Dr. Malcolm McCullen kíváncsian figyelte a Los angelesi géppel
érkező utasokat. Látta a lány önéletrajzát, így nagyjából biztos volt benne, hogy
felismeri, de egyelőre még csak idős házaspárok és üzleti útról vagy éppen
tárgyalásra érkező öltönyös szigorú férfiak léptek ki az érkezési csarnokba. Az
órájára nézett. A gép már jó húsz perce landolt. Ha a csomagokkal minden
rendben lett volna, már fel kellett volna bukkannia a lánynak. A következő
pillanatban egy agyongyötört bálnát tolt ki egy törékeny fiatal nő a tükröződő
üvegajtó mögül. Az arcát azonnal felismerte és a bordája alatt az a bizonyos
szerve, ami ritkán jelez találatot, most nagyot dobbant. Micsoda száj, micsoda szemek… még nem
találkozott nővel, aki első pillantásra így megragadta volna a képzeletét.
-Miss Hollins! – lépett közelebb a kordonhoz, hogy felhívja
magára a lány figyelmét és Kate egy hamisítatlan kaliforniai mosolyt villantott
rá. Jézus az égben! Micsoda nő! –
sóhajtott a férfi lelkesen. Amikor a főnöke megkérte, hogy jöjjön ki a lányért,
az első érzelem, ami átsuhant rajta, a sértettség volt. Már régen nem volt
kezdő, sosem volt lótifuti, sem bébiszitter, meglehetősen rangon alulinak
tartotta, hogy a lányt kell gardíroznia. Most azonban komolyan elgondolkodott
rajta, hogy köszönő levelet fogalmaz az öreg Thomas Bradfordnak, aki a Tate
Modern személyzeti ügyeiért felelt.
-Nagyon kedves, hogy kijött értem! – hálálkodott Kate, ahogy
a fiatal férfi átvette tőle az ormótlan hordárkocsi navigálását. Tudhatta
volna, hogy csak azért jutott neki is egy, mert ez tökéletesen alkalmatlan volt
a feladata elvégzésére. Az egyik kereke befeszült és ettől egy merő küzdelem
volt vele a közlekedés. Meglepetten figyelte, ahogy Malcolm lazán belerúg a
szerkezetbe, utána pedig minden bonyodalom nélkül tolja kifelé a parkolóba.
Egészen közel parkolt, így hamarosan már egyikük kezét sem foglalták le a
csomagok.
–Malcolm McCullen
vagyok nyújtott kezet a férfi. A Modernben dolgozom én is, a tematikus
kiállításokért vagyok felelős. Dr. Bradford engem kért meg, hogy mutassam meg
Önnek a szállását, aztán holnap végig kalauzoljam új birodalmán. … Valami
probléma volt? – mutatott a meggyalázott bőröndre,amelynek az oldalán hatalmas
hasadás éktelenkedett.
-Valaki felhasította, vagy a szállítószalag sértette fel –
sóhajtott Kate, és magában reménykedett, Robertet nem rázza meg kedvenc
hajókofferének erőszakos kimúlása. Szerencsére a bőröndjében nem volt semmi
olyan, hacsak méregdrága Louboutin cipőjét nem sorolja ebbe a kategóriába –
amit érdemes lett volna kilopni belőle. Csipkés fehérneműi lógtak ki a
szakadáson, de ezeket még a szállítószalag mellett visszatömködte, így legalább
nem ezek megvillantásával mutatkozott be új kollégájának.
-Csak egy apró baleset – vonta meg a vállát. –Már úgyis
ősrégi darab volt, legalább van indokom újat venni helyette. – mosolygott,
ahogy arra gondolt, vajon Robert mit szólna egy harsogó rózsaszín Samsonite
bőröndhöz ehelyett a romhalmaz helyett.
-Mit tud nekem mondani az elődömről? – kezdeményezett
beszélgetést, ahogy a férfi kihajtott a parkolóból és ráfordult a belváros felé
vezető autópályára. -Mi történt vele? Nem akarok túlzottan kíváncsinak
látszani, csak szeretném tudni, hogy mire számíthatok. Ha már jobban van, akkor
talán nem is fél évre kell itt berendezkednem, csupán néhány hétre.
-Hát, nem hiszem, hogy szegény Ingrid hamarosan
visszatérhetne közénk – sóhajtott a férfi. –Tudja, éppen szabadságon volt a
férjével Dél-Amerikában. Béreltek egy kisrepülőt, hogy sétarepülést tehessenek
az esőerdő felett, de valami műszaki hiba miatt lezuhantak. Mire a kutatásban
részt vevő csapatok rájuk találtak, a férje a karjai között halt meg. Ingrid
testi sérülései nem komolyak, hamar gyógyulnak, de a lelkiek … talán sosem.
Amikor hazatért, azt hitte a a munka majd segít elterelni a gondolatait, de egy
nap váratlanul összeomlott, és most egy pszichiátrián küzdenek a felépüléséért.
Kate megrendülten hallgatta az ismeretlen asszony tragédiáját.
