Vigyázok rád 30.

-Akarom tudni, hogy miért telefonálsz korán reggel? – dörmögött az ismerős hang Robert fülébe, aztán mielőtt a választ megvárta volna, folytatta: -Kate hogy van?

-Jól. Alszik. Beszélgettünk az éjjel és így a pihenés kicsit rövidre sikeredett. A munkahelyét is fel kéne hívjam, hogy nem megy be.

-Szerintem, ha olvasták rólatok a híreket, akkor már nem is kell bemennie többé.

-Dean, annyira azért nem volt gáz a szitu.

-Robert, annyira az volt. Legalábbis, amik megjelentek róla. Az ő szempontjából mindenképpen. …Mi történt tulajdonképpen?

-Nem tudom. Megijedt. Már az elején ott volt az a hülye bekiabálás, aztán jött Kristen, bár őt azt hiszem, simán leépítette, valamit hallott a mosdóban, és végül nem volt elájulva az egész rongyrázós, puccos estétől sem. Besokallt. … Úgyhogy úgy döntött, elköltözik és ezt ott, a büféasztal mellett bele is mondta a képembe. Én meg nem fogadtam túl jól a meglepetést. Mire végiggondoltam volna, mit mondok, addigra kimondtam. Megsértődött, kivételesen igaza is volt, úgyhogy behúzott egyet. Gondolom, tőled tanulta. Még most is cseng a fülem. …Aztán hazajöttünk, megbeszéltük, és megpróbáljuk új alapokra helyezni a kapcsolatunkat. De a lényeg, hogy marad velem. 

-Nos, … ez elég sommás összefoglalása volt az estének. – sóhajtott Dean. –Ruben azt mondta, hogy jól viselte a bevonulást, az arcizma sem rezdült a bekiabálástól.

-Hát, az talán nem, de remegett keze-lába. – sóhajtotta Robert. –Nagyon bántotta, és ettől tényleg nem tudom megvédeni. Azt hittem, a Sagával véget értek ezek az elmebajos sikongatások és bekiabálások, de úgy tűnik, még mindig vannak, akiknek ez örömet okoz. …Nekem meg fogalmam sincs, hogy mit lépjünk. Az a jobb, ha úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi, vagy kikérjük magunknak. Gondoltam, kiadok egy hivatalos közleményt, hogy együtt vagyunk, de Kate szerint jobb, ha ő teljesen háttérbe szorul. …Dean, én tényleg szeretem a lányodat, és meg akarom vele osztani az életem minden jelentősebb eseményét, de ha ő ezt nem vállalja, nem kényszeríthetem rá. Akkor viszont megint megindulnak a pletykák, ha egyedül megyek, vagy valamelyik kolléganővel. Nem tudunk ebből az egészből igazán jól kijönni. Kate-é a döntés joga, de érzem, hogy nem tud dűlőre jutni saját magával sem. Össze van zavarodva. Talán ha beszélnél vele! Te tudod, hogy miről szól ez az egész, és talán meg tudod vele értetni, hogy nincs mitől tartania. Minden csoda három napig tart, aztán meg is feledkeznek rólunk, mihelyst Kardashianéknál valami új botrány készülődik. 

-Robert, ezt te is tudod, hogy más… és ebben nem tudok nektek tanácsokat adni. Nektek kell eldöntenetek, hogy ez a kapcsolat mennyit ér meg nektek. Tudod, hogy a lányom, és ezért elsősorban az ő javát kell nézzem. Tudom, hogy kedveled, de talán erre a helyzetre is igaz, hogy ha igazán szereted, akkor el tudod engedni, ha ez a jó neki.

-Dean, ne! – szólt közbe Robert. –Nem tudom elengedni! Láttad, hogy hogy viselkedtem, mielőtt összejöttünk. Ha elmegy, még annál is rosszabb lesz, érzem.

-Önzés, ha azt várod tőle, hogy még téged is tartson a víz felett.

-Nem, ez nem önzés, ez túlélőösztön, Dean. Nem engedhetem el! …De az az igazság, hogy már nem is akar elmenni. – tette hozzá csendesen, magában fohászkodva, hogy vajon az éjjel jól értette-e  a lány jelzéseit.

