Gitárhúrok 9.

-Nem akarom elkiabálni a dolgot, de eddig megúsztuk különösebb komplikációk nélkül. – szorította meg az orvos Olivia kezét. –Mind a ketten a körülményekhez képest jól vannak. A férje még két-három napig szoros megfigyelésben részesül az intenzív osztályon, aztán a sebészeten kezeljük még tovább. Fokozatosan eltávolítjuk majd a műtét alatt behelyezett elvezető csöveket, és folyamatos laboratóriumi vizsgálatokkal és hasi ultrahanggal nyomon követjük majd a máj állapotát. Esetleg felléphet sárgaság, de ez általában magától is megszűnik. A következő hat hétben véralvadást csökkentő gyógyszereket kap, de körülbelül három hét múlva elengedhetjük. Addig is gyógytornász foglalkozik majd vele. A szövődmények egy része még a kórházi időszakban szokott jelentkezni, mások később, ezért fontos, hogy nagyon sokat pihenjen. A korábban megszokott aktivitás és energiaszint körülbelül három hónap után tér vissza. 

A fia pedig… mit mondhatnék… a legszerencsésebb kölyök a világon, amiért az apja alkalmas volt rá, hogy segítsen rajta. Persze, mivel ilyen apró… fokozottan kell vigyáznunk rá, de a műtétet túlélte, ez pedig máris bizakodásra adhat okot. Ő a következő két héten még az intenzíven lesz, aztán meglátjuk. Most várnunk, bizakodnunk kell és óvni mindennemű fertőzéstől. De azt mondom, a legnagyobb próbatételen túl vagyunk… Most menjen haza, mert egyiküket sem látogathatja meg úgysem! Pihenjen, töltődjön fel, mert rengeteg energiára lesz szüksége a két fickó mellett! – paskolta meg Olivia kezét, aztán fáradtan a saját szobája felé indult. 

A banda tagjai közben egyre közelebb merészkedtek és igyekeztek elcsípni minden szót az elhangzottakból. Megkönnyebbülten fújták ki a levegőt, miközben azért tisztában voltak vele, hogy ez a sóhaj csak az első akadálynak szólt, a barátjuk és a kisfia előtt álló tucatnyira most egyikük sem gondolt.

-Hazaviszlek. – ölelte át Olivia vállát Cliff és a lány fáradtan hagyta magát, hogy a kijárat felé induljon vele.

Útközben Cliff oldani próbálta a feszültséggel terhes hangulatot.

-Tudod, azért jó, hogy Alex régebben annyira félt a tűktől, hogy nem tudta rászánni magát a tetoválásokra. Milyen hülyén nézne már ki, ha valami jó kis mintát most összekaszaboltak volna. Tudtad, hogy egy profi mintáért tulajdonképpen vagyonokat kell fizetni? Egy csomó pénze menne most pocsékba. Arról nem is beszélve, hogy amikor megöregszik, a ráncos bőrével meg egyesen röhejes lenne.

-Cliff, befognád végre? – sóhajtott nagyot Olivia, ahogy az ablakon túl elsuhanó tájat nézte. Kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy maga elé képzelje Alex bőrét tetkóval elcsúfítva, vagy éppen öregen, ráncosan. Tulajdonképpen arra a feszes, sima bőrre sem akart gondolni, amin ma végigszaladt a sebész szikéje. Szerencsére a taxi megérkezett a háza elé és megköszönve unokatestvérének a fuvart, kiszállt. Meglepve vette észre, hogy Cliff is ott trappol a nyomában, mire a bejárathoz ért.

-Ne haragudj, most inkább egyedül lennék! – torpant meg, de a fiú egy erőteljes mozdulattal a lift felé tolta.

-Nem, most nem akarsz egyedül lenni! Tőlem zuhanyozhatsz, sosem nyitottam rád, alhatsz, nem fogok melléd feküdni… mi a fenétől tartasz? Csak vigyázok rád, amíg alszol, hogyha telefonon hívnának a kórházból, akkor legyen, aki felveszi.

