Vigyázok rád 37.

A férfi minden volt, csak fiatalember nem. Illetve dr. Bradfordhoz mérten nyilvánvalóan, de amúgy a harmincas évei elejét taposhatta. Napbarnított arca szokatlan volt a világos bőrű angolok között, mint ahogy sötét haja és majdnem fekete szemei is.

-Kate Hollins vagyok, Mr. Doran – nyújtott kezet a férfinak, aki lustán ellökte magát az ablakkerettől és feléje indult. Ahogy közeledett, szemeit a lány szemeibe fúrva, Kate keze remegni kezdett. Egy áldozatát becserkésző fekete párducra hasonlított. Egy olyan párducra, amely jó ideje nem evett. Hirtelen jobban örült volna, ha a férfi nem ragadja meg a kezét, de már túlságosan udvariatlan dolog lett volna visszavonnia. Amikor összeért a kezük, ideges remegése még erősebbé vált. A férfi keményen, szinte erőszakosan szorította meg, és alig tudott ellenállni a késztetésnek, hogy ki ne rántsa a mancsai közül törékeny kezét. Bunkó! – lázadozott magában, ahogy végre kiszabadulva az erős fogásból, ellazíthatta zsibbadt ujjait. A középső ujján lévő divatos gyűrű fájdalmasan törte a kezét és most kiszabadulva, szinte felsóhajtott, amiért ez a fájdalom egyik pillanatról a másikra megszűnt. Látványosan megmozgatta az ujjait, de nem szólt. Ennek ellenére észrevette, hogy a férfi tekintetét nem kerülte el a mozdulat, és gúnyosan elmosolyodik. Velem akarsz szkanderezni, te majom?  - húzta össze a szemöldökét bosszúsan, mire a férfi arcán a mosoly még szélesebb lett, mintha csak a gondolataiban olvasna. 

-Justin szobrász – folytatta közben az öreg Bradford. A munkái igazán változatosak, a kisplasztikáktól az egész tereket betöltő monumentális alkotásokig. Mostanra érkezett el arra a pontra, amikor hajlandó is ezeket megmutatni a nagyvilágnak, nemcsak az olyan elfogódott művészet pártolóknak, mint amilyen én vagyok – kacarászott az idős férfi. Kate rákapta a tekintetét. Miért lenne elfogódott a főnöke pont ezzel a vademberrel kapcsolatban? … -Úgyhogy, drága Kate, első lépésként utazzon haza a fiúval és nézze meg a munkáit! Készítsen fotókat róluk, aztán hazatérve mondja el nekem, hogy mit, hol és hogyan tudnánk ezek közül bemutatni. Ne tévessze szem elől, hogy némelyik igencsak méretes alkotás lehet, ezeket valószínűleg nem lenne célszerű az ötödik emelet termeibe beszuszakolni, ha a teherliftünk egyáltalán boldogulna is vele. – folytatta főnöke a feladat részletezését.

A „fiú” egy szemtelen mosollyal újra elfordult tőlük és az ablakon túli világot tüntette ki a figyelmével. Kate kifejezetten hálás volt neki ezért.

-És hova kell tulajdonképpen elkísérnem Mr. Dorant? – kérdezte egy mély sóhaj kíséretében, mivel alapvetően a liftig sem szívesen maradt volna kettesben a férfival.

-Wales-be. – fordult hirtelen feléje a férfi és még éppen elkapta a meglepett és megrémült arckifejezését.

-Wales-be? – csuklott fel Kate, aztán erőt vett magán a következő kérdéshez:

-És mikor lenne ez a látogatás aktuális?

-Akár ma is indulhatunk. – köpte a szavakat a férfi szorosan összezárt fogsora mögül. Kate-nek hirtelen olyan érzése lett, mintha egy szál pendelyben odadobták volna egy éhes oroszlán elé. 

-Ma délután? – csuklott el a hangja.

