Vigyázok rád 19.

Van egy fiam! – nézte maga fölött a plafont Robert. Feküdt a szállodai szobája ágyán, amely az eltelt hetekben az otthonát jelentette, az egésznapos koncentráció utáni ellazulás, pihenés zugát. Eleinte hazátlan árvának érezte magát a forgatásokon, idővel azonban megtanulta értékelni a nyugodt órákat, és otthonnak – bármennyire is ideiglenesnek – érezni a lakosztályát. Enélkül rövid időn belül becsavarodott volna. Hazudna, ha azt állítaná, hogy mindig sikerült, de próbálkozott és többnyire sikerrel is járt. Az előbbi megdöbbentő gondolattól azonban most képtelen volt ellazulni, lenyugodni. Milyen furcsa volt kimondani… teljességgel idegen, érzelemmentes gondolat. 

Van egy fiam! Nem mozdult meg benne semmi, csak szorítást érzett a szíve körül, de ez inkább volt a pániké, mint bármilyen más érzelemé. Egyáltalán nem érezte úgy, hogy attól, hogy valaki egy ilyen tartalmú papírt tolt az orra alá, apa lett. Az ő fogalmai szerint, ilyen hírt akkor kap az ember, ha szerelmes, megnősül és van egy társa, akivel együtt készülnek a nagy eseményre. Van kilenc hónapjuk szokni a gondolatot, aztán egy bömbölő kis apróság, aki a szeme előtt tanul meg járni, beszélni, és egyszercsak azt mondja: Apa… Talán ha az a kölyök csak egy kicsit is jobban hasonlított volna a saját gyerekkori képeire… nem, ez nem is velem történik… Ilyen nincs! – öklözött bele a párnájába. Ellentétes érzelmek harcoltak benne, hiszen akarta, hogy jó és becsületes ember módjára elfogadja az agya ezt a hírt, másrészt minden porcikája tiltakozott ellene.

Vajon meg tudná szeretni ezt a kis emberkét, függetlenül attól, hogy a kötődés legfontosabb évei kimaradtak az életéből? Tudna érte aggódni, mindent feladva gondoskodni róla, ülni az ágya mellett, ha beteg, tanulni vele, edzésekre hurcolászni, szülinapi zsúrt szervezni? Helyettesíteni egy anyát? Kizárt, ennyire azért tudott őszinte lenni önmagához. És az a gyerek vajon tudna rá olyan szeretettel nézni, ahogy ő a saját apjára? Apának lenni többet jelent, mint gyereket nemzeni; egy életre szóló érzelmi kötődés. De ki lehet-e alakítani ennyi év után ezt a kötődést?

És ha retteg is az egésztől… megteheti-e egy ártatlan gyerekkel, hogy megfutamodik a kihívás elől? Mit érezhet az a szerencsétlen kölyök, aki most egyedül maradt a világban? Vajon tudja, hogy él valahol egy férfi, akinek hamarosan azt mondhatja, apa? …Mi lesz, ha sikerül, …de mi lesz, ha nem? Vállalhat ekkora felelősséget? Vállalhatja annak a felelősségét, ha most csődöt mond? Hiszen még ő maga sem érezte úgy, hogy készen áll a felnőtt létre. A filmesek világa egy furcsa, mégis nekivaló világ volt, ahol gyerek maradhatott a maga módján. De egy magányos kölyök most valahol Angliában arra vár, hogy egy másik magányos fickó érte menjen. …Már úgy érezte szétrobban a feje a folyamatos agyalástól. Felpattant és kivett egy üveg vizet a hűtőből, aztán majdnem húzóra leküldte az egészet. Azt hitte, ez majd lehűti a bensejében égő tüzet, de nem így történt. Hiba volt! Még éppen időben érte el a wc-t, hogy azonnal vissza is küldje. Egyértelmű volt, hogy a gyomra most képtelen bármit befogadni, amíg az agya teljes fordulatszámon pörög. A vacsora! – jutott eszébe hirtelen, hogy tulajdonképpen arra készülődött, és elcsodálkozott, amiért Caitlin még nem is kereste. Jobb is így, most képtelen lenne bárkivel jópofáskodni, vagy akár szakmázni. Nem, most csendre volt szüksége! Csendre, amelyben meghallja a belső hangokat, amelyek majd megsúgják, hogy mi legyen a következő lépése.

