Gitárhúrok 4.

Az utcán Alex olyan természetességgel fűzte Olivia karját a magáéba, mintha még mindig együtt élnének, és a lánynak nem volt ereje kibontakozni ebből a fájdalmasan jó közelségből. Az eltelt két évben rengeteget álmodozott egy ilyen pillanatról, persze a kórházi részét elhagyva; és ezek az álmodozások mindig meggyötörték, mert pontosan tisztában volt vele, hogy a realitásuk a nullával egyenlő. Ha nem jön ez a tragikus fordulat… talán soha nem keresztezik egymást újra az útjaik.

Alex szinte semmit nem változott. Harmincegy éves, a legjobb formájában van, edzetten karcsú és úgy magasodik föléje, hogy akár tíz centis sarkakon is billeghetne mellette; de már az idejére sem emlékezett, amikor egy elegáns cipőben ment el valahova. Előbb a terhesség, aztán a kisgyerek miatt szinte állandóan lapos vagy sportcipőkben szaladgált. Alex haja ugyan rövidebb, mint amire emlékezett és erről fájóan jutottak eszébe a gyomra mélyét borzoló érintések, ahogy a sűrű, és annak idején mindig kócos hajban végigfuttatta az ujjait. Vajon hányan követték őt abban a hatalmas ágyban, ami az otthonuk legfontosabb berendezési tárgya volt? Nem! Erre nem szabad gondolnia! Hiszen elváltak, a férfi szabad volt, joga volt azt tenni, amit a kedve diktált. 

Alex megérezte a lány remegését és tekintettel az időközben meglepően enyhévé vált időre, biztos volt benne, hogy vagy a gyerek iránti aggodalom, vagy a közelsége miatti idegesség jele a borzongás. elyes! Legyen is csak idegesHHHelyes! Legyen is ideges! Ez a legkevesebb azért, hogy képes volt titokban tartani egy ilyen óriási dolgot. Jézus az égben! Van egy fia! Már ez a tény is elég letaglózó volt, a kicsi betegsége szinte eltörpült az érzés mellett, hogy mégsem csak a dalai hagynak majd nyomot utána a világban. Depressziósabb napjain néha elmerengett rajta, mi értelme ennek az egésznek? Mi lesz vele öt, tíz, húsz év múlva? Kiégett, magányos, megöregedett rocksztár lesz, aki nevetségessé teszi majd magát a feltörekvő fiatalok között? Azt a rengeteg pénzt meg, amit keresett az eltelt évek alatt, vagy elissza, vagy eljótékonykodja?

Ez a kis kölyök talán értelmet adhat az egész életének. Csak segíthessen neki! Tisztában volt vele, hogy Olivia miért kérte tőle ezt a szívességet olyan nehezen. Ez valóban egy hatalmas szívesség attól, aki soha nem akart gyereket. De akkor még nem tudta, hogy egy ilyen helyzetben képtelen lenne még tétovázni is, nemhogy elutasítani. 

Oliviára sandított, aki igyekezett a hosszú lépteivel lépést tartani. Lassíthatott volna, de nem akart. Látni akarta mielőbb azt a gyereket, ami most így a feje tetejére állítja az életét. Nem tudta, hogy mit vár ettől a találkozástól, de égett a vágytól, hogy mielőbb sor kerüljön rá. A lány nyúzottsága sokat elárult a mögötte lévő nehéz hónapokról. Mindig karcsú volt, de most olyan törékeny, hogy azt már nem légiesnek, hanem soványnak mondta volna. Most sem akart enni és nyilván ez így megy már hónapok óta, amióta a betegséggel küzdenek. Meg tudta érteni. Felnőttként neki is megakadt volna a falat a torkán, miközben tudja, hogy a gyereke szervezete nem bír megbirkózni egy ilyen egyszerű feladattal.

-Nagyon lefogytál. – jegyezte meg mintegy mellékesen, mire a lány elhúzta a száját.

-Te viszont jól nézel ki.

-Én is leadtam pár kilót, de keményen megdolgoztam minden dekáért. Igyekszem leszokni a cigiről és ettől rögtön felkaptam pár kilót, úgyhogy muszáj volt jobban meghajtanom magam, futás, edzések, kosarazás a srácokkal. Ráadásul a cigi egyelőre nyerésre áll. Elég megéreznem a füstöt, és elcsábulok. 