-Miért, van valami kellemesebb programja helyette? – kérdezte a férfi gúnyosan, mire Kate harciasan rászögezte a tekintetét.

-Igen, lett volna programom, de mivel ez a feladatom, nyilván ez élvez elsőbbséget, majd megoldom. De ha már ma indulni készült, akkor haza kellene mennem összepakolni pár holmit. És nem is tudom, mivel utazunk? Repülő, vonat, kocsi?

-Repülővel Cardiff-ba, onnan a saját kocsimmal, ha ez kényes ízlésének megfelel. – válaszolt egyre gonoszabb vigyorral a férfi. Mr. Bradford mintha észre sem vette volna a köztük kialakuló harcias légkört, megnyomta a titkárnője hívógombját.

-Emma, legyen szívesen intézkedni Miss Hollins jegyéről és szállásáról a mai naptól… mondjuk péntekig? – nézett a párosra, akik még mindig egymást méregették, nem is álcázott ellenszenvvel.

-Miért nem vasárnapig? – kérdezte Justin, kihívó pillantást vetve a lányra. –És megspórolom a múzeumnak a szállodaköltséget, Miss Hollins lakhat a házamban, amíg végzünk egymással.

-Remek! – örvendezett dr. Bradford, észre sem véve a furcsa, baljós megfogalmazást. –Akkor Emma, a visszautat vasárnapra rendelje és szállásról mégsem kell gondoskodnia. Köszönöm!

Kate-nek tiltakozni sem volt ideje, már mindent elintéztek a feje fölött. Jézus az égben! Szerda van, ami azt jelenti, hogy a mai nappal együtt öt napja az ördögé. A férfira nézve a hasonlat abszolút helytállónak tűnt.

*

Kate úton a reptérre a telefonját szuggerálta. Robert gépe korán indult, de még valahol az amerikai kontinens felett szelte a levegőt, reménytelen lett volna felhívnia. Ha jól számolta, tizenkét órás repülés várt a férfira, de még így is kevesebb, mintha egyenesen Sydney-ből ment volna haza, próbált mentséget találni, amiért a férfinak London felé kellett kerülnie miatta. Kellett? Nem kellett! Jött magától – biggyesztett vidáman, ahogy az együtt töltött órákra gondolt.  Istenem, néhány órája még egymást ölelték, most meg ezzel a vademberrel megy Wales-be. Robert halk szavainak emléke borzongatta meg, ahogy verset citált a szeretkezésük kellős közepén. Egy szép világban most is vele lenne és az édesen zsibbasztó hangot hallgatná. Ehelyett Walesbe utazik egy emberrel, akit első látásra sikerült megutálnia. Nem túl jó előjel az együttműködésüket illetően.

Semmit nem tudott az országnak arról a zugáról, nem mintha ez érdekes lett volna, ha Justin Doran nyugtalanítóan sötét szemeibe nézett. Volt benne valami, amit megfogalmazni sem tudott. Olyan szavak jutottak róla az eszébe, mint vadember, ördög, haramia… de talán csak a képzelete volt túlontúl élénk, nyugtatta magát. Végül is a férfi a főnöke kedvence. Nyilván nem kéne most a világvégére utaznia vele, ha dr. Bradfordnak csak a legcsekélyebb kétsége is lenne vele kapcsolatban. 

Művészileg egészen biztosan nincs is, de emberileg… ? – tette fel már sokadszor a teljesen felesleges kérdést. Kissé különc a kinézete, de biztosan nem rossz ember. – döntötte el reménykedve, aztán a világító zöld, extra könnyű Samsonite bőröndre gondolt a csomagtartóban, és ettől azonnal felderült az arca. Nyilván jön még Robertnek egy bőrönddel, mert azt aligha tudta elképzelni, hogy az állandóan paranoiásan rejtőzködő férfi ezzel a harsány darabbal útra keljen. Meg hát a mérete is jóval kisebb, mint az volt, amelyik olyan csúfosan járt az ideútja alkalmával. 