-Oké, ez a ti dolgotok! – sóhajtott Dean. –Mondd meg neki, bárhogy dönt is, én támogatom.

-Kösz, Dean! – sóhajtott Robert.

-Még ne köszönd… lehet, hogy meg fogom bánni. … És Robert, vigyázz rá, kérlek! – suttogta elérzékenyülve Dean.  Most egyszeriben nem volt más ez az erős, ingathatatlan ember, mint egy lányáért aggódó apa, és Robert tisztában volt vele, hogy a másik bizalma óriási felelősséget pakol a vállára, de pillanatnyilag, a megnyert éjszakai ütközet dicsfényének glóriájával most elég erősnek érezte magát, hogy akár Kate helyett is megküzdjön a kapcsolatukat veszélyeztető külső erőkkel.

*

-Robert? – hallatszott a lány hangja halkan, bizonytalanul és Robert lerakta a telefont, aztán kidugta a fejét az ajtón. Kate haja a párnán sötétlett és magához szorítva gyűrte az ölelésébe a vékony takarót. Szemei a reggeli fényben óriásira tágulva igyekeztek feldolgozni Robert látványát, ahogy a hátulról érkező fény szinte glóriát vont fehér pólóba bújtatott teste köré. A kertből ugatás hallatszott be, az egész annyira békés és családias volt. Kába aggyal mégis arra gondolt, van ma reggel valami fontos dolga, csak éppenséggel fogalma sem volt róla, micsoda.

-Szia! Nem akartalak zavarni… apáddal beszéltem, hogy ne szívja fel magát feleslegesen. – mondta neki mosolyogva Robert, miközben lehúzta magáról a pólót.

-Hány óra van? – kérdezte kiszáradt szájjal a lány, ahogy a sötét szőrcsík útját követte a szemével a passzos boxer gumirozása felé.

-Hát, az az igazság, hogy már lassan kilenc lesz. – ropogtatta meg vállízületeit a férfi, ahogy megtornáztatta a vállait.

-Jesszus, el fogok késni! – ült fel Kate az ágyon, magához szorítva a lepedőt, de a legkisebb késztetést sem érezve, hogy ténylegesen fel is keljen.

-Muszáj bemenned ma? …Apád szerint még az is lehet, hogy nincs is már munkád. – tette hozzá a férfi kissé tétovázva.

-Már miért ne lenne? – kerekedett el a lány szeme.

-Hát, elég sok találgatás jelent meg, de köztük sok valós adat is, például arról, hogy hol dolgozol. Dean azt mondja, vannak cégek, akik az ilyesmit határozottan rossz néven veszik, mert úgy érzik, hogy a hitelüket rontja az alkalmazottjuk, aki hírbe keveredik.

-De hiszen én nem  csináltam semmi rosszat!- csattant fel Kate, miközben tisztában volt vele, hogy nagyon is valós lehetőség, hogy Mrs. Papadoupolis ezzel a mondvacsinált indokkal felmondjon neki. Már régóta nem találták a közös nevezőt a munkájuk során, nyilván túláradó örömmel csap le az első lehetőségre, amikor alá vághat.

-Vegyél ki mára szabadságot! …Úgyis az volt a terved… - kacsintott rá a férfi, utalva az éjszakai tervezgetésre, hogy majd ezt a napot használja ki a költözködésre.

Kate a nyelvét nyújtva kibújt a takaró alól, a lepedőt maga köré tekerte, aztán óvatosan csoszogva a fürdőszoba felé indult. Egy kapituláció egy napra elég kell legyen. Marad Robertnél, de a munkahelyét nem hajlandó feladni!

-Csinálok kávét – indult kifelé a férfi és játékosan a fenekére csapott, ahogy Kate sokatmondóan megforgatta a szemeit. Most miért? Annyira azért nem szörnyű az a kávé, amit ő kever ki.

