Gitárhúrok 15.

A temetőben pontosan olyan tömeg volt, mint amikor valami nagy híresség temetése zajlik. Rendőrkordonok közé terelték a gyászolókat, közvetítő kocsik kamerái pásztázták a tömeget, könyörtelenül megmutatva a kíváncsi külvilágnak az érzelmek viharát az arcán, néhány közönyös pillantást, rengeteg komolyan megrendült tekintetet. Híresség? Bizonyára így is volt, bár a lánynak csak a szerelem és a szeretet számított, nem a Music Awardson begyűjtött díjak serege, vagy a lányszobák falait díszítő plakátok százezrei. Egyedül állt a nyitott sír mellett, nem akart erőtlenül támaszkodni egyetlen barátra sem. Az eltelt években is ezzel követte el a hibát. Nem ahhoz fordult, akihez kellett volna, és most már későn érkezett a felismerés.

Olivia a könnyeitől alig látta a két csillogó tölgyfa koporsót. Az egyik olyan aprócska volt, hogy már a méreténél fogva is sírásra késztetett a gyászolók között mindenkit, még azokat is, akik csak Alex miatt jöttek el. A sok fiatal lány, akik fehér rózsákat dobáltak zokogva a sírba, ahogy leeresztették a férfi koporsóját. Halkan dúdolgatták az egyik számát, amely a veszteségről szólt… a veszteségről, amit most ők éreztek, és amit Alex érzett, amikor ő elhagyta. Aztán amikor a kis koporsót az apjáéra engedték, az olyan volt, mintha Alex végre halálában magához ölelhette volna a fiát, akit jószerivel nem is ismert. Mert ő nem hagyta, hogy megismerjék egymást. Soha nem tudja már jóvá tenni, soha nem fogja már megbocsátani magának azt a valaha volt értelmetlen és könyörtelen dacot; a külön töltött éveket, amiket az ő esztelen, önsorsrontó akarata tett olyanná, amilyenné váltak. Boldogtalanná tette az egyetlen embert, akit igazán szerelemmel szeretett, és ezzel boldogtalanná tette önmagát. És soha nem jött volna rá erre a tévedésére, ha  a fia, az ártatlan apró gyermek tragédiája nem foglalta volna gyászos keretbe az önkínzásukat.

Kezéből erőtlenül hullottak ki a vörös, töviseiktől megfosztott rózsaszálak. Milyen abszurd, éppen most kíméli meg a tövisektől, amikor életében oly érzéketlenül döfte őket a férfi bőre alá, néha egészen a szívéig hatolóan. De hát akkor még ő maga is sértett volt, lelkét tövisekből font koszorú védte már az újabb szúrásoktól. És amikor eljutott odáig, hogy végre ledobja ezt a védekezésként hordott ciliciumot, melyről bebizonyosodott, hogy sokkal inkább az önsanyargatását jelenti, és elhitte, hogy létezhet még közös jövőjük, új boldogságuk, akkor váratlanul elveszített mindent. Félig már belehalt abba a napba, de még tartania kellett magát, hogy ma búcsút vehessenek tőlük mindazok, akik rajta kívül szerették őket. 

Ahogy a sír mellé lépett, már csak a göröngyök hangos dobolását hallotta, ahogy a föld magába zárta a két embert, akikkel elvesztett mindent, amiért élni lett volna érdemes. Fénytelen tekintettel nézte, ahogy elrendezik a rengeteg csokrot és koszorút a már lezárt síron; fel sem emelt tekintettel hagyta, hogy szorongassa a kezét a sok ismeretlen, akik kötelességüknek érezték, hogy együttérzésüket fejezzék ki a gyászában, nem is sejtve, hogy mire készül. Már reggel előkészített mindent, a férfi összes gyógyszere színes kavalkádként várta, hogy hazatérve bekanalazza, mintha csak a reggeli müzlije lenne. 

