhogy inkább hagytam az egészet a fenébe. Mi értelme lett volna? Te már szabad ember voltál… - motyogta halkan a lány, ahogy még mindig fájdalmasan szorította össze a szívét az érzés, ami akkor, ott megrohanta. 

Ó, bassza meg! Akkor mégis az ő faszságán múlt a dolog – húzta el a száját Alex. Hát igen, az első hónapok valami eszelős tempóban rohantak el. Elég sok munkájuk volt, és örült, mert ez elég jól elterelte a figyelmét a saját szánalmas életéről. És a koncertek után még rá is tett egy lapáttal, amikor válogatás nélkül feküdt le mindenkivel, aki csak ajánlkozott. Ha felejteni nem is tudott, de fájdalomcsillapításnak – úgy tűnt – hatásos volt, legalábbis addig, amíg meg nem látott egy szőke fejet az utcán. Szerencsétlenségére elég sokan járkáltak hosszú szőke hajjal, amerre neki volt éppen dolga. Arra a koncertre is emlékezett. Egy újonnan nyílt klub volt, hatalmas tömeg, nagy hangulat, sok pia, rengeteg lány. Nem mintha ez mentség lett volna bármire is, de a sok készséges lány úgy tapadt rájuk, mint a piócák. 

Olivia nézte, ahogy a férfi láthatóan elmerül az emlékeiben és még az ő számára is nyilvánvaló volt, hogy ezek az emlékek nem dobják fel. Hát, neki sem tartoztak a kedves emlékei közé. Nézte, ahogy a banda bezsúfolódik két kocsiba és elrobognak az éjszakába egy csapat lánnyal együtt. Nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy sejtse, hogyan végződött az este. Nézte magát a szomszédos kirakat üvegében és elborzadt, ahogy úgy érezte, ő sem lett volna különb ebben a szerelésben és sminkben, mint azok a lányok. A fekete szemfesték a könnyeivel keveredve lecsorgott az arcán, amitől úgy nézett ki, mint egy bánatos bohóc. Leintette az első taxit, ami arra járt, hazament és soha többé nem gondolt rá, hogy Alexet megkeresse. 

Alex is érezte, hogy bár választ kapott a kérdésére, de ez a válasznak csak egy része. Nyilván sértette a lányt, hogy ő néhány hét alatt látszólag lecserélte másra, ezért aztán úgy döntött, hogy nem akarja látni soha többé. Még meg is tudta érteni. De ha Olivia végig tartotta a kapcsolatot Cliffel, akkor azért tudnia kellett, hogy annak a vad időszakának egy ideje vége.

-Úgy vettem észre, Cliff elég sok mindent elmondott neked, még ha velem szemben sikerült is tartania a száját. Oké, tudom… - emelte fel a kezét, hogy a lányba fojtsa a szót – a rokoni szálak összekötnek, de azért Livi… minket is összekötött valaki, akiről azóta szólnod kellett volna. Cliff nem lehetett annyira részrehajló, hogy ne mondta volna el neked, hogy két éve rólad szólnak a dalaim.

-Ezt ne kezdjük! – csattant fel Olivia megrettenve a beszélgetés fordulatától. –Ezért nem akartam itt lakni veled, mert tudtam, hogy számonkérsz majd.

-És te ezen meg vagy lepődve? – kerekedett el Alex szeme. -Livi! Az istenit! Nem azt titkoltad el, hogy mi a véleményed az életvitelemről, hanem, hogy van egy közös gyerekünk. Azért ez nem egy csip-csup dolog, lásd be! – Szinte érezte, ahogy a tükör előtti fogadkozás elszáll belőle, mint egy tollpihe és a helyét elfoglalja a merev, mindent egy lapra feltevő neheztelés, aminek most már nem tudott, de igazság szerint nem is akart gátat vetni. Ha még sokáig csak magában rágja, akkor úgyis megfullad a lenyelhetetlen gombóctól. Fifty-fifty volt az esélye annak, hogy a lány megérti az indulatait, illetve sikerül úgy felhúznia, hogy kilép az ajtón és soha többé nem látja. Egyelőre erre az utóbbira látott több esélyt, de úgy döntött, már semmi nem érdekli… ez az őszinteség órája és bármeddig hajlandó elmenni, hogy egy életre lezárhassák ezt a témát. 

-Nézd Alex, ezt nekem nem kell hallgatnom. Akár most felállhatok és elmehetek. Örökké hálás leszek, amiért megmentetted Ricket, de a májad sem volt elég nagy ár ahhoz, hogy úgy érezhesd, megvettél minket. …Nem kellett volna ebbe az egészbe belemennem… - hajtotta bele a homlokát a tenyerébe  Olivia, mert úgy érezte, hogy az erek a halántékában majd felrobbannak. Mostanra már teljesen elbizonytalanodott, hogy mi a fenét vár egyáltalán a jövőtől. Egyszerre reménykedett és rettegett.