Elérték a kórházat, ahol az éjszakai portás az ismerősnek kijáró kedvességgel köszönt Oliviának. A liftben a két szemközti falnak dőlve némán nézték egymást, amíg elérték a gyerekosztályt. A lány elsötétülő szeméből tudta, hogy neki is bevillant az a liftezés, amikor bennragadtak egy fél órára, és nem tudtak ellenállni a váratlan helyzetnek, ami bozóttűzként szabadította el bennük a szenvedélyt. Sok ilyen emlékük volt, vadak és néha szinte kontrollálhatatlanok, mintha egymást ölelve megszűnt volna körülöttük a világ. Nem érzékelték és nem is érdekelte őket. Most azonban a fülke hangtalanul kúszott velük egy pici, szenvedő gyerek felé, és ez minden mást kivert a fejükből. Az éjszakás nővér csak odabiccentett nekik, aztán Olivia megállt a hatalmas üvegfal előtt, aminek a túloldalán a fia küzdött az életéért. Most éppen békésen aludt.

Alexander nagyot sóhajtott, ahogy meglátta. Még ebből a távolságból is látszott, hogy a gyerek az ő sötét haját örökölte, nem az anyja szőkeségét. Soványnak látta, sokkal soványabbnak a korabeli pufók csecsemőkhöz képest, akikkel eddig volt alkalma találkozni. De nyilván szívós kis kölyök, ha a rengeteg félelmetes gépszörnyeteg mellett, melyek folyamatosan halkan csipogtak mellette, aludni volt képes. Persze ő még nem tudhatja, hogy az élete milyen vékony kis cérnaszálon lóg, nem tudhatja, hogy mi vár rá még az életben, ha sikerül leküzdenie ezt a betegséget, vagy éppen mit veszíthet, ha nem.

Alex összeszorult torokkal gondolt rá, hogy micsoda igazságtalansága a sorsnak, hogy ez a pici, védtelen gyerek szenved az ő felelőtlensége miatt. Persze Oliviának is megvolt a maga sara ebben a történetben, de ő nyilván már megbűnhődött érte az eltelt hónapok alatt. Ő csak egy órája tudott erről az egészről, de máris érezte a gyomorszorító félelmet. Olivia a poklot járhatta meg mostanra. 

-Hagyjuk aludni! Majd reggel visszajövök. – motyogta halkan, majd váratlanul a lányhoz hajolt és egy csókot nyomott a homlokára. Aztán megköszörülte a torkát. –Holnap itt leszek! Nem lesz semmi baj! – azzal sarkon fordult és a nővérnek odabiccentve beszállt a liftbe. Olivia csak nézte őt, amíg becsukódott az ajtó, és amikor a férfi már nem látta, elsírta magát. De ezek már a megkönnyebbülés könnyei voltak. Ahogy Alex magabiztosan kijelentette, hogy Nem lesz semmi baj! – ez neki a világot jelentette. Ha Alex így akarja, akkor így is lesz.

*

Az éjszaka simán telt és álmatlanul mindkettőjük számára. A kis Rick csendesen szuszogott, Olivia akár pihenhetett volna, de képtelen volt az elmúlt estét feledve álomba merülni. Alex pedig egy nagy pohár whisky mellett átnézte a határidőnaplóját. Szó szerint mellette, mert ahogy kitöltötte, eszébe jutott, hogy másnap nyilván vérvizsgálatnak vetik alá, és nem mutatna túl jól, ha a vére még jelentős mennyiségben tartalmazna alkoholt. Aztán félredobta a naptárt, hiszen nem sok értelme lett volna elhamarkodottan lemondania fellépéseket és interjúkat, amikor még azt sem tudja, alkalmas-e donornak és mikor kerülhet sor a műtétre. Először az orvossal kell beszéljen, utána ráér felborítani a maga és a társai életét. Emiatt nem érzett különösebb lelkiismeret furdalást. Meg fogják érteni, hogy nincs választási lehetősége. 

Arra a valószínűtlen napra gondolt… a válásuk napjára. A bíróság épületében ott toporogtak egymás mellett, amíg be nem hívták őket, de képtelenek voltak szót váltani egymással. Egy suta Szia! hangzott el mindkettőjük részéről, aztán helyet foglaltak a bíró által mutatott helyeken, távol egymástól. Egyikőjük sem hozott magával ügyvédet. Fogalma sincs, ki szövegezte azt a megállapodást, amelyben mindketten nyilatkoztak róla, hogy nincs se anyagi, se más követelésük egymással szemben, és amit ő szinte olvasás nélkül írt alá. De Olivia nem akart tőle asszonytartást, sem a közös évek alatt keresett pénzének akárhány százalékát. Nem akart semmit, csak a szabadságát, hogy esélye lehessen új életet kezdeni. Nem tudhatta, hogy ez még csak nem is a szabadságon múlik. 