Türelmetlenül emelte fel a fejét, hogy legalább lássa, meddig kell még itt húznia az időt, amíg végre csatlakozhat hozzájuk. Valami őrült ötlettel az futott át az agyán, hogy legalább nem fog a föld túlságosan összetömörödni, amikor majd újra ki kell ássák, hogy az ő koporsóját is a férje és a fia mellé fektessék. A férje, aki nem is a férje… egy pillanatra megrémült, nehogy emiatt ne temessék melléjük. Aztán megnyugodva elmosolyodott,ott fog nyugodni, mert ott fekszik a fiuk is. Végre együtt lesznek, úgy, ahogy mindig is kellett volna, csak kicsit csendesebben.

A következő pillanatban már otthon volt és tejet öntött a színes kapszulákkal teli tálkába, aztán a tv műsorát nézve kanalazni kezdte. Nem is volt idegen az íz. Szinte érezte a mézes, fahéjas müzli ízét, ami Alex kedvence volt. A tv-ben egy temetés képeit vetítették, és már az utolsó kanállal nyelte le a halálos koktélt, amikor a gyászolók között egy férfit látott, aki összetörten állt kézenfogva a fiával, és a sírkövön csak az ő neve állt.

*                                                     

Olivia zakatoló szívvel ült fel az ágyban. Még éjszaka volt, a kinti fények kísérteties árnyakat vetettek. Odakint szakadt az eső és a szélben hajladozó kopár ágak segítségkérő karokként nyújtóztak az ég felé. Összeborzongott, ahogy elképzelte a nyirkos hideget, ami tökéletesen rárímelt az álmára. Kiugrott az ágyból és puha léptekkel Alex szobája felé indult. Most azonnal látnia kellett! Az ajtó nyitva volt, így csak egy kicsit lökte beljebb, épp csak annyira, hogy a holdsugár a férfi alvó alakjára hulljon. Mintha mázsás kőtömbök szakadtak volna le a melléről, olyan megkönnyebbülés vett rajta erőt. Csak egy rossz álom volt!

Amióta Rick-kel a kórházakat járták, annyira fáradt volt, hogy még álmodni is képtelen volt. Ez volt az első és a legnyugtalanabb álma, amire valaha is emlékezett. Az állán lecsöppent valami és meglepve vette észre, hogy folynak a könnyei, nyilván még az álom utóhatásaként. Aztán ráébredt, hogy fázik, ezért szorosan átkarolta magát, ahogy visszaindult a szobájába. 

Alig tűnt el az ajtó réséből, Alex szeme kipattant. Vajon mit akarhatott Olivia? Talán csak ránézett, hogy nyugodtan alszik-e… mondhat, amit akar, a gondoskodás a vérében van. Most ugyan csak rá kell figyeljen, de ugyanolyan alapossággal teszi, mintha Rick feküdne ebben az ágyban. Odakint erős szél rázta a fák ágait, de a kinti vihar kevésbé zilálta össze az álmai nyugalmát, mint az a belső, amit a lelkében érzett. Kicsit sajnálta, hogy Olivia nem jött közelebb, nem simított végig az arcán, mint aminek néhányszor már tanuja volt a kórházban, a kicsi mellett. Az a gyengéd mozdulat szeretetről mesélt és ő vágyott erre a szeretetre. 

Aztán meghallotta a semmivel sem összehasonlítható hangot, ahogy csak egy nő tud zokogni. Szíve minden fájdalmát beleadva, vigasztalhatatlanul, félig elfojtva a párnában, de azért jól hallhatóan. Mi lehet a baj? Talán az esti veszekedés? Vagy Rick hiánya, az aggódás az apró gyerekért, aki még a kórházban lábadozik? Halkan felkelt és most ő lopakodott a szemközti vendégszoba ajtajához. De mire odaért, a hang elhalt, mintha soha nem is borzolta volna össze az ő lelkét. Pár pillanatig még nehéz szívvel hallgatta a csendet, aztán kiment a konyhába. Bekapcsolta a vízmelegítőt, hogy igyon egy teát, aztán a félhomályban leült az asztalhoz, ahol még ott hevertek a gyógyszerei. Tologatta a dobozokat, mint kisgyerek az autókat egy képzeletbeli útkereszteződésben, aztán ráébredve, mennyire gyerekes, amit csinál, ingerülten odébb pöckölte őket. Felállt, készített két teát, aztán a bögrékkel egyensúlyozva visszaindult a szobájába. 