-Te kértél erre a kurva műtétre és én nem mondtam nemet, még csak gondolkodási időt sem kértem. Ez se jelent neked semmit? Nem nyitja fel a szemedet, hogy kell, hogy érezzek irántad valamit, ha meg tudtam tenni? - csattant fel Alex, nem tudva tovább kontrollálni az indulatait, amit Olivia a szende tekintetével és a fafejével kiváltott belőle. -…Nézd, nekem a fiam kell, aki számodra most elég szerencsétlen módon, még a nevemet is viseli. És nem fogom hagyni, hogy valami lyukba vidd haza, amikor itt jobb körülmények között gyógyulhat. És mindketten tudjuk, hogy ehhez a gyógyuláshoz idő kell, sok idő. De ha nagyon akarod, akár bíróságra is vihetem a dolgot. …Ne nézz olyan csodálkozva! Már csak azért is, mert okiratot hamisítottál, amikor anyakönyveztetted. És az is megütheti a bokáját, aki segített ebben, akár csak annyival, hogy nem volt elég körültekintő. A gyámügyön is nyilván kialakítanának rólad egy véleményt már csak az eltitkolás miatt is, meg most akár elhanyagolás miatt is, amiért ezt a környezetet megtagadod egy beteg gyerektől. Folytassam? 

-Nem kényszeríthetsz! Nem zsarolhatsz! Nincs az a bíróság, aki neked ítélné, amikor úgy cserélgeted a nőket, mint más az alsóneműjét.- kerekedett felül a lányban a dacos harag.

-Igen? És ezt honnan tudod? Netán a jó Cliff elbeszéléséből? Voltak nők az életemben, nem tagadom. A válásunk után próbáltam kikefélni magamból még az emlékedet is. Aztán amikor rádöbbentem, hogy ez halva született próbálkozás, akkor leálltam. Ezt nem mesélte el a derék Cliff? …Nem volt semmi okod rá, hogy távol tartsd tőlem… semmi… - az utolsó szó szinte sóhajként röppent fel a férfi ajkáról.

-Te nem akartál gyereket, Alex! – nézett rá fáradt, de vádló tekintettel a lány.

-Tényleg nem. Te meg nem akartad még megkóstolni sem a thai kajákat, aztán azóta is az egyik kedvenced. Tudom, hogy kicsit fals hasonlat, de azért, mert valamelyikünk egyszer régen mondott valamit, nem biztos, hogy egész életére úgy gondolja. …És csak hogy tudd, kérni fogom a közös felügyeleti jogot, mert azt akarom, hogy annak a szépen berendezett szobának a lakója az életem része maradjon. Ő a MI fiunk!

-Igen, mióta? – fintorgott Olivia.

-Hát, ezt a kérdést neked kell megválaszolnod, ha nem tudod a választ, mert nekem ezer válaszom is lenne rá. – válaszolt hasonlóan gunyoros hangon a férfi. -Nem adtál ugyan esélyt, hogy időm legyen, hogy kifejlődjön bennem ez az érzés, és ezzel valami olyantól fosztottál meg, amit már soha nem fogok tudni bepótolni, de amikor először a kezembe vettem, onnantól ő tényleg Richard Benjamin Maitland lett, az én fiam. Akinek a testében ott van most egy darab az én testemből, ha a közös vérünk eddig nem lett volna elég. Soha nem fogom hagyni, hogy eltűnjetek az életemből. Te is tudod, hogy nem volt jogod eltitkolni előlem a létezését.

Olivia mély levegőt vett, aztán mégis inkább megtartotta magának a válaszát. Két évvel ezelőtt mindent odaadott volna érte, hogy a férfi így akarja őket. Már ha egyáltalán őket akarja és nem csak Rick-et. De most csak félelmet érzett. Alex túl erőszakosan akar már megint valamit. Most éppen a fiát. De ha őt nem, akkor lehetetlen, hogy a gyerek miatt mellette maradjon. Belehalna egy olyan kapcsolatba, amit csak a gyerekük tartana össze.

-Ne izgasd fel magad! – suttogta halkan, látva, hogy a férfi a melléhez nyúl és megmasszírozza a szíve fölötti részt. –Rosszul vagy? – nézett rá ijedten.

-Micsoda? Ja, nem, persze, hogy nem, csak rossz szokás… amikor valami olyanról vitázunk, amitől összeszorul a szívem, azt hiszem, hogy egy masszázs megoldja a szorítást. Megtanulhattam volna már, hogy nem így van. … Kár ezért a finom kajáért! – nézett hirtelen a tányérjára, amin még ott volt a fele adag. Úgy döntött, hogy egyelőre jobb, ha befejezik a vitatkozást, ami nem nagyon vitte előrébb a terveit, és ehhez tökéletes menekülő utat jelentett a betegségével való takarózás. …A váratlan  témaváltástól Olivia zavartan pislogva nézett fel.