Az utolsó pillanatban eszébe jutott még, hogy Robert édesanyját is felhívja. Sajnálkozva mondta le a látogatást, pedig szívesebben beszélgetett volna a szülőkkel a férfi gyerekkoráról,  minthogy Justin Dorant kövesse Wales-be. Claire megnyugtatta, hogy a meghívás bármikor máskor is áll, aztán jó utat kívánt és ő villámgyorsan összepakolta a holmiját, hogy időben a reptérre érjen. Csupa egyszerű ruhadarabot dobált a bőröndbe, biztos volt benne, hogy a férfi házában, a műtermében nem a körömcipő és selyemblúz  a megfelelő viselet. …Közben a taxi megérkezett, ő türelmetlenül várta, hogy a sofőr elkészítse a számlát, aztán a kis bőröndöt maga után vonszolva megkereste a belföldi járatokat. A Cardiff-i gépre várakozók között nem látta a férfi hórihorgas alakját. Kis grimasszal reménykedett benne, hogy a művészt elütötte egy busz, és bár a felépülése garantált, de a látogatását bizonytalan időre, úgy fél évre el kell halasztani. Akkor pedig már másnak a gondja lesz a nehéz természetű szobrász.

Amíg ezt a képet színezgette magában, valaki a vállára tette a kezét. A kéz érintésétől összerezzent, a súlyától megroggyant. Ahogy megpördült, Justin Doran sötét szemei meredtek rá.

-Akkor mégis maga az! Már azt hittem, nem is jön, de végül ez a borzasztó színű bőrönd keltett bennem gyanakvást. Ha nem is kosztümben jött, de tisztességes táskát nem volt képes hozni.

-Mi a baja a táskámmal? – húzta fel a szemét Kate. Oké, hát a színe valóban feltűnő, de így talán egyetlen reptéri szarkának sem kell majd, éppen a feltűnősége miatt; és különben is, nem mindegy ennek a fajankónak, hogy ő mivel utazik? Merthogy udvariasan megtartsa magának a véleményét, az nyilván meghaladja a képességeit. 

-Soroljam? – kérdezett vissza gúnyosan a férfi. –Mi maga, kanári? – nézett végig Kate sárga farmerjén és hagyományos kék farmerfelsőjén, ami alól fehér pólója villant ki. …-A múzeumban legalább úgy tűnt, van érzéke a színekhez, a blúza, a cipője és a harisnyája színe is passzolt ahhoz a kissé merev, de elegáns kosztümhöz, most meg olyan, mint egy nyaralni induló tinilány, ez a zörgő doboz meg maga a szemfényvesztés, csak éppen egészen más értelemben.

-Könnyű és nem olyan sérülékeny, mint egy vászontáska – biccentett a férfi már-már elrongyolódott útitáskája felé a lány, szándékosan figyelmen kívül hagyva a ruházatát kritizáló megjegyzést. –Elég kicsi, hogy kézipoggyászként vihessem és biztonságban van benne a laptopom. Nem mintha magyarázattal tartoznék magának.

-Akkor minek magyarázkodik? – vigyorgott rá a férfi, de a vonásai ettől sem lettek egy cseppet sem lágyabbak.

Ó,anyám! Hosszú lesz ez az öt nap! – sóhajtott magában Kate és a sorsába beletörődve indult meg a beszálló kapu felé, ahogy a felirat megjelent a kijelzőn.

*

Cardiff-ig lényegében két mondatot nem váltottak. Még a beszállást követően kérdezte  meg tőle a férfi, hogy szokott-e rosszul lenni a repülőn, aztán benyomakodott az ablak melletti ülésre, holott ott Kate könnyebben elfért volna, ráadásul az ő jegye szólt oda. Fel sem merült, hogy segítsen neki a magasba emelni a bőröndöt és a fényképezőgép táskáját. De nem vitatkozott, remélte, hogy a fickó ezzel a semmi kis győzelemmel megelégszik, és az út hátralévő részében már nem fog kötözködni vele.

