"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. március 8., szombat

Vigyázok rád 14.



-Jesszusom, mit művelsz? – kapaszkodott Kate ijedten az ülésbe. –Hova a fenébe száguldunk? – nézte, ahogy elhagyják
maguk mögött a város fényeit.
-Vegasba! – morgott Robert az orra alatt.
-Micsoda? Állj! Te megőrültél… Robert Thomas Pattinson, a francba! Állítsd már meg ezt a nyomorult kocsit! – Kate szinte sikította a mondat végét. A hangtalan suhanás érezhetően lassult, és a férfi kemény arcéle a műszerfal gyenge fényében megfeszült.
Kate más taktikához folyamodott, hogy valami értelmes választ csikarjon ki a férfiból, aki nyilvánvalóan elvesztette a józan eszét.
-Robert! Ugye nem gondoltál semmi butaságra?
-Milyen butaságra? – nyomott el el vigyort a szája sarkában a férfi. Fogalma sem volt, honnan jött a hirtelen ötlet, de amíg nyomta a gázt, magában eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha holnaptól ez a lány a felesége lenne. Itt olyan egyszerűen intézik ezeket a dolgokat. Nem volt ugyan biztos benne, hogy ez teljesen legális, de valamiért remek ötletnek tűnt. Egészen addig, amíg rá nem jött, hogy Kate nem vihorászik mellette, hanem a sírással küzd. Megijedt. És ettől ő is lehiggadt. Jézusom, tényleg úgy viselkedem, mint aki megőrült – sóhajtotta, aztán visszavett a tempóból, de még mindig nem fordult vissza. 

-Robert? – cincogott mellette a lány.
-Annyira szörnyű lenne? – nézett rá egy kesernyés mosollyal.
-Nem arról van szó, hogy szörnyű lenne vagy éppenséggel maga a mennyország. – sóhajtott Kate. –Egyszerűen csak őrültség. Nem kell elvenned ahhoz, hogy lefeküdjek veled.
-És mi van, ha én döntöttem úgy, hogy a jövőben már csak a feleségemmel vagyok hajlandó ágyba bújni? – kacsintott rá a férfi.
-Jézusom, Robert! Mennyit ittál? – sóhajtott Kate, de már érezte, hogy ez az egész csak egy játék, nem a valóság. Robert megengedte magának, hogy egy játékos ötletet kövessen, de észhez tér hamarosan, megfordulnak, holnap pedig csak jót nevetnek az egészen. Nyugi! Senki nem fogja az oltárhoz rángatni és házasságra kényszeríteni. Nem mintha ez annyira az ellenére lenne, csak éppen sokkal normálisabb keretek között. Egyszer. Majd. Semmiképpen nem ma éjjel!
-Nem ittam. Ez is a fogadalmam része. Melletted nem kell innom ahhoz, hogy jól érezzem magam. – nyúlt a lány kezéért Robert és megszorította. 