Ezzel az utolsó érvvel nem tudott vitába szállni, a korábbiakkal nem is akart. Soha nem nézett úgy a fiúra, mint férfira és az is békésen megfért a testvéri szerepben. Nem úgy, mint a szomszédja, aki a lift nyílásával szinte egy időben, már ki is tárta az ajtaját.

-Itt vagy végre! – tárta szét a karját, aztán le is ejtette, ahogy Cliffet meglátta. Néha összefutott a sráccal itt a házban, tudta, hogy valamiféle rokon, de most nem örült neki, hogy itt látja. A kórházban elég jól ráérzett Olivia érzéseire, ahogy a volt férjéhez kötődik, és el volt szánva, hogy az első adandó alkalommal a maga javára billenti azt a bizonyos mérleget. –Rendben ment minden? – nyúlt a lány kezében himbálózó kis táskáért, amiben néhány póló és tisztálkodási szerek voltak csupán.

-Egyelőre igen, szerencsére minden rendben. – bólogatott Olivia, miközben a kulcsait kereste. Amikor belépett a lakásba, még észrevette, hogy Cliff a lelkes szomszéd felé fordulva, határozottan kiveszi a táskát a kezéből és  becsukja a másik férfi orra előtt az ajtót, holott nyilvánvaló volt, hogy ő is velük akart tartani. Ezért máris hálát érzett Cliff iránt. Nem tudta volna elviselni most Tony aggodalmaskodó, érdekeit féltő ábrázatát. Fürödni akart, aludni akart, nyugalmat akart. Micsoda kis akarnok lettem én is – mosolyodott el, ahogy arra gondolt, nem olyan régen még éppen ezt rótta fel hibaként Alex-szel kapcsolatban is. 

Cliff megtorpant a nappali közepén. A lakás nagyon elhanyagoltnak tűnt. Tudta persze, hogy a lány hetek, hónapok óta lényegében kórházakban, klinikákon él a gyerekkel együtt, nyilván nem volt gondja erre a lyukra, amit ő következetesen zug-ként, menedékként emlegetett. Ide nem hozhatja haza azt a gyereket! Még ha egy takarító brigád csodát tesz is, még ha a bútorok nagy részét ki is cserélik, az egész lakás áporodott levegője, a falakból áradó elhanyagoltság akkor is lehangolóvá teszik. Erre egy alapos felújítás férne rá, bár nem ér annyit az egész, hogy pénzt fecséreljenek rá. De most ezzel nem akart foglalkozni. Rick még sokáig lesz a kórházban, addig találnak megoldást erre a kérdésre is, most az a fontos, hogy Oli végre kipihenje magát, mert láthatóan nem sok hiányzott már az összeomlásához. Amíg a műtét tartott, kénytelen volt tartani magát, de most mintha leemelték volna a válláról a felelősséget, amit érzett, és ettől teljesen védtelen és gyenge lett. Nyilván egy fürdő és alvás visszahozza majd belé a tűzt, úgyhogy megfordult, hogy még éppen elkapja a lány pillantását, ahogy ő is a lepusztult környezetet vizslatja keserű vonásokkal.

-Menj fürödni! Hozatok egy pizzát, aztán megnézem a Mariners meccset, amíg te alszol. Jó lakótárs voltál, most se fogsz belevirnyákolni – kacsintott a lányra, aki végre elmosolyodott és a fürdőszobába ment.