Az ajtóban megtorpant. Két csésze tea! Elég, hogy Olivia a házban van és ő máris visszatér a régi megszokáshoz. Amikor még együtt éltek, akkor is mindig két csészével csinált, mert tudta a lányról, hogy úgyis megkívánja, ha megérzi rajta az illatos aromát. Most letette a folyosó kis asztalkájára az egyiket, nem törődve vele, hogy a finom politúron nyomot hagyhat és már-már belépett a szobájába, amikor eljutott hozzá a lány halk hangja.

-Ha már megcsináltad, oda is adhatnád!

Elmosolyodott és felkapva a bögrét, belépett a lány szobájába, aki az ágytámlának dőlve őt nézte a félhomályban.

-Honnan tudtad? – suttogta a férfi mosolyogva, miközben felé nyújtotta a bögrét.

-Eleinte én is mindig két bögrével csináltam mindent. Még Rick kakaóját is, csak amikor kiderült a betegsége, akkor hagytam abba az éjjeli főzőcskézést. Néha reggel meglepődtem, hogy miért nem ittad meg… aztán eszembe jutott, hogy mert nem is vagy velünk. – motyogta Olivia.

Alex szíve összeszorult, ahogy az igencsak ismerős érzésekről hallgatta a lány vallomását.

-Miért sírtál? – kérdezte halkan, mire Olivia zavartan megdörzsölte a szemeit. Egy ilyen álmot inkább nem mesélne el.

-Nem tudom… sírtam? Talán rosszat álmodtam.

-Hát, hamar álomba merültél akkor, mert pár pillanattal korábban még ott álltál az ajtóm előtt. Vagy alvajáró is lettél, amióta külön élünk.

-Nem tudom… oké? Talán csak sok volt az elmúlt időszak, az izgalmak, a félelmek, a megkönnyebbülés, nem tudom… néha muszáj kiereszteni a gőzt, nem igaz? – motyogta Olivia, miközben érezte, hogy a torkát újra a sírás fojtogatja. Nem gondolta volna, hogy a férfi észrevette, hogy ott járt nála. Az éjszakai félhomályban együtt teázni Alex-szel szürreális élmény volt, hallani a hangját, ahogy a sötétségtől még bársonyosabbá válik, megszabadulva már a tubus okozta rekedtségtől… Legszívesebben odébb húzódott volna, hogy a férfi melléje fekhessen, … nem, persze nem  szexre gondolt, csak egy kis meghitt, csendes beszélgetésre; de az eszével tudta, hogy ez nem lenne jó ötlet, valószínűleg nem tudnának megállni egy testvéri közelségnél, ezért inkább kortyolgatta tovább a gyümölcsös illatú teát. Alex rá sem nézett, az ablak irányába figyelt, így most zavartalanul vizsgálhatta a határozott profilt, ahogy a holdfényben kirajzolódik. Mindig is jóképű férfi volt, de mintha elveszett volna a vonásaiból az a fiús lágyság, amire még oly élénken emlékezett. Ez a profil egy márványból kifaragott férfiarc volt, ami azonban egy cseppet sem tette kevésbé vonzóvá, sőt… 

-Elfogyott? – kérdezte tőle éppen a férfi, ezért gyorsan kikortyolta az utolsó cseppeket és feléje nyújtotta a bögrét.

-Köszönöm! – suttogta halkan, mire Alex némán bólogatva megfordult.

-Szívesen! … - már majdnem kilépett az ajtón, amikor visszafordult. –Ha valamit megtanultam mostanában, az az, hogy a múltat siratni felesleges energia pocsékolás. A jövőt pedig nem szabad előre elsiratni… amíg csak van valami halvány reménysugár, addig abba kell kapaszkodni. …Na, aludj jól, aztán reggel szeretnék veled együtt bemenni a fiunkhoz.