-De azért még nem gondolod komolyan, ugye, hogy … - Kate ki se akarta mondani, annyira őrültségnek hangzott.
-Hogy összeházasodjunk? Nem. Dean-t ki nem hagynám a buliból. Látni akarom az arcát, amikor majd egyszer megkérem a kezed…. Csak száguldunk egy kicsit. Aludj nyugodtan, ha álmos vagy!
Ha egyszer megkérem a kezedet… mi van??? – nézte a férfi arcát, ahogy az utat figyelve nyomja a pedált. Eddig még csak veszekedtek, néhány beszélgetést kivéve; és amiben még nagyobb gyakorlatra tettek szert, az a másik faképnél hagyása… mi a franc ez a házasság mánia? Nem úgy nézett ki, mint aki viccel, de mit lehet tudni ennél az őrült angolnál? Méghogy aludjon? Hiszen nem is merné lehunyni a szemét, mert a végén még arra ébredne, hogy Mrs. Pattinsonnak hívják. És az volt végképp nevetséges a dologban, hogy azzal a gondolattal aludt el, ez tulajdonképpen nagyon tetszene is neki.
*
-Itthon vagyunk! – súgta a férfi a fülébe, mire Kate álmosan összegömbölyödött a megdöntött ülésen.
-Hagyjál aludni!
-Oké! – vigyorgott Robert és a lány táskája után nyúlt, ami alvás közben leesett az öléből. Kivette belőle a lakáskulcsot és kiszállt, kinyitotta a bejárati ajtót, aztán visszasétált a kocsihoz és óvatosan kiemelte belőle a lányt. Kate a nyakába kapaszkodva szuszogott tovább.
Odabent a férfi a hálószobába vitte és óvatosan az ágyra fektette. Levette róla a tűsarkú szandálokat, aztán ráborított egy könnyű kis takarót, ami az ágy végében hevert. Kiment, hogy egy papírlapot keressen, amin néhány sor üzenetet hagyhat, amikor megérezte, hogy a huzat borzolja meg a tarkóját. A terasz felé nézett, ahol vígan lengedezett a függöny. Kate nyitva hagyta volna az ajtót, amikor elmentek? – húzta össze a szemöldökét és akaratlanul is visszatartotta a lélegzetét,  hogy még ezt az apró zajt is kiszűrje, de semmi mást nem hallott, mint az óceán távoli morajlását. Már ennek a hangnak sem lenne szabad áthatolni egy zárt ajtón. – komorodott el.
Felemelte a telefont és a portát hívta.
-Volt Miss Hollinsnak látogatója ma este? – kérdezte a portást, tudva, hogy ez egy teljességgel felesleges kérdés, hiszen, aki felfeszítette a teraszajtót, aligha jelentkezett be előtte a portán.
-Csak Ön, Mr. Pattinson. – válaszolt a férfi a vonal túlsó végén, és a hangjából érezhető volt, hogy kissé gyengeelméjűnek tartja a kérdést.
-Valaki felfeszítette a teraszajtót, kérem, hívja a rendőrséget! – morogta Robert, aztán letette a kagylót. Kate-hez ment és gyengéden ébresztgetni kezdte.
*
Kate még mindig meg-megborzongva nézte, ahogy a helyszínelők mindenütt ott hagyják az ujjlenyomat-levételhez használt ezüstszürke por nyomait. Igazából a rendőrség nagyobb kupit csinált, mint maga a behatoló. Még jó, hogy nem vittem túlzásba a takarítást, gondolta kissé ironikusan. Már körülnézett, és nem találta semmi nyomát annak, hogy bármilyen értékétől megszabadították volna. Az ágya mellett ott hevert a vékony aranylánc, amit az apjától kapott a születésnapjára, a fehérneműs fiókjában pedig az a kis szelence, amiben az anyjától örökölt ékszereit tartotta. Nem voltak ezek drága, értékes darabok, inkább csak eszmei értékkel bírtak. A betörő nem vitt el semmit. Még a laptopja is ott árválkodott a konyhapulton. Értetlenül pislogott, az álmosságtól alig bírta nyitva tartani a szemét. Amikor a férfi gyengéden ébresztgetni kezdte, azt hitte, vége a várakozásnak és azonnal éber lett, kész a  szerelemre, de aztán Robert sokkolta a hírrel, ami azonnal szélnek is eresztette a kéjes gondolatait. 

Ráadásul a rendőrök felhívták Robert figyelmét, hogy talán nem is rablás volt a célja az elkövetőnek. Talán csak Kate-et akarta meglepni álmában, és ezt a fonalat inkább nem is gondolták végig, hogy mi minden történhetett volna a lánnyal. Mindenesetre a behatoló éppen csak annyira tette tönkre a zárat, hogy bejuthasson. Ha valaki nem vizsgálja meg alaposabban, mint például Kate, akár azt is hihette volna, hogy csak rosszul csukta be az ajtót, de a szakember megmutatta az árulkodó nyomokat. A hír gerjesztette félelem teljesen megfagyasztotta Robertet. Ha ma este nem támad az az őrült ötlete, hogy elragadja magával a lányt egy kis autókázásra a sivatagba, ki tudja, talán éppen elaludt volna, amikor ez az eszelős rátört volna. Mivel nem érte el a célját, talán még vissza is térhet. Bele sem akart gondolni, mi történhetne a lánnyal, így aztán amíg a szakemberek tették a dolgukat, ő a meggyőzésére koncentrált.

