Vigyázok rád 38.

Justin már visszaült a kocsiba, Kate is bemászott, aztán összeszorított fogakkal próbálta túlélni a kissé zötyögős utat. Mintha a férfi direkt választotta volna a gödrökkel teli ösvényt. Ahogy közeledtek a házhoz, egészen megfeledkezett a szükségéről. A ház nagy volt. Nagyon nagy. Valóságos kastély. Ha eddig attól tartott, hogy hogyan fogja elkerülni nagy ívben a fickót, akkor most megnyugodhatott. Ebben az épületben úgy elkerülhetik egymást, hogy akár öt napon keresztül sem kell egymásba botoljanak. A fickó gazdag. Ha stílszerű akar lenni, kőgazdag.

-Ez a maga háza? – kérdezte és nem tudta elrejteni hangjából a csodálkozást. Justin megvonta a vállát.

-Már az enyém. A nagyapám hagyta rám.

-Ne haragudjon, de … hogyan tartja fenn? Ez a kocsi is… Én azt hittem, hogy a kiállítás azért kell magának a Modernben, hogy megismerjék a nevét, de én úgy látom, maga már sikeres, befutott ember.

Justin megrovóan nézett rá. Jellemző amerikai mentalitás, azt hinni, hogy a pénz jelent mindent. Ha pénzed van, sikeres vagy; ha csóró vagy, a büdös életben nem leszel soha sikeres. Az a sok duma az amerikai álomról csak kamu. Ezt a saját bőrén tapasztalta meg fiatalon. 

-Nem, én nem sikeres, hanem gazdag ember vagyok, ha érzi a különbséget. Élem fel egy nagyszerű ember hagyatékát néhány éve. A ház is az övé volt, meg a kocsi is. És most jött el a pillanat, amikor megpróbálok valamit a magam erejéből felmutatni. Ha belebukom, az az én saram lesz, ha befutok, akkor az én győzelmem. Egyiknek sem lesz köze ehhez a házhoz és a birtokhoz, és főleg nem a régi tulajdonoshoz.

-Itt van a műterme is?

-A hátsó traktusban. Joel nagyapa még élt és ő alakíttatta ki.

-Mindent az unokáért? – mosolyodott el Kate, enyhe gúnnyal a hangjában. Az biztos, hogy a fickó nem egy nincstelen művész, aki a megélhetésért küzd. Így persze könnyű. Ha egyetlen munkája sem kel el, akkor sem kopik fel az álla.

-Ne gondolkodjon már sztereotípiákban! – csattant fel a férfi. –Nem nekem építtette, hanem magának. Itt dolgozott élete utolsó napjáig. És ő tanított meg a követ faragni, ő mutatta meg, hogyan lehet kiönteni egy bronz kisplasztikát, hogy a véső és a kalapács …

-Joel Westlund a maga nagyapja? – szakította félbe hevesen a lány, ahogy rádöbbent a valóságra. A felismerés a derült égből csapott le rá. Hiszen tudhatta volna, Wales és Westlund, akkor hallott először erről az országrészről; de az eltérő név megzavarta. Ráadásul annyira csak Joel Westlund munkásságára koncentrált, hogy fogalma sem volt róla, volt-e családja.

-Jó reggelt! Már azt hittem, sosem jön rá. – grimaszolt gúnyosan a férfi. -Bradford irodájában is ott van az egyik kisplasztikája.

-Tudom, már az első napon megcsodáltam, de álmomban sem gondoltam volna, hogy maga az unokája. …Csodálom a nagyapja munkásságát. Tudja, tulajdonképpen nem irigylem magát. Nehéz lehet az árnyékából kitörni.

-Csak nagyon kevesen tudják, hogy rokonok vagyunk. – mondta a férfi, aztán jelentőségteljesen a nőre nézett. –És ennek a jövőben is így kell maradnia! Nem építheti a reklámomat arra, hogy ki volt a nagyapám. Ezt most tisztázzuk!

-Ilyen olcsó fogásokkal sosem élnék! – jelentette ki önérzetesen Kate, aztán kicsit kötekedően hozzátette. –még akkor sem, ha amerikai vagyok. 