*

Robert úgy nézte maga előtt a telefont, mint aki inkább menne ki a hóba meztelenül és sétálna végig a városon, minthogy a kezébe vegye. A fejében egész lista állt össze azokból, akikkel beszélnie kéne, kezdve a szüleitől, Kate-en át, Sam-ig, de a lista elején mindenképpen Sam állt. Fogalma sem volt róla, hogy mit csináljon. Először menjen el az apasági vizsgálatra, aztán annak az eredményétől tegye függővé a barátja előtti vallomást, vagy hívja fel most, ha valóban van rá esély, hogy Sam a „boldog” apa?  …Egy órával ezelőtt még az volt a legnagyobb problémája, hogy hogy vegye rá Kate-et, maradjon vele akkor is, ha elkészült a lakása; most pedig már abban sem volt biztos, Kate a nagy hírt hallva egyáltalán vele marad-e akár ugyanabban a városban, nemhogy a házában. Dean is kérdőn nézett rá, amikor kijött Stephanie szobájából. Szemében csak alig leplezett kíváncsiság volt, így aztán biztos lehetett benne, Nick nem osztotta meg vele dühöngésének okát. 

Nick … remek szervező volt, jó ötletekkel egyengette az útját, de azt még talán a saját anyja se mondta volna róla, hogy szíve is van. Csak józan számítások érdekelték, kimutatások, statisztikák és az azokhoz vezető megoldások, soha egyetlen pillanatig nem befolyásolták az érzelmek. Mindenről tudott és mindent a szent cél érdekébe tudott állítani, legyen szó paparazzi felvételről, vagy egy új film híreiről. Robert sejtette róla, hogy őhozzá sem baráti szálak kötik, még ennyi év után sem, csak a zsíros bankszámla, amit biztosítani tud; és megingathatatlan hűségét egyetlen dolog befolyásolhatja, ha veszélyben látja ezt a bizonyos bankszámlát. Ő már elfogadta Nicket ilyennek, mert a munkáját tagadhatatlanul remekül végezte. De nem igazán értette, hogy egy gyerek mennyiben jelent veszélyt a karrierjére nézve. Nyilván nem kéne vele otthon maradnia, hiszen már egy kiskamasz, aki iskolába jár, és vannak igazán jó, valószínűleg drága, de éppen ezért színvonalas ellátást biztosító bentlakásos iskolák; és ő aztán igazán meg is tudja fizetni ezeket. A szüneteket pedig együtt tölthetik. Akár még szabaddá is teheti magát azokra a hetekre, de ha úgy adódik, viheti is magával a forgatásokra. Ennél izgalmasabb kikapcsolódást egyik osztálytársa sem tudna felmutatni. A gondolat ésszerűsége mégsem töltötte el elégedettséggel, mert arra gondolt, ő maga mennyire utálna egy ilyen helyen élni. 

Meglepődve tudatosult benne, hogy máris tényként kezeli, miszerint ő ennek a kis vörös hajú Roger Stockes-nak az apja. Talán azért, mert ritkán szokott hibázni és olyankor általában gerincesen viselte is a következményeket. Pillanatnyilag ezzel az egésszel kapcsolatban is így érzett. Elkövetett egy hibát, és most fizetnie kell. Nem probléma, meg fogja tenni. De azért egy halvány suttogás ott maradt a fülében, hogy mi van, ha mégsem az ő kötelessége ezt megtenni. Kinyitotta a laptopját és első lépésként írt egy levelet Sam-nek. Ez végül is nem egy olyan hír, amit az ember csak úgy belemond a telefonba. Oké, Brittany őt nevesítette, mint a gyerek apját, de az ügyvéd is megmondta, elég bizonytalan volt. Ha Sam még lefektette, pedig már tudta, hogy szakítani akar, akkor igenis kijár neki is a lelkiismeret-furdalás és az a bizonyos zabszem.

Szia, haver! Rég futottunk össze, és most lenne valami, amiről feltétlenül dumálnunk kéne… sürgős, de nem telefontéma. Ötlet? Hol ütközzünk? Hívj! Robert

Megnyomta a küldés gombot, aztán mély levegőt vett. Maga elé húzta a fényképet és ujjával végigsimított a nő arcán. Britt, Britt! Miért nem szóltál, amíg még … most már mindegy, bármennyire a gyerek érdeke az első, azért a saját életéről sem feledkezhet meg. Biztosra kell mennie, mielőtt még másoknak is összekuszálja a lelki békéjét. A levél elment. A kocka el lett vetve.