-Pakolj össze pár holmit és költözz hozzám! Csak amíg újra biztonságos lesz… - tette fel a kezét, amikor Kate tiltakozni akart. –Lásd be, hogy akárki járt itt, bármikor visszajöhet. Még ha meg is csináltatod ezt az ajtót, nyilván nem biztonságos. Gyere velem, Kate! Ígérem, hogy ez nem kötelez semmire, csak tudni akarom, hogy biztonságban vagy. Hidd el, hogy apád is ezt javasolná, ha tudná, mi történt! – tette hozzá végső érvként, és úgy tűnt, Kate ezt tudja a leginkább elfogadni. Nem volt boldog tőle, hogy a lovagias gesztus semmit nem jelentett, de az apai elvárásnak képes lenne engedelmeskedni a szíve hölgye. Hát, erről még alighanem beszélniük kell!
Egy nyomozó lépett oda a helyszínelők vezetőjéhez és néhány percig sugdolóztak, aztán a csapat összepakolt és kifelé indult. A férfi Roberthez fordult.
-Vigye el! És egy ideig ne is engedje vissza! A harmadik házban lakó nőt megerőszakolták és összeverték. A barátnője az előbb talált rá.
*
Kate persze addig nem hagyta békén, amíg el nem árulta neki, mit suttogott a nyomozó a fülébe. Aztán elsírta magát, ahogy belegondolt, szegény Lydia Armstrongnak min kellett keresztül mennie. Még nem ért el hozzá a gondolat, hogy ez vele is megtörténhetett volna, talán éppen az mentette meg, hogy Robert olyan őrült módon vágtázott ki vele a városból.
A ház, amit a férfi bérelt, igazán szép volt. Legalábbis maguk a falak, a kovácsoltvas erkélyek. Csak egy cseppet sem sem illett Roberthez, Kate véleménye szerint. A homlokzata kifejezetten nőiesnek hatott, ami tekintve a régi tulajdonost, nem is volt meglepő. Csak egy ház volt, kényelmes, tágas, de nem egy otthon. A belső terek az égig értek, mindent csillogó márvány borított, hideg volt és rideg. A bútorok pedig úgy festettek, mintha ötletszerűen hordták volna őket ebbe a házba egy környékbeli lomtalanítás után. Viszont hatalmas kertje volt, amiben a két kutya boldogan viháncolt, elegendő munkát adva a kertésznek, ahogy újra és újra, lebeszélhetetlenül ásták a gödröket az ápolt gyepen.

-Te szeretsz itt élni? – nézett körül a lány és arcáról világosan leolvasható volt, hogy nem varázsolta el a drága épület.
-Ez volt üres, amikor házat kerestem. Azt hiszem, a kertje tetszett meg. Amúgy meg szinte mindegy is, olyan keveset vagyok itt.
-Hát, ez látszik is rajta. – húzta el a száját Kate. –Ennél még egy szállodai lakosztály is barátságosabb lenne. …Én megértem, hogy eladtad a másikat, de ez… össze sem lehet hasonlítani őket; csodálom, hogy rád tudták sózni.  
-Nem vettem meg, csak bérlem. A hely volt fontos, meg a zongora a nappaliban. A többi nem igazán számít.
Odakint a két kutya éppen egy nemrég telepített bokor maradványai felett küzdött egymással. Hát, legalább ők jól érzik magukat. – fintorgott Kate, aztán már csak a két csobbanást hallotta, ahogy a sötétebbik után a nagyobb és világosabb kutya is beleveti magát a medencébe.
-Szoktad használni? – biccentett a medence irányába, mire Robert megrázta a fejét.
-Nem. Már csak azért sem, mert akkor ez a két idióta azonnal beugrik hozzám. Tiszta vízimentő mind a kettő. Szerintem Kristen anyja kapatta el őket. Ott mindent megengedtek nekik, én meg keveset vagyok velük, hogy megneveljem végre őket. Igazság szerint szórakoztatnak, ahogy legalább ők jól érzik magukat. … Na, gyere, keressünk neked egy szobát! – indult az
emeletre vezető lépcső felé, az előtérben felkapva a lány sporttáskáját. 