*

Teltek a napok, teltek a hetek, és Olivia aggódva nézte Alexet, ahogy nyögve, nehéz mozdulatokkal jár-kel, ahogy a taxiból szó szerint előmászik… nem volt normális szerinte ez a lassú haladás a gyógyulás rögös útján. Még a gyógytornásszal töltött foglalkozásra is belesett, hogy lássa, a szakember mit szól ehhez a fájdalmas mozgáshoz, de a fiatal férfi csak szenvtelen arccal mozgatta Alexet, monoton hangon diktálta a gyakorlatsorokat. Már ott tartott, hogy Harper professzort állítja kérdései özöne elé, mert ahogy Rick szinte rohamléptekben erősödött, úgy találta aggasztóan lassúnak a férfi felépülését. Már közelgett az időpont, amikor a gyereket is hazavihették, és elképzelni sem tudta, hogy óvhatná meg a férfit a kicsi hirtelen mozdulataitól, amikor láthatóan még önnön koordinálásával is akadnak problémái. 

Az első este óta nem került szóba köztük a múlt. Mindketten elmondták a véleményüket, és ha nem is voltak mindenben közös nevezőn, azt azért érezték, hogy a történtekben mindkettőjüknek megvolt a maga dicstelen szerepe. Ennyi idő után már felesleges is lett volna a miértekre keresni a választ, szótlan közös megegyezéssel azon dolgoztak, hogy a most és a majd legyen a fontos, ne pedig a múlt. 

A napok egyre gyorsabban teltek, bizonyítva, hogy egyre kevésbé feszengtek egymás társaságában. Amikor a banda tagjai átjöttek gyakorolni, főzött rájuk, aztán Naomival különvonulva tervezgették a maguk programjait. Olivia ugyanis elhatározta, hogy nem fog a négy fal között ülve élni. Kicsit talán önállóbb lesz, mint valaha, a kapcsolatuk elején, de ezt minden bizonnyal Alex is jó néven veszi majd, nem kell úgy érezze, hogy ott üldögél mindig a társaságában, a jelenlétével is arra biztatva, hogy szórakoztassa. Nem, éppen elég feladata lesz, hiszen Rick-kel kell foglalkoznia, és idővel talán még a munkájához is visszatérhetne. Ez az utóbbi azonban még távoli cél volt, úgyhogy túl sok gondolatot nem is pazarolt rá.

Amire nem számított, hogy Naomi meglehetősen jelentős részt vállalt az együttes életének szervezéséből, és a terhességére való tekintettel egyre inkább úgy ügyeskedett, hogy ezeket a feladatokat Olivia ossza meg vele, sőt egy idő után vegye is át. De a kihívás érdekesnek ígérkezett, így aztán a lány egy idő után azon vette észre magát, hogy a Drops nevében fogad és kezdeményez hívásokat, időpontokat egyeztet és üzeneteket közvetít. 

Ennek fényében még jobban aggasztotta a tény, hogy Alex még nagyon nem látszott elég erősnek és gyógyultnak ahhoz, hogy ezeknek a vállalásoknak eleget tegyen, hogy a színpadra visszatérhessen. Az utóbbi napokban egyre gyakrabban hallotta, ahogy a szobájából gitárhang hallatszik ki, néha pedig a férfi érces, erős hangja, ahogy a számait gyakorolja. Tudta, hogy minden erejével a visszatérésén dolgozik, de úgy látta, hogy ez az erőnléte híján csak vágyálom lehet.

Ma reggel is… saját szemével látta, ahogy a konyhában megtántorodott, amikor ő belépett. Ha nincs ott, hogy a hóna alá nyúljon, ki tudja… talán még el is eshetett volna. Aggasztotta ez a gyengeség és elhatározta, hogy ma végképp kérdőre vonja emiatt a főorvost. 

-Mi lenne, ha ma itthon maradnál? – nézett kérdőn Alexre, amikor indulni készült a kórházba Rickhez. –Ma úgyis sokáig bent maradok vele, mert holnap kiengedik és nyilván nem lesz egyszerű dolog ma lekötni az energiáit. Nem akarom, hogy a nővérek úgy emlékezzenek rá, mint a világ legrosszabb kölykére, és azt gondoltam, ott maradok vele, amíg csak engedik.

-Rendben, akkor ma itthon gyakorolok. – bólintott rá Alex, de aztán figyelmeztetően felemelte az ujját. –Holnap azonban ott akarok lenni, amikor annyi idő után először kiléphet a kórházból.