Justin Doran elmosolyodott. Ez a harcias nő vonzóvá, már-már szimpatikussá kezdett válni a korábbi bosszantó státuszából. Ha nem vigyáz, a végén még kellemesen fogják tölteni a következő napokat. Nem akart közel engedni magához egy nőt, Catherine óta senkit… soha többé. Kicsit zavarta, hogy az előtte álló nőnek is Kate volt a neve. Volt benne valami sorsszerű, valami, amit nem irányíthatott. Valami, ami a múltra emlékeztette, amit olyan nagyon szeretett volna elfelejteni, mert a múlt lezárása nélkül örökre bezárult volna előtte a jövőbe vezető ajtó.

Miközben odakint lassan bealkonyodott, és a tenger felett érdekes színjátékot játszott a másnapi szelet jósló vörös égbolt, Kate engedelmesen követte a házigazdát. Megtudta, hogy Justin a műteremhez legközelebbi hálószobát használja, ő pedig a bejárathoz legközelebbit választotta. Menekülés esetén döntő tényező lehet a szabadba vezető legrövidebb út – gondolta pikírten. A ház nagy része egyébként lezárva sötétlett, üres, kísértetjárta helynek tűnve. Egy idős férfi fogadta őket, Alfred, aki még Joel inasa volt, és Justinnak hála, úgy dönthetett, marad a kastélyban, amíg csak él. Nőnek semmilyen nyomát nem látta Kate. 

A műterembe lépve érte a legnagyobb meglepetés. Az erős kézzel megmunkált anyagok, a nyers, már-már brutális kifejezési forma helyett, amit Kate várt a férfi fellépése alapján, sima, szeretettel életre keltett márvány és bronzba öntött szenvedély jellemezte a férfi munkáit. Aprólékosan kidolgozott, élethű testek simultak egymáshoz zavarbaejtően. Szinte minden munkája a szerelemről mesélt. A rajzok, a tervek egy érzékeny művész megnyilatkozásai voltak, amelyek akár önálló képzőművészeti alkotásként is megállták volna a helyüket.

Kate elgondolkozva nézett körül. Próbált visszaemlékezni, hogy vajon az érzései hol csúsztak mellé ezzel az emberrel kapcsolatban, mert az biztos, hogy munka közben nem volt érzéketlen. Sőt, kifejezetten gyengéd szenvedély sugárzott a rajzaiból és megvalósult szobraiból. …Vajon ki lehetett a modell? Szívesen feltette volna a kérdést, de tudta, hogy kezdeti csatározásaik után még túl korai lenne feltennie ilyen nyilvánvalóan személyes kérdést. 

Viszont nyomát sem látta olyan monumentális daraboknak, amilyenekről dr. Bradford beszélt. Vannak! – Justin csak ennyit mondott, amikor rákérdezett, de nem mutatott különösebb hajlandóságot a bemutatásukra. Legalábbis nem most.

-Későre jár – szólalt meg a férfi. –Vacsorázzunk! Alfréd csinált egy könnyű salátát csirkével – intett kezével az étkező felé.

A vacsora pontosan úgy zajlott, ahogy Kate az ismeretségük alapján várta. Távolságtartó előkelőséggel, ami úgy tűnt,  természetes viselkedésmódja a férfinak, még akkor is, ha csak egy rövid ideje élt az örökségében. Amennyire illett hozzá a komor ház, a már-már főúri környezet, Kate-nek idegen volt a légkör. Otthon, Robert túlzóan tágas házában, összebújva falatoztak a kényelmes asztal mellett, itt pedig olyan távol ültek egymástól Justinnal, hogyha beszélgetni szerettek volna, azt csak emelt hangon tehették volna. A meghittségnek ezen a helyen esélye sem lett volna. Közben arra gondolt, Robert már alighanem landolt Los Angelesben és hirtelen sürgető késztetést érzett, hogy mielőbb beszélhessen vele. 

A szobája magányában vette csak észre, hogy Robert már kereste, csak ő nem hallotta sem a hívást, sem az üzenetet, amelynek minden sorát újra és újra elolvasta: „Megérkeztem. Anyám mondta, hogy a hétvégi találkozótok elmarad, mert közbejött valami walesi út. Remélem, minden rendben? Apád üdvözletét küldi, és általam üzeni, hogy kiveri majd a szépséges fenekedet, amiért nem hívtad, amióta Londonban vagy. Megérdemled! …De  majd ápolgatom. Persze, a feneked, nem pedig apádat, aki egyébként köszöni, jól van. Hívj! Szeretlek! Robert” Kate mosolyogva simított végig a kijelzőn. Én is szeretlek! Aztán megnyomta a gyorshívó gombot.