Odafönt sorra nyitogatta ki az ajtókat. Három hálószoba ásított szinte üresen. Mindegyikben csak egy franciaágy volt a berendezés és a faliszekrények, amik játszva elnyelhették volna Kate valamennyi ruháját. A méretes szobákban se egy kanapé, se egy asztalka… mintha elfelejtették volna a bútorozást befejezni.
-Ez pedig az én szobám. – tárta ki a lépcsőhöz legközelebbi ajtót a férfi. A berendezés odabent sem volt más, mint a többi szobában. Egy hatalmas franciaágy, fölötte valami borzalmas damasztfelhővel dekoráció gyanánt, Kate legszívesebben lerángatta volna a falról. Ennek a szobának legalább egy kis életet kölcsönzött a hamisítatlan férfias kupleráj. A szekrények tartalmát jótékonyan eltakarták a csúszó ajtók, de egy csillogó gondolán – úgy tűnt – a férfi teljes ruhatára ott lógott. Voltak ott nylon huzatban ingek, öltönyök, néhány pár cipő. Odébb egy hatalmas bőrönd hasalt a szőnyegen, azon pedig kusza össze-visszaságban egy mínusz negyven fokban is nyugodtan pucéron veheted magadra típusú tollkabát, kesztyűk, polár pulóverek… valószínűleg a kanadai úthoz beszerzett meleg holmi. Két kopott gitártok a falnak döntve és néhány kisebb-nagyobb sporttáska hanyagul leszórva. 

-Itt én takarítok. – vonta meg a vállát Robert, ahogy most a lány szemével felmérte a rumlit.
-Már éppen akartam dicsérni a házvezetőnőt. – kacsintott rá Kate. -Akkor talán a szemközti szobát választom. – motyogta halkan. Maradt volna ő akár itt is, de már úgy döntött, nem ő lesz az, aki ezt a lehetőséget felveti. Ha Robert akarja őt, majd szól; és ha nem tenné… nos, ez a lehetőség egyelőre inkább nem foglalkoztatta.
-Hol vannak, amikor nem vagy itthon? – nézett ki az erkélyről a kertben lihegő kutyákra.
-Hát, egy időben Kristen szülei vállalták Beart, aztán elváltak, és mire meglett Bernie, mi is szétmentünk. Ennek ellenére néha Kristen, vagy az anyja vállalja őket, ha itthon van, de ez volt az utolsó, hogy nála voltak. Nem akarom ezt a végtelenségig  csinálni, mert a plyetykalapok sosem fognak leszállni rólunk. Valahányszor átviszem őket vagy értük megyek, egy ideig megint az a téma, hogy vajon együtt vagyunk-e. Pedig egyszerűen csak nem akarom őket panzióba adni. Arra gondoltam, hazaviszem őket a szüleimhez. Ők is kertes házban élnek, csak hát… idősek már két ilyen mozgékony lókötőhöz. Hiányzik nekik a nevelés és nem tudom, hogy sikerülhet-e még pótolni a hiányosságaikat. …Na, megyek, rendelek valami kaját, te addig nyugodtan rendezkedj be, zuhanyozz le, vagy amihez
kedved van. Odalent leszek. – indult gyors léptekkel a lépcső felé a férfi.

Kate nézte, ahogy kócos feje eltűnik a lépcsőfordulóban, aztán mélyet sóhajtva az ágyára dobta a sporttáskáját. Kinyitogatta a hatalmas fali szekrény ajtajait, végül a fürdőszobaajtóhoz legközelebbi részbe bepakolta azt a kevés holmit, amit otthon összekapkodott. Millió dolga lett volna, többek között a teraszajtó megjavíttatása, a nyomozó javaslatára valami riasztó beszereltetése, de most legjobban egy forró fürdőre vágyott. Talán az kitisztítaná a gondolatait, amik most zavarodottan csapongtak az utóbbi órák történései között. Robert felbukkanása volt mind közül a legdöbbenetesebb, a többi pedig járulékos őrületként követte. Ledobálta magáról a ruhát és beállt a zuhany alá. Ott aztán átengedve magát a mindenféle értelemben tisztító vízesésnek, újraélte a sokkot, amikor Robert elmondta neki, hogy mi történt Lydiával. Nem voltak barátnők a csinos szőke modellel, jószerivel épp csak köszönő viszonyban álltak egymással, mégis aggódott érte. És teljesen irracionális módon önmagát hibáztatta. Ha otthon töltötte volna az éjszakát, a behatoló nem jut el Lydia házáig. Nem. Akkor őt kapta volna el. És ettől a gondolattól most megrémülve összeroskadt a zuhanyozó aljára és zokogott keservesen. 