*

Kate lenyelte az utolsó szem antibiotikumot. Egy hetes kúrát csinált végig, miután a kellemetlen hólyaghuruttal felkereste az orvost. El nem tudta képzelni, hol fázhatott fel, aztán az orvos felhúzott szemöldökkel közölte vele, hogy ez nem felfázás. Rá sem nézve arról érdeklődött, hogy nem élt-e túlságosan felfokozott nemi életet az utóbbi időben? Túlságosan felfokozott? Hát, ha azt, hogy két napig űzték egymást, mint a nyulak, annak lehet nevezni, akkor igen – gondolta bokáig pirosan, és még most is beleremegett az emlékbe. Ezek után nem is mert hátat fordítani az orvosnak, nem kell hogy lássa ennek a túlzásnak a külsérelmi nyomait, ahogy a kemény konyhaasztal, vagy a fürdőbeli pad lenyúzta a gerince mentén a bőrt. Nekik mindenesetre nem tűnt akkor felfokozottnak. Egyszerűen csak nem tudtak betelni egymással. A fene se gondolta, hogy ennek ilyen kellemetlen mellékhatásai is lehetnek, már ha azt nem számítja, hogy egy ideig olyan képpel járkált az emberek között, mint aki gésagolyókkal kényezteti magát napközben. Mrs. Padaloupulos így is a szemét forgatva juttatta eszébe a feladatait, mivel úgy ítélte meg, hogy beosztottja ugyan a föld felett járkál, de ennek nem a munkája iránti elkötelezettsége az oka. 

Ha korábban lettek volna kétségei, hogy mennyire eszelősen vágynak egymásra, az a két nap bebizonyította, hogy ez a vágyakozás mindkettőjükben azonos hőfokon lángol. És ez a lángolás most új erőre kapott, ahogy közelgett a viszontlátás ideje. De bebizonyított mást is. Hogy mennyire eltérően tudnak véleményt alkotni valamiről. No, persze, nem olyasmiről volt szó, hogy mi helyes, vagy mi helytelen, mert alapvető erkölcsi kérdésekben teljesen azonosan gondolkodtak, de voltak olyan témák, amikben alapvetően másként gondolkodtak. Ilyen volt a férfi Kristenhez fűződő felemás kapcsolata is. Kate a maga romantikus, és pillanatnyilag erőfölényben lévő magabiztosságával állította, hogy nem szabadna ezt a barátságot felrúgnia. Robert nem volt ebben olyan biztos. Éppen elégszer tapasztalta az elmúlt években, hogy csak a halvány gyanú elég ahhoz, hogy másokkal alakulgató kapcsolatát szétzúzza, ha valamelyik pletykalap ráröpül a hírre, hogy találkozott Kristennel. Csodálkozott is, hogy Kate ez ügyben nem táplált különösebb féltékenységet. Persze – gondolta némileg gúnyosan – még nem került olyan helyzetbe, amikor fotók tucatjaival igyekeznek bizonyítani a partnernőjéhez fűződő „örök szerelmét”. Kate szerint minden mánia elmúlik egyszer… ahogy telnek az évek, ahogy a külvilág is látja, hogy egymástól függetlenül haladnak tovább a maguk útján, úgy fognak egyre kevesebbet fantáziálni a valaha „álompár”-nak kikiáltott párosról.

Ránézett a naptárra és úgy érezte magát, mint egy gyerek karácsony előtt. Már csak kettőt kell aludni! – motyogta maga elé és elmosolyodott. Hamarosan itt lesz! Aztán kicsit elkomorodott, ahogy eszébe jutott, ez egyúttal azt is jelenti, hogy neki viszont döntenie kell. Marad Roberttel a nagy házban, vagy megnéz végre néhány eladó lakást, aztán ha dönteni tudott, kihurcolkodik a férfi életéből, és visszatérnek a kapcsolatuk azon szakaszához, ami szinte még nem is létezett. Ismerkednek egymással, néha külön töltenek egy kis időt, más barátokkal is találkoznak. Az eszével úgy gondolta, ez lenne a helyes, de a szívének minden rezdülésével ott akarta folytatni, ahol túlságosan felfokozott  módon szerették egymást. 