*

Az éjszaka idegen neszei nem hagyták nyugodtan pihenni, alvásról pedig szó sem lehetett. Mintha a padló recsegését hallotta volna a folyosóról, és úgy érezte magát, mint egy századelős rémfilmben, ahol a kihalt kastélyban éjszakánként szellemek veszik át az uralmat. Amikor végre elaludt, ölelkező márványtestekkel álmodott.

*

Robert mély sóhajjal nyomta ki a telefont. Kate zaklatott hadarásából egy dolog volt egészen biztos, hogy örültek egymás hangjának. Jó ötlet volt a londoni kitérő, még ha emiatt néhány kolléga most kissé morózusabban fogadta, mint más alkalmakkor. De nem foglalkozott velük. Tudta magáról, hogy képes megbékíteni őket, ha mással nem, akkor a pontos, fegyelmezett munkájával. Aztán ha kicsit már jobban megismerik egymást, úgyis megértik, hogy miért volt szüksége erre az egyetlen napra. Kate-et megnyugtatni, vagy csak bizonyságot szerezni róla, hogy egy félreérthetően tálalt fotó nem tudta elbizonytalanítani, létszükséglet volt. Túlságosan fontos volt számára ez a lány ahhoz, hogy csak megvonja a vállát és reménykedjen, hogy az idő megoldja majd a helyzetet. Egész egyszerűen tudnia kellett, hogy a távolban is megvan köztük a bizalom és a hit, és a fogadtatás világossá tette, hogy így van. 

Persze, nehéz volt ott hagynia, ahogy a haja szétterülve sötétlett a párnán, nehéz volt kibújnia mellőle az ágyból és elindulni a repülőtérre, de ez volt az élete. Ez volt az élete, és most Kate-tel érezte először, hogy el kell mennie ugyan, de van kihez hazatérni, és ez mindennél vigasztalóbb gondolat volt.

Azért milyen az élet? – vigyorodott el a gondolatra, hogy amíg ő, a született angol, itt Los Angelesben éli a mindennapjait, ide köti a munkája, addig Kate, a tősgyökeres amerikai lány Angliában dolgozik. Most éppen Wales-ben. A szülőhazájának az a szöglete még az ő számára is ismeretlen terület volt, valahogy még sosem jutott el az országnak abba a zugába. Attól, hogy Kate most ott töltötte a hét hátralévő részét, még kíváncsibb lett rá. Three Cliffs Bay – gépelte be a kereső programba, aztán kedvtelve nézte az interneten elősorjázó képeket. Szép hely lehet. Talán nem olyan meleg, mint ami itt Los Angelesben vette körül, de annyi év után már valósággal hiányozni kezdett neki a langyos, szökőkút permetre hasonlító angol eső. Ez az amerikai lány egyre inkább az otthont kezdte jelenti neki, és ettől az érzéstől egy pillanatra sem riadt meg. Miért is tette volna? Annyi hontalan év után ez volt az, amire a legjobban vágyott. 

Dean nyitotta rá az ajtót, jelezve, hogy mennie kell. Robert rámosolygott, felkapta a zakóját, és miközben a jelenet helyszíne felé ballagtak, röviden beszámolt a férfinak a lányával folytatott beszélgetésről. Dean arra gondolt, milyen furcsa helyzeteket hoz az élet. Ez a srác itt mellette eddig csak a munkát jelentette számára. Igaz, az eltelt évek során mintha valamivel többet is érzett volna iránta, mint munkaadó és alkalmazott közti viszonyt. Olyan sokszor járták együtt a világot, hogy akaratlanul is közelebb kerültek egymáshoz, és végül Kate, akit mindig is igyekezett távol tartani ettől a világtól, még közelebb hozta őket egymáshoz. Most, ha első kézből akar információkat tudni a saját lányáról, Roberthez kell fordulnia. Volt ebben némi pikantéria, de a kezdeti ellenállás már oldódott benne, és reménykedve figyelte a fejleményeket.