*                           

Alex szemén mintha ólomsúlyok egyensúlyoztak volna. Megpróbálta kinyitni… kinyílt a jobb, zavarta a koordinálatlanság, becsukta… újabb próbálkozás… egyszerre rebbent a kettő. Félhomály vette körül. Zsibbadt volt, szinte érzéketlen, fájdalmat sem érzett… ettől pedig elbizonytalanodott. Mi a franc lehet? Óvatosan elfordította a fejét oldalra és a szemei azonnal becsukódtak, ahogy fény szúrt a szemébe. Hah, … a fény az alagút végén? – gondolta kicsit morbid humorral, aztán óvatosan hunyorogva újra próbálkozott.  Egy keverőpultra hasonlító asztal  volt nem messze tőle, tele rengeteg billentyűvel, monitorral és felette egy kislámpával, ami pontosan az ő szemébe világított. Szólni kéne, hogy egy kicsit fordítsák el… - gondolta, aztán inkább becsukta a szemét, mert a beszéd – úgy érezte – most nem biztos, hogy menne. Egyedül volt egy szobában, ennyit látott az előbb, és valószínűleg az összes sipolás, pityegés, dobolás és zakatolás, mind az ő életfunkcióit vannak hivatva jelezni. Laikus füle számára elég biztatónak tűnt a zörgés. Hirtelen megérezte, hogy valaki megáll mellette.
Annyira a gépi hangokra koncentrált, hogy a könnyű lépteket meg sem hallotta. Olivia? – volt az első gondolata, és csalódottan nézte a komoly, szemüveges női arcot, ahogy az infúziós állványon lévő tasak tartalmát ellenőrzi, aztán közelebb húz egy asztalkát és a takarót lehajtja az ő mellkasáról. 

Végre összeakadt a tekintetük. –Jó reggelt, mr. Maitland! Nora vagyok, a nappalis nővér itt az intenzíven. Örülök, hogy ébren találom, ez máris az első jó jel. Óvatos leszek, de muszáj egy ultrahangos felvételt készítenem a hasüregről, aztán átkötnöm a sebét – mondta kedves, tucatmosollyal az arcán, miközben keze fürgén, szakszerűen tette a dolgát. Amikor végzett, visszatakarta a férfi mellkasát. Alex keze megrebbent az ágy szélén, ahol egy gumipánt rögzítette.

-A fiam… hol van? – kérdezte szinte suttogva tőle, ahogy ráébredt, az altató tubus kellemetlen utóhatása, hogy krákognia kéne… ezt viszont hasfala határozottan rossz ötletnek minősítette.

-A szomszéd szobában. Még mind a ketten itt vannak a műtő közelében, a következő két napban még itt is lesznek. Aztán csak egy kicsit távolabb, az intenzív osztályon.

-Akkor sikerült a műtét? – kérdezte halkan, miközben önkéntelenül is legördült egy könnycsepp az arcán. A nővér nem tett úgy, mintha nem vette volna észre. Egy tiszta kendővel finoman megtörölte az arcát. 

-Egyelőre minden rendben. De hogy mikor lehet végleg sikerről beszélni, azt nem én mondom meg. A főorvos úr nemsokára jön és egészen biztosan elmeséli, mi történt, hogy történt. Addig pihenjen nyugodtan, most ez a legfontosabb. A kicsi miatt ne aggódjon, a legjobb kezekben van és folyamatos megfigyelés alatt áll.

-De még annyira kicsi… - sóhajtott a férfi. -Annyira igazságtalan az élet, miért kell egy ilyen pici gyereknek máris ennyit szenvednie?

-Az élet nagyszerű, mert volt segítség… próbálja inkább így nézni, akkor hamarabb megnyugszik. Felesleges bárkit is hibáztatnia. Előfordulnak ilyen bajok. Néhány hónap múlva elfelejtik és boldogan élnek tovább. Nyugodjon meg!

Alex alig láthatóan biccentett. Világos, egy nővérnek ezt kell mondania, ő pedig túlságosan gyenge ahhoz, hogy vitába szálljon vele. Nem, az életnek kurvára nem kellett volna így alakulnia…

-Mikor láthatom? – motyogta, mielőtt a nő magára hagyta volna, mire ez a Nora feléje fordult.

-Kinyitom azt az ajtót – mutatott egy homokfúvott üveges ajtó felé. -A kicsinek guruló ágya van, addig a pontig el tudom hozni. Ha arra fordítja a fejét, annyit tudok mutatni, de nem emelhetem ki vagy hasonlók. Érti?