Aztán hazavitte abba a kis lyukba, amit a felesége bérelt és egy röpke órára minden olyanná vált, mint a megismerkedésük éjszakáján, de aztán visszatértek a földre, és Livi nem szólt egyetlen szót sem, amiből úgy érezhette volna, hogy próbálják meg rendbe hozni a dolgaikat. Már majdnem ott tartott, hogy könyörög neki, próbálja elfogadni, hogy ő nem akarja veszélyeztetni egy kölyök életét, hogy elmond neki mindent, amit az anyjától hallott erről az egész szarságról, ami végül mégiscsak föléjük nőtt és jórészt az ő hibájából ehhez a pillanathoz vezetett. De azt akarta, hogy Olivia ígéretek nélkül, a történtek ellenére is őt akarja… és Olivia is hallgatott.

*

Olivia Ricket tartotta óvatosan az ölében, vigyázva, hogy a bekötött vezetékek ki ne csússzanak. A valószínűtlenül vékony kis kézfejbe bekötött kanül és a ragasztó, ami rögzítette, majdnem nagyobb volt, mint az apró kezecske. Egy képes mesekönyvből mesélt éppen neki, miközben arra gondolt, hogy milyen szerencsés, amiért Rick ennyire nyugodt kisgyerek és beéri ebben a már-már rideg kórházi környezetben az anyja szórakoztatásával, nem akar a folyosón totyogva, a gyerekbútorokat tologatva mindenáron mocorogni. Aztán átfutott a fején, hogy talán csak önmagát ámítja, a gyerek nem nyugodt, hanem az ereje végén jár, az állandó kezelések, vizsgálatok, a folyamatos ágyhoz kötöttség lassan elszívja a kicsi minden erejét. De nemsokára meggyógyulsz! – simogatta meg a puha sötét hajat, amiről aztán eszébe is jutott, hogy Alexnek már itt kéne lennie. 

A férfi eközben a főorvosi szobában olvasgatta türelmetlenül a falra kifüggesztett diplomák és elismerések okleveleit. Már túl volt egy vérvizsgálaton és egy gyorsított dns-vizsgálaton is. Ez utóbbit nem ő kérte. Ha Olivia azt mondja, övé a gyerek, akkor az úgy is van. Már intézkedett róla, hogy a vizsgálatok, a műtét, az utókezelés, és Olivia itt tartózkodásának összes  számláját az ő nevére állítsák ki, a vizsgálatok eredményétől függetlenül. Elképzelni sem tudta, hogy a lány hogy tudta állni eddig a költségeket, hiszen nyilván még dolgozni sem tudott már egy jó ideje. Nem mintha egy zeneműbolt eladójaként vagyonokat tehetett volna zsebre korábban is. Fogalma sem volt, hogy bírta előteremteni eddig a kórházi kezelések nyilván tetemes költségeit. …Az ajtó kinyílt mögötte és a főorvos gondterhelt arccal lépett be, a leleteit lapozgatva.

-Nem tudom, tisztában van-e vele, hogy ez a műtét Önre nézve sem teljesen veszélytelen. – nézett rá őszinte tekintettel az orvos, mire Alex kesernyésen elmosolyodott.

-Azt hiszem, ez nem játszott szerepet a döntésemben. A fiamról van szó. Egy éves és egész egyszerűen nem történhet meg, hogy ne érje meg az első gitárját, az első nőjét, vagy csak azt a napot, amikor az édesanyja és ő visszatérhetnek hozzám. Tegnap ilyenkor még azt sem tudtam, hogy létezik, de most már nem tudom, nem is akarom elképzelni nélküle az életemet. Mentse meg nekem és használja hozzá a testem! Ennyi. 

-A kisfiú sajnálatos módon egyre gyengül, tehát a műtétet a lehető leghamarabb el kell végezzük, de Önnek is idő kell, hogy minden eshetőségre gondolva az ügyeit elrendezze. Mikorra tudna… - harapta el a kérdés végét az orvos, mire Alex mély levegőt vett. Huh, nem is sejtette, hogy ennyire borotvaélen táncolnak, ennyire sürgeti őket az idő. Ennek ellenére nem volt kérdéses, hogy semmi nem befolyásolhatja már a döntését, ezért aztán megrántotta a vállát:

-Ma hétfő reggel van. Holnap estére el fogok intézni mindent, amit muszáj.

-Helyes. Akkor a műtétet szerdán reggel elvégezzük, amennyiben semmi komplikáció nem jön közbe. Menjen, beszéljen a feleségével, én pedig megszervezem a dolognak a szakmai részét. Holnap este találkozunk! – nyújtott kezet az orvos. Alex keményen megszorította, aztán gyors léptekkel elhagyta a szobát. Nem volt értelme, hogy kijavítsa az orvost, Olivia már nem a felesége, mert ennek semmilyen jelentősége nem volt a pillanatnyi helyzetben. Hogy később még mi lehet, abba most nem akart belegondolni, hacsak annyiban nem, hogy minden sejtjével remélte, lesz még később a számukra. Nincs sok ideje, viszont sok a feladata, de előbb Oliviával kell beszéljen és legalább egy pillanatra a kezébe kell fogja a fiát, döntötte el és hosszú léptekkel a gyerekosztály felé indult.