-Megmelegítsem?

-Nem kell, nem vagyok éhes, csak sajnálom, hogy annyit készültél, aztán meg sem eszem. …Azt hiszem jobb, ha egy kicsit megpróbálunk lehiggadni. Nem akartam ennyire érzelmesre venni a vitát, ne haragudj! Tudom, hogy csak a legjobbat akartad… de meg kell értsd, nem biztos, hogy igazad volt. ...Be kellene vennem a gyógyszereimet, de az az igazság, hogy fogalmam sincs, hol vannak. – nézett körül, kerülve a lány pillantását.

-Nálam, a táskámban  - állt fel Olivia és hamarosan már ott is volt a rengeteg dobozzal, amiket a kórházban adtak a nővérek egy listával együtt, amin a szedésük volt felsorolva. –Tudod, melyikből mennyi kell?

-Persze, add csak ide, boldogulok, csak ez … - tolt félre egy nagyobb dobozt –ezzel lesz gond.

-Miért, ez micsoda? – nyúlt a doboz után a lány. Ah, injekciók… hát, ez tényleg gond lesz. Alex nyilván nem fogja beadni magának a véralvadásgátlót, ő meg nem érzett elég erőt magában ahhoz, hogy megszúrja a férfit. Talán, ha az előbbi vitára gondolna közben, az indulat segítene… - grimaszolt a képtelen gondolatra. Jézus, és ha Rickyt is szúrni kell majd? Ez eddig eszébe sem jutott, de logikus lenne. –Oké, megpróbálom! – nyögött nagyot, ahogy a dobozból kivette az első előkészített fecskendőt. -Megpróbálom nem beléd törni – nyelt nagyot. Alex a széken ülve elfordult és felhúzta a pólóját, aztán minden erejével a tűzhelyre próbált koncentrálni…

-Talán jobb lenne, ha feküdnél közben – érkezett Olivia szinte sírós hangja, mire Alex bólintott és felállt, aztán mint aki a vesztőhelyére lépdel, megindult a szobája felé. Óvatos mozdulattal elnyúlt a magas ágyon, aztán újra felhúzta a pólót az oldalánál. Olivia könnyes szemmel nézte a valaha hibátlan bőrt, ahogy a műtéti sebtől még mindig ráncosan összehúzódik. Ujjai közé csippentette a bőrt és még egy pillantást vetett a fecskendő dobozára, ahol egy rajz mutatta, hogy milyen szögben, milyen mélyen kell a páciensbe bökni. Már majdnem szúrt, amikor kiegyenesedett.

-Itt azt írják, előtte le kell fertőtleníteni a bőrt.

Alex mélyet sóhajtva lehunyta a szemét. –És, … mi tart vissza?

Olivia körülnézett és meglátta a kis sprayt. Felkapta és gyors mozdulattal két rövidet spriccelt a férfi oldalára, aki felszisszent a hideg folyadéktól, aztán Olivia szemébe nézett.

-Most vagy soha!

Olivia pedig az utolsó pillanatban becsukott szemével az oldalába döfte a vékony tűt. –Bocsáss meg! – suttogta halkan, aztán kinyitotta a szemét, hogy lássa, elég mélyre szúrt-e, és óvatosan, idegesen fintorogva beadta az anyagot. Utána megkönnyebbülve húzta ki a tűt és azonnal a fürdőszobába szaladt, hogy kidobja. Ha már ott volt, megmosta az arcát is, amin a könnyek csorogtak. Hát, ezt az ápolónősdit nem neki találták ki. ...Visszament Alexhez, aki az oldalát masszírozva feküdt az ágyon.

-Egész ügyes volt, kösz! – nézett a lányra, akit láthatóan legalább annyira megviselt a művelet, mint őt magát. –Holnap már úgy fog menni, mintha mindig ezt csináltad volna.

-Nem biztos, hogy holnap meg tudlak szúrni – motyogta Olivia. –Nem akarok fájdalmat okozni neked.

-Hát, nem ez lesz a legnagyobb, nyugi. – mosolyodott el kesernyésen a férfi. –Nézd, nem akarom ezt újra és újra előhozni, de ez az injekció semmi nem volt ahhoz képest, amikor az arcomba suttogtad Giorgionál, hogy van egy fiad. Akiről pár pillanattal később kiderült, hogy a kettőnké. Az volt fájdalom, ez csak egy szúnyogcsípés, úgyhogy kérlek, holnap este is segíts beadni, oké? – nézett a lányra, aki még mindig reszketve csak annyit mondott: -Oké!