Alex gyorsan bólintott és önkéntelenül is feljebb akart húzódni, de a fájdalom beleszúrt, és a kezeit is észrevette, hogy teljesen nyilvánvalóan ki van kötözve.

-Ne mocorogjon! – feddte meg a nővér. –Azért van kikötve a két keze is, hogy ne tudjon feltámaszkodni. Nagyon szigorúan kell érteni ezt a fekvést most, rendben? Csak a fejét fordítsa!

Alex bólintott és nagyra tágult pupillákkal várta, hogy a halk zörgést követően felbukkanjon a  kiságy, benne egy csövekhez, tasakokhoz és elektródákhoz kötött kisgyerekkel. Csak a sötét haját látta, a vékony kis kart, amibe a válla tájékán volt bekötve az infúzió. Nyilván altatásban tartják – gondolta mély sóhajjal. Ha ő ilyen elgyötörten érzi magát folyamatos fájdalomcsillapításban, akkor mit érezhetne egy olyan apró gyerek…

-Köszönöm! – súgta a visszatérő nővérnek, aki még egyszer ellenőrizte a műszereit, aztán a kezét simítva rámosolygott.

-Minden rendben lesz, csak ne legyen türelmetlen! Két nap múlva kiviszik az intenzívre, ott már egy üvegfalon át a látogatójával is beszélhet. … A felesége most is itt van, de erre a területre nem léphet be, úgyhogy neki a kicsit sem tudom megmutatni, és ő még tovább is marad majd ezen a helyen, úgyhogy két nap múlva próbálja majd a mamát is megnyugtatni, hogy minden rendben. A fertőzést mindenképpen el kell kerülni, ezért ez a szigorúság.

-Értem. És még egyszer, köszönöm! – hunyta le a szemét Alex. Olivia tehát itt van. Így is kell egy aggódó anyának és feleségnek – húzta el a száját. Közben a nő kiment, a gyerek szobájának ajtaja is becsukódott, ő pedig fáradtan lehunyta a szemét. Nincs más dolga, mint aludni, aludni, aludni és akkor talán gyorsabban túl lesz ezen az egészen. És ez pillanatnyilag nem is tűnt túl kivitelezhetetlen tervnek. Addig pedig majd álmodozik róla, hogy mi lesz, ha egyszer elhagyhatja ezt a fertőtlenítő szagú világot. 

Óriási pofon volt megtudni, hogy Olivia terhes lett és úgy szülte meg a fiukat, hogy neki egy szót sem szólt róla. Még nagyobb, hogy soha nem is szólt volna, ha a tragédia árnyéka nem borul rájuk. És még ezek után sem tudott szívből haragudni rá, hiszen szerette. Szerette akkor régen is, amikor a nő kiviharzott az életéből egy szál bőrönddel, ott hagyva a lakásban a jelenléte ezernyi apró jelét. Azt hitte, visszatér majd és összecsomagol, de Olivia soha többé nem lépte át a ház küszöbét, csak most a műtét előtti napon. Milyen könnyű lett volna ott folytatni, ahol még minden szép volt és jó, látta a nőn, hogy egy érintés elég lenne, hogy a hálószobába keveredjenek.

