Vigyázok rád 23.

A telefon csörgése valósággal kettétépte a nyugalom óráit, miután hajnalban végre elaludtak. Robert máskor álmosan tapogatózott volna a türelmetlen készülék után, vagy nemes egyszerűséggel a fejére húzza a párnát, hogy ne is hallja, de most kipattant a szeme, és szinte nem is vigyázva Kate hozzábújó fejére, lehajolt az ágy mellé, hogy felkapja a kitartóan csörömpölő jószágot. Meg sem nézte, ki az, csak rekedten beleszólt:

-Igen!?

-Nem! – szólalt meg Sam fátyolos és jól hallhatóan kissé ittas hangja a túlvégen.

-Sam! Mi van? – ráncolta össze a homlokát, aztán derengeni kezdett benne a felismerés. Sam tesztje negatív! Zsibbasztóan szorította össze a gyomrát és a szívét is a görcs, ahogy levonta ebből a következtetést.

-Te nem kaptál emailt? – kérdezte a barátja, mire Robert átfutotta a beérkező üzeneteket. Valószínűleg olyan mélyen aludt, hogy nem jutott el hozzá a halk pittyenés, ami az üzenet érkezését jelezte. Visszatartott lélegzettel nyitotta meg, aztán kiüresedett fejjel nyelt egy nagyot. Negatív! Akkor?

-Negatív. – motyogta halkan, önkéntelenül is megsimogatva Kate haját az oldalánál.

-Mit mondasz? – bömbölt bele Sam a telefonba. –Negatív? Az nem lehet!

-Miért ne lehetne? – horkant fel Robert. –Megmondtam, hogy nem is hasonlít rám a kölyök. Mondjuk, biztos voltam benne, hogy te vagy a boldog apa, így meg… nem jut eszembe senki, akitől ezt a vöröset örökölhette volna.

-De most mi lesz … vele? – sóhajtott Sam és Robert hallotta a hangján, hogy komolyan aggasztja a kérdés.

-Nem tudom… - motyogta kedveszegetten. Ahogyan megkönnyebbült, úgy öntötte el a lelkiismeret-furdalás is. Ami neki és Samnak a szabadságot jelentette, az egy alig tíz éves kiskölyöknek a magányt. Ez így nem volt kerek! … -Az ügyvéd azt mondta, három nap múlva lesz a temetés Aberdeen-ben. Azt hiszem, elmegyek. Most úgyis van pár hét szünetem, hazamegyek. Ha Kate meg tudja oldani, viszem őt is.  Te is eljössz?

-Oké, ha leszálltatok, hívj fel, addigra én is otthon leszek. – mondta Sam és a hangján érződött, hogy a gondolatai még mindig a hihetetlen újabb fejlemények körül járnak.

-Mit tud Kate megoldani? – motyogta Robert hóna alatt egy álmos, kócos fej, mire elmosolyodott és lecsúszott hozzá.

-Néhány nap szabadságot. Haza kell mennem Angliába, de nagyon szeretném, ha elkísérnél.

-Mikor? – mormogott a paplan melegében a lány.

-Mondjuk holnaptól a hét végéig.

-Miért is ne? A kiállítás megnyitója lement, a következő helyszín még két hónap. …Szeretem Londont. – tette hozzá hirtelen, aztán megrántotta a vállát. –Ki ne szeretné? Ha jobb idő lenne, szívesebben élnék ott, mint itt. Európa valahogy közelebb áll a szívemhez, Los Angeles még mindig idegen, pedig itt éltem le a fél életem.

-A felét? – csodálkozott Robert. Valamiért úgy gondolta, Kate ide valósi. –Hol születtél?

-New Hampshire-ben, Boscawenben. Anyám még most is ott él az új férjével.

-Azt hittem, ha már volt Dean-nek családja, akkor itt éltetek Los Angelesben.

-Apa utálja Los Angelest. Néha azt mondta, rosszabb, mint a Közel-Kelet. Mármint, biztonsági szempontból, ő ugyanis mindent azon keresztül ítél meg. Amikor katona volt, teljesen természetes volt, hogy a nagyszüleim közelében éljünk, aztán mire leszerelt, már semmi sem volt a régi köztük. Aztán belevágott a testőrösdibe és anya szinte azonnal be is adta a válókeresetet. Neki egy otthon ülő férj kellett, apámról meg sok mindent el lehet mondani, de ezt nem. …Nekem meg, már csak merő lázadásból is, a világ közepét jelentette Los Angeles. Azt hittem, itt minden csupa fény és csillogás, egészen más, mint az a poros, álmos kisváros, ahonnan eljöttem, de amióta itt élek, még igazából sosem mertem belekóstolni abba a világba, szép óvatosan eloldalazok itt a nyugodtabb oldalvizeken. 

-Hát, azért a művészvilág már nem hiszem, hogy az a bizonyos nyugodt oldalvíz lenne. 

-Ó, dehogynem! Nehogy azt hidd, hogy olyan mozgalmas, mint a filmeseké. Ha az lenne, nem lenne idejük alkotni.

-Na, köszönöm szépen! Szóval, mi csak lógósok vagyunk? – hengeredett rá a férfi Kate-re, mire az elnevette magát.

-Most, hogy így szóba hoztad, lógásról határozottan nem beszélnék.