Önkéntelenül is Robertre gondolt. Mit tenne, ha elveszítené? Régen talán úgy
gondolta volna, a férfi simán túllépne az ő hiányán, de most már elhitte neki,
hogy őt is összetörné egy ilyen tragédia. Önmagáról pedig egészen biztosan
tudta, hogy Ingrid sorsára jutna.
*
Robert engedelmesen becsatolta a biztonsági övet, amikor a
stewardess felszólította az utasokat a leszállás előtti tennivalók elvégzésére.
Ahogy távolodott Amerikától, Európától, úgy érezte egyre jobban Kate vonzását.
Vele akart lenni és majd megőrült, amiért erre esélye sem volt. Minden percét
beosztották, a legkisebb csúszás is borította volna a gondosan összeállított
programot, és ettől kissé frusztrált volt. Pedig Ausztrália mindig is kedves
hely volt a számára. Filmek, találkozók emlékezetes percei kötötték ehhez a
megszelidíthetetlen kontinenshez. Sokszor járt már itt, de sosem érezte otthon
magát. Talán mert benne volt a brit korona gőgje a valaha volt gyarmat iránt.
A mostani fotózás a Sydney Morning Herald számára
pillanatnyilag kellemetlen púpként nyomta a vállát. Most komolyan… nem készült
még róla éppen elég fotó? Magát a riport kérdéseit már írásban megválaszolta,
azon a találkozón, amit egyeztettek a cikk írójával, már csak árnyalni akarták azokat. Ezért kell átutazza
a világot? Tudva, hogy teljesen feleslegesen morgolódik, ráadásul perceken
belül már talajt fognak a gép kerekei, egy sóhajtással elrakta a könyvet, amit
olvasott és hátizsákjába beledobta a noteszét, amibe útközben jegyzetelt. Egy
ilyen hosszú utat ki sem bírt volna valami jó olvasnivaló nélkül, és számára a
nyomtatott, papírillatú, igazi könyv volt a megfelelő útitárs, még akkor is, ha
egy e-book nyilván sokkal praktikusabb lett volna, hiszen valóságos mozgó
könyvtárként lapulhatott volna a táskájában. Laptopján volt néhány regény is,
de azokat sem nyitotta meg már hónapok óta. Fárasztotta a monitoron
olvasás. A foga összekoccant a kissé
kemény földet éréstől, aztán pár perces hangtalan rohanás után lassulni
kezdtek, majd megálltak. Az elsők között szállhatott ki és nem vette észre,
hogy a farmere zsebéből az ülésre csúszik a telefonja.
*
Jennifer Carpenter vezető stewardes még egyszer végigjárta a
kiürült gép fedélzetét, mielőtt azt a személyzet is elhagyta volna. Az utasok rendre
hagytak maguk után mindenféle emlékeket, többnyire akaratlanul, a kiszállás
miatti izgalom kis zűrzavarában. Most is talált valamit az első osztály egyik
ülésén, félig becsúszva az ülés és a háttámla közti résbe. Egy telefon volt, és
már látta is maga előtt a tulajdonos vonzó, ismert arcát. Elmosolyodott és
kosztümének zsebébe rejtette a készüléket. Két napja van rá, hogy megtalálja a
tulajdonosát. Nem gondolta, hogy lehetetlen küldetés lenne. A becsületes
megtalálónak pedig alighanem jár majd valami apró jutalom is. Képzeletében színezgetni
kezdte a képet, mi legyen az.
*
Robert halkan átkozódva túrta fel a táskáját, tekergett a
hátsó ülésen, hogy a farzsebeit is átvizsgálja, holott tisztában volt vele,
hogy azt egészen biztosan érezné, ha az a francos telefon ott lapulna. Végül
megadta magát a felismerésnek, hogy azt bizony valahol… legjobb esetben is a
gépen … elhagyta. Megkocogtatta a kirendelt kísérője vállát, és amikor a
nagydarab férfi rá figyelt, kissé zavartan elkérte tőle a telefonját. A fickó
egy pillanatnyi tétovázás után kivette az öltönye zsebéből és a kezébe nyomta.
Robert idegesen tárcsázta a saját számát. Még jó, hogy egyáltalán eszébe
jutott. Alig kétszer csengett ki, amikor egy kellemes és valahonnan ismerős női
hang szólt bele.
-Ööö, megtudhatom, hogy kivel beszélek? – ráncolta a
homlokát Robert. Reménykedett benne, hogy a telefonja nem került rossz kezekbe,
de azért teljesen nem akarta kiadni magát. Ha legalább kikapcsolta volna, akkor
a megtaláló úgysem tudná használni, mert a jelszó egy laikus számára elég jól levédte
a készüléket. De nem kapcsolta ki és elég sok olyan adat volt rajta, amit
jobban szeretett volna, ha nincs egy ismeretlennél. Kezdve a Kate-ről és saját
magáról készített néhány fotótól.
-Jennifer Carpenter vagyok, a United Airlines 839-es los
angelesi járatának stewardese. Ugye, ön Mr. Pattinson? – kérdezett vissza a nő.