*

Sam a szája szélét rágva vágta zsebre a telefonját. Robert olyan fura levelet írt neki, hogy azonnal visszahívta. A hangja

alátámasztotta a sejtését, Robertnek valami húzós problémája van. A barátja hallhatóan kínban volt, bármiről is akar vele beszélni, nyilván nem egyszerű, így aztán azt javasolta neki, fussanak össze New Yorkban, ahova holnap reggel indul. Eredetileg Tommal akart találkozni két fellépés között, de ha Rob is ott lesz, annál jobb. Csak ne ilyen szomorú hírt kéne megosztania velük! Mandy hívta fel a hét elején, hogy Brittany meghalt. Szegény Britt, még pontosan maga előtt látta a lány vörösesszőke haját, szeplős kis orrát és azokat a csodálatos ibolyakék szemeket. Már nem emlékezett, mi vezetett a szakításukhoz, de abban biztos volt, hogy hülyeséget csinált. Akkoriban azt hitte, ha kiköt egyetlen lány mellett, akkor lemarad az igaziról. Most valahogy kezdte úgy érezni, hogy pont az igazit eresztette el a kezei közül.
De hát kölykök voltak még, próbálgatták a szárnyaikat. Aztán hirtelen az egész banda valahogy szétszóródott. Tom és Robert modellkedtek, meg a színészet felé kacsingattak, ők Bobbyval és Marcus-szal a zenénél kötöttek ki. A lányok pedig eltűntek mellőlük, mintha soha nem is lettek volna. Őket más célok vezérelték, családot akartak, otthont, gyereket… és szegény Brittnek össze is jött. Mandy legalábbis azt mondta, van egy fia. Szegény kiskölyök! Ebben a korban elveszteni egy anyát… és szerencsétlen apja… nem lehet egyszerű neki sem. Ő még sosem gondolt rá, hogy jó lenne egyszer egy gyerek, aki továbbviszi a nevét és a génjeit. A saját családjából is nehéz lett volna a példát követnie, hiszen ő maga is késői gyerek volt, nem várt gyerek, akit éppen úgy is neveltek, mint akit senki se akart. Ő nem akart ilyen életet egyetlen gyereknek sem, úgyhogy inkább nem is gondolt családalapításra. Meleg női karok mindig akadtak, hogy dédelgessék, és ennyi neki elég is volt. Britt – rövidke élete ellenére is jobban járt, hogy nem őt választotta.

*

Kate nézte a Skypon Robert arcát, amely valahogy olyan furcsán nyúzott volt. A férfi az éjszaka közepén ébresztette fel és kérte meg, hogy kapcsolja be a gépét. Motyogott valamit arról, hogy az élet mennyire kiszámíthatatlan és néha kegyetlen, miközben kibökte, hogy még nem jön haza, mert előbb New Yorkban találkoznia kell valakivel.

-Baj van? – kérdezte csendesen, mire csak egy óriási sóhaj volt a válasz, aztán a férfi tétova hangja hallatszott a képernyőről.

-Nincs semmi baj, csak… hosszú… majd ha otthon leszek, elmesélem.

Mivel egész idő alatt valahova a gép mellé fókuszált, nem a lány szemébe, ettől a válasza még baljóslatúbb volt.

-Tudok segíteni? – kérdezte Kate, mire a férfi megrázta a fejét.

-Nem, most nem… talán később, de arról még korai beszélnem.

-Robert! A szentségit! Inkább ne mondtál volna semmit, ha ennyivel akarod kiszúrni a szemem. Gondolod, hogy ezek után majd hátradőlve, nyugodtan várom, hogy egyszer csak hazatérj és mesélj? – csattant fel ingerülten.

-Kate, ne haragudj! Ez nem olyan, amit így telefonon lehet elmondani, ráadásul előbb beszélnem kell valakivel, mert nemcsak engem érint a dolog.

-Nő? – kérdezte gombóccal a torkában a lány.

-Micsoda? Jaj, nem, dehogy… legalábbis nem úgy, ahogy gondolod, de tényleg nem akarom még… ne haragudj, nem volt jó ötlet, hogy ennyit is mondtam. Csak hallani akartam a hangod! Felhívlak, hogy mikor érkezem, addig is, vigyázz magadra! Szeretlek! – mondta a férfi most először a kamerába nézve, aztán szinte azonnal el is sötétült a képernyő. Kate a fejét fogva rohant a kábelre dugni, de már szétkapcsolódtak.