-Rendben, akkor holnap együtt megyünk, de ma pihenj! – helyeselt Olivia, örülve, hogy különösebb veszekedés nélkül sikerült elérnie a férfinál, hogy kímélje magát. –Csak este jövök, addig elleszel? – nézett rá fürkészően, mire Alex némi műfelháborodással megforgatta a szemeit.

-Felnőtt férfi vagyok. Kaja van a hűtőben, a mikróval még én is boldogulok. Érezzétek jól magatokat! Csak mondd meg neki, hogy … szeretem, és nagyon várom, hogy találkozzunk. – motyogta a végére a megilletődött mondatot, aztán a szemét összehúzva nézte, ahogy Olivia kilibben az ajtón. Ahogy a nehéz tölgyfaajtó zárja kattant, mintha valami csodás átalakuláson ment volna keresztül. Kihúzta magát és egészséges tartással, hosszú, magabiztos léptekkel a szobája felé indult. Jó ötletnek tűnt ilyen elesettnek megjátszania magát, de az utóbbi napokban már kifejezetten fárasztó volt a görnyedt és bizonytalan járás imitálása. Egyszerűen csak nem akarta, hogy Olivia valami bolond ötletnél fogva úgy ítélje meg, hogy túl jól érzi magát ehhez a testvéries együttéléshez. Amíg azt látta, hogy segítségre szorul, nyugodt volt, hogy nem feleslegesen él vele ebben a házban, de ki tudja, ha túl virgoncnak mutatta volna magát, lehet, hogy a lány inkább a régi lakásában aludt volna. 

A nagy ötlet akkor fogalmazódott meg a fejében, amikor a már itthon töltött első napok valamelyikén olyan szerencsétlenül rányitott a szobájában. De hát eszébe sem jutott, hogy a lány direkt csukta be az ajtót. Ő, a maga zajos belépőjével benyitott, Olivia meg ott állt a magasba dermedt kezeivel, szinte beleszorulva a pulóverbe, amivel küszködött éppen. A halvány bézs színű csipke melltartó mintha rajta sem lett volna, második bőrként feszült a mellére, ami a gyerekszüléstől mintha még teltebb lett volna, mint korábban. Tulajdonképpen vicces volt, ahogy a lány küzdött a ruhadarabbal, de még időben rájött, hogy ha kiszabadul és őt ott találja kajánul legeltetve a szemeit, akkor könnyen úgy járhat, hogy innentől kulcsra zárt ajtók mögött élik majd az életüket. Ezt pedig nem akarta. Egy kulcsot nagyon könnyű ráfordítani, de sokkal nehezebb kinyitni… ezt minden álmoskönyv külön fejezetben taglalja. 

Úgyhogy az oldalára szorított kézzel nyöszörögve segítség után sóhajtott, és Olivia bekapta a horgot. Magára rántott pulóvere fedezékében rohant, hogy segítsen rajta. A szemrehányás elmaradt, őt óvatosan támogatva az ágyáig kísérte a lány, ahol elég erősnek mutatkozott, hogy ne rántsa magával a puha párnák közé. Besöpört néhány aggódó simogatást, aztán lehunyta a szemét, hogy csak egy kis pihenésre van szüksége, mert úgy látszik, megerőltette magát. Olivia pedig megnyugodva hagyta magára. Attól a pillanattól játszotta a színházat, amely azonban egyre megerőltetőbb lett, ahogy az ereje visszatért. A műtét óta eltelt majd hat hét alatt nem kevés erőfeszítésébe telt, hogy a gyógytornásznak is az erőtlenebbik oldalát adja elő. A fickó panaszkodott is Harper profnak, aki szerencsére leült vele beszélgetni, mielőtt valami drasztikus megoldás után nézett volna. Így aztán legalább neki kiönthette a lelkét. Az idős orvos pedig az összeesküvők széles mosolyával csóválta meg a fejét. Trükkös! – mormolta, aztán együttműködően adott tanácsokat Oliviának a további kímélő életmódhoz.

De most akár egész nap mozoghat nyugodtan, mire Olivia hazatér, már ténylegesen elfárad annyira, hogy ne is nagyon kelljen rájátszania.