*

-Asszonyom, Ms. Hollins megérkezett! – kopogott be a titkárnő Mrs. Papadoupolishoz, aztán kitárta az ajtót a lány előtt. Kate összeszűkült gyomorral lépett be a szobába és fejében ott zakatolt mindaz, amit Robert reggel mondott. Szóval, akkor ilyen tényleg létezik? Elég néhány meggondolatlan bejegyzés különböző fórumokon és neki útilaput kötnek a talpára?

-Hívatott, Anna? – mosolygott rá kedvesen a középkorú nőre, aki a papírjait rendezgette az asztalon, aztán egy örökkévalóságnak tűnő idő után felnézett és a sarokban álló ülőgarnitúra felé mutatott.

-Üljön le, Kate!

A hangja nem árult el semmit arról, hogy milyen kilátásai vannak. Mindenesetre még pakolászott kicsit, néhány lapra jegyzeteket készített, aztán az egész paksamétát összerázta és egy dossziéba csúsztatta. Felállt, teltkarcsú alakján eligazgatta elegáns kosztümjét, aztán fürgén tipegő járásával a kanapé felé indult. Leült Kate-tel szembe és az odakészített teás csészék felé intett.

-Megkínálhatlak?

-Nem, köszönöm, nemrég ittam egy kávét – jutott eszébe Kate-nek a borzalmas ízű lötty, amit Robert kávénak nevezett, és önkéntelenül is megrázkódott. A kanál megállt benne, olyan erős volt, hogy a tej egyszerűen képtelen volt ihatóvá varázsolni. 

Anna Papadoupolis ráérősen megkavargatta a kávéját, aztán csillogó vörös rúzsát a csésze szélére kenve kortyolni kezdte. Kate zavartan nézett félre. Mi a franc ez a játék? Ha ki akarják rúgni, akkor biztosan nem kínálják kávéval? Közben az asszony letette a csészét és elgondolkodva az ablak felé nézett.

-Most mit is csináljak veled?

-Miért, mi a baj velem? – nézett dacosan a szemébe a lány. El volt tökélve, hogy megvédi a Roberttel való kapcsolatát bárkitől, akár a jó öreg házisárkánytól is.

-Veled drágám, semmi. Csak tudom, hogy régi vágyad részt venni egy világhíres múzeum munkájában, és a napokban érkezett is egy megkeresés… a londoni Tate Galery egyik kedves munkatársa sajnálatos módon súlyos balesetet szenvedett, és helyettesítő kollégát keresnek, amíg felépül. Azt gondoltam, hogy ez egy remek alkalom lenne némi tapasztalatgyűjtésre, de a tegnap történtek után nem tudom… - ingatta a fejét elgondolkodva az asszony.

-Anna, sajnálom, ha úgy érzed, hogy a tegnapi viselkedésem rossz fényt vet az intézményre, de ígérem, hogy ez nem fordul elő többet. Rendeztük a dolgainkat és a jövőben inkább nem is veszek részt ilyen nyilvános eseményen, szóval csak azt próbálom elmondani, hogy… - hadart Kate izgatottan. Ó, istenem, milyen régen várt már egy hasonló alkalomra, és bár minden együttérzése az ismeretlen kollégáé volt, de örömmel helyettesítette volna néhány hétig. Ennyit Robert is egészen biztosan kibír nélküle, és ideális megoldás lehet arra is, hogy a tegnapi jelenet feledésbe merüljön, mire hazatér.

-Kate, félreértesz. Eszembe se jutott, hogy a történtek bármilyen összefüggésbe kerülhetnének az intézményünkkel. Én sokkal inkább attól tartok, hogy egy ilyen szenvedélyes páros hogy fogja kezelni azt a fél évet, amire a szerződésed szólna. Megpofozni a világ legszexisebb pasiját… kislány, te aztán bátor nő vagy! És ahogy a fotókon azt a veszedelmesen csillogó szürke szemeit elnéztem, hát a te színészedet sem kell félteni, ha szenvedélyről van szó. – mondta izgatottan ragyogó, kíváncsi szemekkel az asszony, Kate azonban csak arra a fél mondatra bírt koncentrálni, amely fél évnyi távollétet vizionált az éppen csak összekalapált kapcsolatukban.