Leszállás után Justin úgy ment előre, hátra sem fordulva, hogy Kate alig bírta tartani vele az iramot. A parkolóban aztán megtorpant, ahogy meglátta a férfi kocsiját. A hatalmas Land Rover terepjáró olyan magas volt, hogy ki sem látott mögüle. Őszintén remélte, hogy a férfi megfeledkezik  róla, beül és elhajt. …Meglepetten állapította meg, hogy a férfi nem egy ágrólszakadt művész. Úgy tűnik, máris sikeres, ha egy ilyen drága, márkás kocsit is megengedhet magának; már csak presztízs értékű bemutatkozásra vágyik a Modernben. 

Berakta a táskáját a hátsó ülésre, aztán majdnem beszállt, amikor észrevette, hogy rossz oldalon áll. A fene a jobb kormányos angol kocsikba! – forgatta meg a szemét és a férfi kárörvendő tekintetétől kísérve átmasírozott a másik oldalra. Beült, bekötötte a biztonsági övét, aztán értetlenül nézte a férfit, aki a kocsi előtt állva őt nézte. Végül a fickó, mint aki megegyezésre jutott magával, megcsóválta a fejét, megmozdult, beült és beindította a motort.

Némán hajtottak a tengerparti úton, aztán Kate nem bírta tovább az órák óta tartó szótlanságot.

-Hol lakik?

-Three Cliffs Bay beachen morogta a férfi és egy lendületes mozdulattal kikerülte az előtte cammogó autót. 

Kösz, ettől aztán nem lettem sokkal okosabb! – forgatta meg a szemét Kate. Nem ismerte még Angliát sem igazán, Wales pedig abszolút fehér folt volt a számára a térképen. A tengerparti út azonban csodás volt és egy idő után meg is feledkezett a mogorva vendéglátóról. Csak azt sajnálta, hogy utazás közben nem lőhetett el néhány fényképet, ahogy az alkony leszállt a hatalmas víztömegre. Fél órányi csendes rohanás után lekanyarodtak a part felé. A földút, amelyen haladtak, nyilvánvalóan egy magánbirtokon vezetett a cél felé. Amikor megálltak, Kate még levegőt is elfelejtett venni. A magas parton a végtelen víz csillogott előtte. Lent a homokon lovak és lovasok élvezték a tengerparti vágtát. Lélegzetelállító panoráma terült el előtte.

-Amikor dagály van, lehetetlen átkelni a folyón Parkmill felé, így ha nem tud felmászni a homokdűnékre, figyeljen a vízre, nehogy ott ragadjon a szigeten – mutatott a távolba a férfi. Kate nézte, de nem látta, mit akar neki mutatni, de nem is izgatta magát rajta. Dolgozni jött ide, nem kirándulgatni. Erről aztán eszébe is jutott, hogy vajon hol lehet a férfi háza. 

-Hol lakik? – ismételte meg a korábbi kérdést, mert a közelben csak egy kis kalyiba állt a füves térség közepén, hasonló egy kiszuperált cirkuszi kocsihoz, s bár roppant hangulatosnak tűnt, élni semmiképpen nem lehetett volna benne. Justin a vizet nézte elgondolkodva, aztán lassan megfordult, Kate-re nézett, majd kinyújtotta a kezét a lány háta mögé.

-Ott. – mutatott a távolba, a főúttól – melyről lekanyarodtak – a hegyek felé eső oldalra. Szürke épületegyüttes bújt meg a lombok között.

-Nem haragszik meg, ha arra kérem, hogy akkor menjünk oda? – kérdezte a lány fintorogva. Hogy lehet egy pasinak finoman a tudomására hozni, hogy mindjárt bepisil? Ez a panoráma holnap is itt lesz, de ha nem könnyíthet magán, az első nevetéstől becsurgat. Aztán megvonta a vállát. Emellett a pasi mellett azért a nevetőgörcsök aligha veszélyeztetik.