*

A halk szisszenésre, amivel kinyílt az ajtó, Olivia várakozásteljesen fordult hátra. Először meg sem ismerte Alexet a kék kórházi hacukában, amelyben úgy festett, mint egy műtőssegéd. Az elmúlt fél órában szinte percenként nézett a falon ketyegő órára, mert a reggel már régen elmúlt; és már-már beletörődve könyvelte el magában, hogy Alex meggondolta magát. Még csak különösebben hibáztatni sem tudta érte. Elváltak, ő eltitkolta előle a gyerek létezését is, és most egy veszélyes műtéthez kéri tőle a mája egy darabkáját. Kevesebb is elég lenne, hogy egy férfi meghátráljon. …Most pedig itt állt előtte és a maszk felett csillogó kék szemekkel nézte a fiát.

-Szia! – suttogta halkan, de a kicsi még így is legörbülő szájjal nézett vissza rá.

-Idáig csak orvosokat látott maga körül, ha egy férfi ment a közelébe, hasonló ruhában, akik megszúrták, nyomogatták, nem csoda, ha fél tőled… ez nem személyes – suttogta neki a lány bocsánatkérően, mire Alex lekapta az arcáról a maszkot és a zsebéből egy piros gombócot nyomott az orrára. A kórházi bohóc doktorok hagyhatták itt a kis piros szivacsgömböt, de most jó szolgálatot tett, mert a kicsi szeme meglepetten, de sokkal nyugodtabban elkerekedett. 

-Megfoghatom? – suttogta a férfi, mire Olivia a vezetékekre mutatott.

-Persze, csak ezekre vigyázz!

Alex kinyújtotta a kezét a kicsi felé, aki először az anyja nyakába bújt, aztán a kíváncsisága győzött a félénksége felett és fél kézzel a piros orr felé nyúlt. Apró ujjaival olyan meglepő erővel szorította meg, hogy a férfinak könnybe lábadt a szeme.

-Hééé, ez fáj! – ingatta a fejét, mire a kicsi elengedte az orrát és ő is ingatni kezdte a fejecskéjét. Alex újra felé nyújtotta a kezét és Rick hagyta, hogy átvegye az anyjától. Történelmi pillanat volt mindannyiuk számára. Olivia soha, még a betegség első hónapjaiban sem gondolta, hogy valaha ennek a jelenetnek a tanuja lehet, Alex pedig hirtelen megértette, miről akart önként és esztelenül lemondani. A biztonságot kereső apró ujjak és karok ölelése semmi máshoz nem hasonlítható élményt jelentett, és érezte, hogy a szeme mélyén könnyek gyülekeznek, de nem szégyellte. 

-Szerdán reggel lesz a műtét. – motyogta halkan a lány felé, aki a könnyeit nyeldekelve nézte őket. –Ne sírj! Most még egy kicsit erősnek kell lenned! Érte, magadért, és ha jut még nekem is az erődből, akkor értem is. Most el kell mennem, hogy elintézzek pár dolgot, de estefelé visszajövök. …Mikor hagyhatod egy kicsit magára? Mert akkor elmehetnénk vacsorázni. …Ki tudja, hogy mi lesz majd a műtét után… szeretném, ha legalább ezt az egy estét nekem adnád. – mormolta halkan.

Mindkettőjüknek eszébe jutott az a nap, amikor a férfi utoljára kért tőle valami hasonlót, ezért zavartan elfordultak egymástól. Alex óvatosan leültette a kicsit a gyerekágyba, közben kissé karcos hangon megjegyezte. –Nem kell tartanod tőle, hogy az ágyamba ráncigállak. Most talán nem is tehetném, bár nem kérdeztem rá, de nem akarom semmivel veszélyeztetni a műtét sikerét. Csak egy vacsora. Nem kötelez téged semmire… mint ahogy ez az egész sem… 

Olivia a csendes meghatottságból zuhanórepülésben haladt a pokol felé. Hát, persze! Ez az egész nem kötelezheti egyiküket sem semmire. Alex segít, mert ő ilyen. Elfogadta, hogy hibázott, és erejéhez mérten igyekszik jóvátenni a dolgot. De ha túl lesznek a sikeres műtéten, akkor ő nyilván nem akar további részt vállalni az életükből. Pedig azt hitte… Hát, akkor ennyi volt a reménykedés… bár, igyekezett jó képet vágni hozzá, de tisztában volt vele, nem sok sikerrel.

-Rendben, egy vacsora… - suttogta halkan, aztán lehunyta a szemét, ahogy a férfi kilépett az ajtón.