Robert épp csak letette a telefont. Megrendelte a kaját és arra gondolt, hogy már annyira a vérévé vált a konspiráció, hogy nem is rendelt két adagot semmiből, inkább hat-hét különféle ételből rendelt egy-egy adagot, hadd higgyék, hogy csak fel akarja tölteni a készleteit. Aztán kivett a hűtőből két diétás kólát és nekirugaszkodott a lépcsősornak. Kate már biztosan elkészült és örülni fog néhány hűvös kortynak. Közben azon járt az agya, hogy Dean-nek mindenképpen tudnia kell a lakóparkban történtekről. Ha eddig nyugodt is volt a lánya biztonsága felől, most újra kell gondolja ő is, hogyan védhetnék meg Kate-et. Neki személy szerint volt ötlete, bár tartott tőle, hogy a lány apja nem találja majd olyan kézenfekvőnek, mint ő.
Bekopogott, de senki nem válaszolt, ezért benyitott. A fürdőszobaajtó felől gomolygott ki a gőz és tétovázva arrafelé indult. Nem kéne! – figyelmeztette önmagát. Lehet, kellemetlen lesz Kate-nek, ha rányit, merthogy ő magának az lesz, abban egy pillanatig sem kételkedett. Még nem látta a lányt meztelenül, de akár le is rajzolhatta volna, annyiszor látta már maga előtt képzeletben. Odabent azonban annyira nem hallatszott semmiféle mozgás, csak a zuhany egyenletes hangja, hogy aggódni kezdett. Talán rosszul lett… vagy nincs is odabent, csak megnyitotta a csapot és közben csendben kisettenkedett a házból. Zavartan ötletelt, aztán nem bírta tovább és belökte az ajtót. Azonnal meglátta a lányt, ahogy önmagát ölelve, a csempének dőlve zokog. Végig sem gondolta mit tesz, csak lecsapta a dobozokat a mosdó szélére, és mellé roskadt a nyakába záporozó víz alá. 

Biztos volt benne, hogy nem a tény borította ki, hogy itt van a házában. Sokkal inkább az a szörnyűség, ami azzal a másik lánnyal történt, és ami akár vele is történhetett volna. Magához ölelte és ringatta, nem törődve a másik meztelenségével, sem azzal, hogy az ő ruháját is átáztatta már a meleg zápor.
-Nincs semmi baj! Nyugodj meg! – suttogta a lány fülébe, aki görcsösen markolta a mellén az átázott pólót és a zokogását lassan szipogásra váltotta. Nem volt zavarban, talán nem is jutott el a tudatáig, hogy meztelenül tapad a férfihoz, most csak támaszra, biztonságra volt szüksége, és ezt nyújtotta neki a két erős kar, mely szorosan ölelte. Amikor lecsillapodott, Robert felállt és elzárta a vizet, aztán egy fürdőlepedőbe tekerte a lányt. Könnyedén a fenekére vert…
-Menj, bújj be az ágyba! – aztán úgy ahogy volt, lecsattogott a lépcsőkön az előtérbe, nem törődve vele, hogy vizes nyomokat hagy maga után mindenfelé. Az éttermi futár szinte abban a percben csengetett. Amikor ajtót nyitott neki, a srác szája fülig szaladt:
-Csőtörés van?
-Nem. Mosok. – morgott Robert, miközben a kölyök kezébe nyomta a pénzt, aztán becsukta az orra előtt a nehéz ajtót. Lepakolta a csomagot a csillogó-villogó konyhában, ahol a kávéfőzőn és a mikrón kívül még nem használt semmit, aztán felbaktatott az emeletre. Lerángatta magáról a vizes göncöket, majd felkapott egy farmert, meg egy másik pólót, aztán már éppen kopogni készült a lány ajtaján, amikor az feltárult előtte.

3 megjegyzés:

csez írta...

"Mosok." XDDDDDDD
De megint magával ragadott az egész rész!
Az eleje okozta ledöbbenéstől, a krimin át, a zuhanyig....
Nagyon tetszett, jucus!
K&P
Bár ez a fogadalmasdi néha *FP*, merthátugye hogy a másik esetleg mit szeretne?!? :P

rhea írta...

Wáooo mik történnek itt kérem szépen! A betörés... :(
Las Vegas... :)))
A vége pedig...persze függő. XDD
Nagyon élveztem, köszönöm
pusza

zso írta...

Jaaj, Jucus...<<<<33333333