–Az ülésén maradt a telefonja. Sejtettem, hogy hívni fogja a készüléket. –
mondta, és érezhető volt a hangján, hogy mosolyog. -Ha megmondja, hol érhetem
el, természetesen visszajuttatom Önnek. Holnapután utazom el, addig bármikor a
rendelkezésére állhatok.
-Ne fáradjon, nekem már az is óriási segítség, hogy nem
került rossz kezekbe; az legyen az én gondom, hogy hogy kerül vissza hozzám. - Robert
agyán átfutott, hogy ez a kellemes hang az előbb igazán kétérelmű mondatot
ejtett ki a száján. Elvigyorodott, hogy mit szólna a kedves Jennifer, ha szaván
fogná azzal a rendelkezésre állással, aztán nyelt egyet és gondolatban
bocsánatot kért Kate-től a gondolatbeli kalandozásért. Majd egy kis komolyságot
erőltetve magára megkönnyebbülten kérdezte meg a nő szállodacímét. Ha Jennifer
úgy is értette,hogy majd ő maga rohan hozzá az elkóborolt ketyeréért,
valószínűleg meg fog lepődni, amikor egy nagy darab fekete férfi jelentkezik
érte hamarosan.
*
A kopogtatás halk volt, szinte diszkrét és Jennifer
Carpenternek megdobbant a szíve. Izgatottan igazgatta meg magán a formaruhát,
amiről már sokan állították, hogy fenemód szexis benne, aztán könnyed
léptekkel az ajtóhoz sietett és sarkig tárta. Az első, amit meglátott, egy
hatalmas és nyilván méregdrága virágcsokor volt. A gondosan összeválogatott
virágok színben és illatban is harmonizáltak egymással, őt mégis az émelygés
fogta el, ahogy a küldönc arca előbukkant. Nos, a művészúrnak annyira azért nem
jelentett sokat az a nyomorult telefon, hogy személyesen jöjjön el és köszönje
meg a becsületes megtalálónak, hogy nem dugta simán zsebre, vagy nem böngészte
át a tartalmát.
A hatalmas férfi, aki nyilván a színész egyik testőre
lehetett, meglepően könnyed mozdulattal mutatta felé a virágcsokrot. Hatalmas
izmainak valószínűleg meg sem kottyant ez a már-már légies mozdulat. Jennifer a
szoba egyetlen lerakó felülete felé intett és a férfi egy elegáns mozdulattal
ott rendezte el a csokrot. Aztán feléje fordult és a tenyerét nyújtotta. A nő
idegesen fordult az éjjeli szekrény felé és egy apró grimasszal átnyújtotta a férfinak
a telefont. Miután megkapta, csak biccentett és már ott sem volt. Egész idő
alatt nem váltottak egyetlen mondatot sem. Szép kis köszönet! – húzta el a
száját a nő, aztán észrevette a virágok közé tűzött borítékot. Lehet, hogy
elkapkodta a dolgot és a meglepetés ott lapul a kis borítékban? – csillant fel
a szeme és türelmetlenül feltépte a papírt. Egy díszes kártya állt benne: Köszönöm! Robert
A csalódottság hurrikánként söpört át rajta. Nincs találka,
nincs személyes köszönet, csak egy kártya, amit talán nem is ő írt. … Egy ideig
halvány rózsaszínre festett körmeivel pöcögtette a kártyát, aztán bekapcsolta a
laptopját. Pár percnyi rendezgetés után telefonjával készített egy közeli
felvételt a kártyáról úgy, hogy a virágcsokor és az egyetlen mozdulattal
megbontottnak tűnő ágy is a képen legyen. Remélte, hogy a hatás azt sugallja,
amit szeretett volna. Messziről jött
ember azt mond, amit akar – tartja a mondás. Ugyan ki ellenőrizhetné, hogy
valójában mit köszönt meg neki a férfi. Keresett egy rajongói posztot, aztán
hozzászólásként megosztotta a képet. „Köszönöm!
Robert” virított a képen, ő pedig címként odabiggyesztette: ausztrál
szuvenír – mindenki képzeletére bízva, mit köszönt meg neki a férfi.
4 megjegyzés:
Ó édes tököm!:) ilyen aljasok vagyunk mi nők ha nagyon akarunk valamit?!:) Szóval akkor itt az újabb bonyodalom.:)) Kíváncsi leszek, hogyan reagál Kate. Malcolm....na majd meglátjuk XDD
Köszi Jutkám, tetszett :)
Pusza
A rózsaszín böröndöt azért megnézném.... XDDD
Azt pedig csak remélem, hogy Kate a nagy felismerése fényében reagál.... Ugye?! ;)
Tetszett!
K&P
Nem csalódtam a bonyodalom beindulását illetően. Vannak variációim a lereagálásra.
Ma éjjel álmodtam... és nem tudok most tiszta fejjel gondolkodni. <3
K&P&aV-ot rakd oda ahová te szeretnéd. XD
Szóval M.McCullen ;)
Enyhe képzavar van a fejemben, de ez legyen az én bajom! XDDD
Fúúúú, de galád egy stewardess, a nemjóját!!!
Rohohohohohózsaszín bőrönd! XDDDDD
Egyébiránt máris olvasnám tovább! :P
Pusza!
Megjegyzés küldése