Ahol aztán alaposan meg is lepődött volna, gondolta gunyorosan. Ő pedig magyarázkodhatott volna, hogy hova lett az ágyuk, az a hatalmas, csodás bútordarab, amelyben annyi éjszakán és nappalon át szeretkeztek valaha. Hát, az az ágy összetört… Aznap, amikor a válóperi tárgyalásról Oliviához ment… olyan volt meglátni azt az ágyat és tudomásul venni a veszteséget, mint egy tőrdöfés. Nem is sejtette, mennyi indulat és főleg mennyi erő gyűlt össze benne, de a keserűségtől tombolni kezdett, aztán már csak arra higgadt le, hogy a valaha oly csodás bútordarabnak a romjait hordja le a garázsba. Egyedül a hatalmas matrac maradt a szobában, amely ettől most úgy nézett ki, mint valami ideiglenes szállás. Nevetséges volt a hatalmas tér, ahogy körben a bútorokon ott hevertek az életének mindennapos jelei, néhány ruhadarab, kották tömege, jegyzetek; békésen osztozva a szüleitől ott ragadt csecsebecsékkel, ezüst gyertyatartókkal, azzal az istenverte vegasi szelencével, amiben nyilván már porózusra száradtak az óvszerek. Senkinek nem engedett nyúlni ehhez a látszólagos összevisszasághoz, ez volt az ő személyes tere, ahová még a takarítók se tehették be a lábukat… és ahova nem vitt nőt azóta sem. Persze, a házban jártak lányok, akikkel össze is gyűrte a vendégszoba franciaágyának lepedőjét, de a hálószobája tabu volt mindenki előtt.

Olivia úgy ette be magát a bőre alá, ahogy talán már soha senki nem lenne képes. Senki nem értette, mi kötötte össze őket. Ő korábban nem is kereste az alkalmat, hogy találjon valakit, aki akár örökre mellette lehetne, akkor még nem érezte ennek a fontosságát. És hol is keresett volna? A bulikban, ahol játszott? Azok a lányok nem őt akarták, csak azt a helyes énekest ott fenn a dobogón. Egy csókot tőle, egy aláírást, a merészebbek egy dugást, amivel eldicsekedhetnek a barátnőik előtt. És neki ez tökéletesen megfelelt. Az ő fogalmai szerint a szerelem csak a dalaiban volt fennkölt és sírig tartó. A valóságban valahogy mindig sikerült lerántani a sárba. Ezt pedig nem kereste, mert ott volt az orra előtt. Fogalma sem volt róla, hogy a szerelem nem arról szól, hogy hol keresed, hanem hogy hol talál rád. 

Amikor Cliff bulijában megszólította, még nem gondolta, hogy valaha összefusson vele újra. Jó volt eldumálni az estét, nevetni és cukkolni néhány trágár kifejezéssel, amire olyan aranyosan húzta fel az orrát, mint egy grófkisasszony, amikor a lovászok mosdatlan beszédét hallgatja; aztán egy idő után azt vette észre csodálkozva, hogy legalább ennyire jó mesélni neki az álmairól, amiket másokkal soha nem akart megosztani. És Olivia nemcsak jó hallgatóság volt, hanem őszinte és kitárulkozó. Nem titkolózott, nem játszott szerepeket, önmagát adta és ez olyan kábító volt, hogy mire hazakísérte, már tudta, nem akarja, hogy ez az este legyen az utolsó. Amit a lány felkínált, először hinni sem merte, aztán persze nem volt benne annyi önuralom, hogy visszautasítsa, hogy legalább megpróbáljon vele másnak látszani, mint egyébként. De Olivia nem is akarta, őszinte volt ebben is. De az egész mégsem hasonlított a rajongó lányok általi felajánlkozásra. Nem akasztott rá címkét, de más volt, és ő akarta ezt a mást. Csak egy elvesztegetett alkalom lett volna, nem a türelme és önmegtartóztatása jele, ha visszautasítja. Ugyanazt akarták, ugyanúgy és ugyanakkor. Ennél jobb kezdés aligha lehetett volna. 

A mozdulatlan fekvés közben eszébe jutott, ez még csak az első nap… oké, most elvan a gondolataival, de pár nap múlva nyilván meg fog hülyülni az unalomtól. És ha majd mozoghat, hát az sem olyan lesz, mint eddig. Jó ideig nem lesznek kosarazások a haverokkal a garázs falánál, bringázások és bowlingozások… arra a speciális mozgásra és erőkifejtésre pedig inkább nem is gondolt. Fogalma sem volt, mivel üthetné majd el a lábadozás heteit, hónapjait, de hogy kemény időszak lesz, abban már most biztos volt.