Most ez mi volt? – nézte a néma készüléket. Már csak abban bízott, hogy az apja tud valamit ennek a beszélgetésnek a hátteréről. Ismerte, tudta, hogy nehéz lesz belőle bármit is kihúzni, ha úgy gondolja, hogy az Robert magánügye. De a szentségit! Ő meg a lánya, és őrá igazán nem kéne kiterjeszteni azt a makacs hallgatagságát vagy inkább diszkrétségét, amiért a munkaadói kifejezetten kedvelték.

*

Robert nézte a képernyőt, ami olyan kurtán-furcsán lezárta ezt a szánalmas beszélgetést. Kate vajon megsértődött? …és azért nyomta ki a kapcsolatot? Kár volt félredumálni! Elég lett volna annyit mondani, hogy előre nem látott dolga van New Yorkban; majd jön, ha végzett. Végül is, miért kéne magyarázkodnia? …Azért, mert Kate-nek joga van tudni, hogy a férfi, akit beengedett az életébe és a testébe, hol járkál, amikor nem vele van. Főleg, ha ilyen idiótán felhívja és mond is neki valamit, meg nem is. – válaszolta meg magának gunyorosan a kérdést.

Kirángatta a szekrény aljáról a bőröndjét és különösebb odafigyelés nélkül elkezdte a holmiját beleszórni. Amikor képtelen volt lezárni a tetejét, fogta az egészet és kiborította az ágyra. Újrakezdte, aprólékosan összehajtogatva pólót, nadrágot, mint egy pedáns háziasszony. Nem mintha tudomásul vette volna, hogy csak így fog beleférni abba az átkozott táskába, de ez a gépies tevékenység lekötötte a kezeit és megvédte attól, hogy súlyos és terjedelmes tárgyakat vágjon egy szállodai szoba falához ingerültségében. Percről percre érezte, ahogy a feszültség növekedett benne, és tudta, hogy ez csak akkor csillapodik, ha végre túl lesz a Sam-mel történő beszélgetésen. De addig még élete egyik legnehezebb huszonnégy órája állt előtte.

*

Dean a homlokát ráncolva hallgatta, ahogy a lánya a sírással küszködve próbál belőle Robertről információkat kicsalni. Mi történt? Ezek nem beszélnek egymással? – kérdezte magában, aztán úgy döntött, hogy Kate már elég nagylány ahhoz, hogy ő se kerülgesse a lényeget.

-Összevesztetek?

-Jaj, apa! Dehogy! Csak nem értem, hogy mi történt, ő meg nem mond semmit. Azt hittem, holnap már jön haza, erre most felhívott, hogy előbb New Yorkba kell mennie. Összevissza beszélt, nem lehetett eligazodni rajta. Miért kell odamennie? Te is mész vele?

-Nem, nem megyek. A munkám ott befejeződik, hogy holnap felrakom a gépre. Én is csak annyit tudok, hogy váratlanul New Yorkba megy, mert tegnap íratta át a jegyét. De nyilván van köze a dologhoz annak, hogy az ügynöke egy egész sleppel felkereste a forgatáson, de senki nem beszélt róla, hogy miért. Ők már elmentek, de Robert azóta mindenesetre úgy járkál, mint egy alvajáró, úgyhogy gondolom, hamarosan ki fog derülni, mi ez a nagy titkolózás. Lehet, hogy valami filmes isten kereste meg, olyankor szokott így összezuhanni, mert hirtelen úgy érzi, hogy érdemtelen a figyelemre. Néha tökéletesen ellenkezően reagál, mint más tenné. …Szóval, ne aggódj, biztosan valami ilyesmi van a dolog mögött! – mondta a lányának a telefonba és próbált derűs hangot megütni. Ennyit tudott tenni innen a távolból, hogy letörölje a  lánya könnyeit, …egy kis reményt adni, hogy nincs semmi baj. Az ötlet működött, Kate elgondolkodva helyeselni kezdett. Igen, csak ez lehet, ezt már ő is tapasztalta, hogy mennyire alul tudja magát értékelni a srác. Eleinte azt hitte megjátszós álszemérem, de aztán rájött, hogy nem, Robert ilyen, végtelenül bizonytalan, aki még azt sem tudja elhinni, hogy az övé, ami már a kezében van. Aztán elbúcsúztak, ő pedig mély levegőt véve megindult Robert szobája felé, hogy immár nem a testőreként, hanem apaként kérdőre vonja, mi a fene zajlik a háttérben.