-Krisztusom! Te fehérmájú nőszemély, mindig csak arra tudsz gondolni? – nevetett Robert és olyan szorosan ölelte magához, hogy a lány alig kapott levegőt. Aztán a mellére hajolt és megcsókolta… újra és újra… amíg Kate már homorítva követelte a folytatást.

*

Robert széles mosollyal nyújtott kezet az élénk vöröshajú srácnak, akivel valamikor jó tíz évvel ezelőtt együtt játszott egy filmben. Azóta néhányszor összefutottak, Rupert jó arc volt, nagyokat röhögtek a régi forgatási emlékeken. Szegény srác, bár nem a címszereplője, de legalább annyira fontos főszereplője volt a népszerű sorozatnak, és sajnos az arca annyira kötődött hozzá, hogy a rendezők féltek más jellegű szerepekkel megkeresni. Ez volt az annak idején, amitől Robert is rettegett, de neki sikerült kitörnie a Saga fogságából, Rup egyelőre még kereste a kitörési lehetőséget. Már majdnem London fölött jártak, amikor a srác érdekes megjegyzést tett:

-Istenem, annyira klassz időszak volt! Utálok felnőni! Akkoriban annyit buliztunk. Emlékszem, amikor a haverjaid is eljöttek a forgatásra… amikor azt a kamerák mögötti filmet csináltuk…kemény esték voltak. Néha látok rólatok fotókat, hogy azóta is összejártok. Igazán irigylésre méltó barátság. Bezzeg mi, ahogy leütötték az utolsó jelenetet, szanaszét szóródtunk a

világban.

-Hát, ők régi barátok, a Sagás társaság nálunk sem jár már össze. – vont vállat Robert.

-Az én régi barátaim meg jószerivel még óvodások voltak, úgyhogy azokból nem lett ilyen mély, összetartó barátság. – sóhajtott Rupert. –A Harry Potter-ben nőttem fel, annak meg most vége. – a hangja keserűen elcsuklott. –A francba ezt a vörös fejemet! – tépte meg játékosan a haját, és a mozdulatra Robert tekintete most valami más, halvány sejtelemmel kúszott végig rajta. A haja, a szeplős arca… hirtelen villámcsapásszerű felismerés söpört végig rajta.

-Figyelj, Rup! Amikor a srácok ott jártak, nem emlékszel… volt ott egy lány is velük… Brittany.

Rupert arcán halvány pír suhant át.

-Annyira kínos! Az a vörös lány volt ugye? Hónapokig lelkiismeret furdalásom volt, mert másnap reggel úgy osont ki tőlem. Addig nem is tudtam, hogy az egyik barátoddal jár. Egész idő alatt vártam, hogy valamelyik majd jól pofán töröl, de ezek szerint nem buktunk le, mert megúsztam a verést. – nevetett a srác. Robert a szívét kezdte masszírozni. Jézus az égben, ennyire nem trafálhatott bele!

*

Kate számára az egész utazás meglepetésekkel teli őrült száguldás volt. Épp csak elintézte, hogy elengedjék a munkahelyén, és szinte máris a reptéren találta magát, ahol még a beszállás előtt összeakadtak az égő vörös hajú színésszel, akit Robert még a Harry Potter forgatásának idejéből ismert. Az út álomszerű volt. Régebben mindig fogott egy könyvet vagy szemellenzőt húzott és aludni próbált az izgága utastársak között, most azonban pezsgőt kortyolt, filmes pletykákon mulatott, vagy csak Robert vállára dőlve szundikált. Londonban azonban valahogy megváltozott a hangulat. Robert szórakozottan tekergette a nyakát, Sam barátját kereste az edinboroughi gépre várakozók között, az a jópofa vöröshajú srác meg sápadtan üldögélt mellettük. Robert szervezkedett és a bénán üldögélő fiúról hamarosan kiderült, ő is az útitársuk lesz.

Már az úticél megváltozása összezavarta. Meg volt győződve róla, hogy Londonba tartanak, de valahol az óceán fölött Robert bevallotta neki, hogy a skóciai Aberdeen a végcél. Addigra persze már tudta,hogy Sam is, Robert is megmenekült a váratlan apaság terhétől, és talán vezeklésként, talán a régi szeretőnek kijáró tisztelet jeleként mindketten részt vesznek Brittany Stockes temetésén. Kate nem volt meggyőződve róla, hogy sok értelme van ennek az utazásnak, de beletörődően tartott a férfival. Amíg Londonban Sam felbukkanására vártak, Robert izgatottan taglalta neki a felfedezését. Persze, nem lehettek biztosak a dologban, de Rupert Grint most éppen olyan lebénultan várta a bizonyosságot, mint néhány napja ők maguk. Hirtelen döntött úgy, hogy velük tart, és Kate némi együttérzéssel nézte, ahogy az útközbeni mókázás nyomtalanul múlt el a barátságos arcról és helyét szorongás, zavar és némi pánik foglalja el. Rupert elégedetlen volt ugyan az életével, de álmában sem gondolta volna, hogy esetleg éppen egy gyerek lesz a megoldás összevissza csapongó gondolataira. Egy kiskamasz, akiről ő sem tudott eddig semmit, és aki nyilván nem tudott őróla sem. Robert aggodalmaskodott ugyan egy sort, hogy talán korai odaállítania, de Rupert eltökélt volt. Látni akarta a kisfiút!