"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. március 5., szerda

Vigyázok rád 11.



Megtorpant, mert eszébe sem volt megzavarni a láthatóan édes évődést, de azért megnézte magának a fiatal pasast, aki legalább hatvan ragyogó foggal vigyorgott Kate-re. Vajon Dean mit szólna ehhez a bájgúnárhoz? Tuti, egy pátyolgatásra szoruló művész, ez látszik a szakadt farmerján, krisztuspapucsán, a hobó, tarka ingen, ami nyitva lebegett körülötte, megvillantva az alatta lévő hófehér atlétát, ami szinte világított a napbarnított bőrön. Bár, mint férfi, inkább tűnt lehengerlőnek, mint gyámolításra szorulónak. Szóval, a szobrászokra bukik? Erőtől duzzadó izmok, ahogy életet lehelnek egy élettelen anyagba... – fintorgott rá nem jellemző rosszindulattal. Bár, mintha festőről mesélt volna… nem mintha nem lenne mindegy. Na jó, nem ácsorog itt tovább, mint egy tojógalamb. – döntötte el végül és már éppen megfordult volna, hogy kedvetlenül megcélozza a hatalmas üvegajtót, amikor Kate nevetve felnézett és a pillantásuk összekapcsolódott. 

Az ilyen pillanatokra mondják, hogy megáll az idő. 

Kate mondott valamit a kócos sötét hajú amorózónak, aztán odalibegett hozzá. A könnyű ruha úgy hullámzott körülötte, mint egy darabka kék égbolt.
-Szia! – ragyogott rá a lány és Robert önkéntelenül is elmosolyodott a lelkes fogadtatáson. Ebben nem is bízott. Még azelőtt sem, hogy a másik fickót meglátta volna.
-Szia! – lehelte vissza, mint akire a hatalmas csendes tér hatott, ahol – mint a művészetek templomában – nem illik hangoskodni. –Zavarok?
-Nem, dehogy! – tiltakozott Kate – a maga számára túl gyorsan, túl örömtelin. De mit mondhatott volna? Hogy igenis zavarsz? Hogy összezavarod azt a kevés lelki békémet, amit az utóbbi napokban összekapartam? 

-Ki ez? – biccentett Robert a férfi felé, aki várakozóan figyelte őket, miközben még mindig a napsütötte kerekded kőasszonyt simogatta.
-Ja, ő? Jonas Maxwell. Az ő kiállítását pátyolgatom.
-Úgy dürrög körülötted, mintha ő vágyna egy kis pátyolgatásra, nem a szobrai. – morgott halkan Robert, mire Kate felhúzta a szemöldökét.
-Hogy micsoda? – visszanézett Jonasra, aki őket nézte. –Jonas csak egy ígéretes művész, festő egyébként, az a szobor nem az ő alkotása, csak volt egy bolond összehasonlítása a szobor és az én csípőm között. Csak viccelt – legyintett, mint aki egy pillanatra sem vette komolyan a másik férfi szavait. –Meg akarod ismerni?
-Nem baj, ha nem? – nézett rá egy kis grimasszal a férfi, mire Kate elkuncogta magát.
-Persze, nem probléma. Lehet, hogy neked van igazad. Jonas tulajdonképpen elég fárasztó figura. Meg van győződve róla, hogy kimagasló tehetség és a világban mindenki arra vár, hogy erről őt biztosíthassa. Az egója a csillagos eget veri, néha elég kellemetlen becsomagolni neki, hogy nem mindenkinek ugyanez a véleménye. De hát ezzel nyilván minden művész így van. Egészséges önbizalom nélkül aligha tudnának érvényesülni. Kell egyfajta exhibicionizmus ahhoz, hogy megmutasd a világnak, milyennek látod a környezetedet és benne önmagadat. De Jonasba azt hiszem, több szorult, mint az átlag. 

-Muszáj nekünk róla beszélgetni? – morrant türelmetlenül a férfi, mert egyes mondatoknál önmagát is találva érezte, de még véletlenül sem akart összehasonlításra kerülni a jóképű életművésszel. Ki tudja, talán nem az ő javára billenne a mérleg, és most nem érezte magát elég erősnek egy kudarchoz. Kate elkomolyodott.
-Nem muszáj, de Te még azt sem mondtad meg, miért vagy itt.
-Nem elég nyilvánvaló? – sóhajtott Robert.
-Nem. – nézett dacosan Kate a szemébe. Hirtelen eszébe jutott minden óra és minden pillanat, amelyben Robertre gondolva csak a keserű epét nyelte, amíg a barátnői fel nem rázták a búskomorságából. Még alig tért magához, most meg itt van ez a majom, és azt várja tőle, hogy aléljon el tőle, hogy eszébe jutott megkeresni. De vajon mi van azzal a Caitlinnal meg a többiekkel? Egyáltalán, mi a fenét akar tőle? Persze, ezt nem volt mersze egyenesen megkérdezni, ezért inkább csak tétován toporgott. Az első könnyed, barátságos pillanatok már tova röppentek és helyüket a már ismerős feszélyezettség foglalta el.
-Ihatunk egy kávét, mert ma még nem is ebédeltem. Csak előbb elbúcsúzom Jonastól és szólok a titkárnőnek, hogy elmentem. Tudsz várni egy pillanatot? – nézett kérdőn a férfira, aki csak nézte őt valami megfejthetetlen tekintettel. Ideges lett ettől a pillantástól, mert egyszerre volt reménykeltő, és emlékeztető, hogy egyszer már csúnyán pofára esett, amikor azt hitte, Robert érdeklődik iránta.

-Már elkezdtem gyakorolni a türelem erényét. – húzta el a száját a férfi, mire Kate kicsit értetlen pislogással hátat fordított és sietősen visszaindult a belső udvarra. Jonasnak szinte csak odaintett, aztán eltűnt az épület másik szárnyában. Robert elkapta a tekintetét a kihívóan őt figyelő fickóról. Nem fog kakaskodni... addig semmiképpen, amíg nem tisztázza a lánnyal, hogy mi van kettőjük között. Mi az az érzés, ami miatt nem volt nővel Budapest óta; és ha érez is hiányt emiatt, az nem az aktus hiánya, hanem egy társé.
Kate szinte futva jött vissza, mert abban sem volt biztos, hogy Robert nem unta-e el a várakozást, de a férfi pontosan ott ácsorgott, ahol hagyta.
-Nem volt kedved körülnézni?
-Fogalmam sincs, miket érdemes itt megnézni és nem akartam, hogy a végén azt hidd, elmentem. Amúgy meg, ha ilyen ősasszonyos szobrokkal van tele a kert, akkor kösz, inkább kihagyom. Egyre inkább kezdem értékelni a klasszikusokat, amikor ilyeneket látok.
-Maradi! – kacsintott rá a lány.
-Lehet, de annyi szarságot lát az ember a világban, hogy egy idő után értékelni kezdi a szépet.

-És mi a szépség? – nézett rá nagy komolyan a lány. –Ez olyan relatív, nem? ...Te vagy mindig az első, aki legyint, amikor azt mondják rád, hogy szép férfi vagy. – fűzte még hozzá, figyelve a férfi reakcióját, amiért pont ezzel próbál érvelni.
-Egy pont oda. – morgott Robert, miközben jólesően nyugtázta a tényt, hogy Kate régi riportokat nézhetett, amiket vele készítettek, mert utoljára még a Saga idején nyilatkozott ebben az elcseszett szépség témában. Ugyanakkor apró nyugtalanság ébredt benne. Mit jelentett vajon a lány megjegyzése? Hogy nem tartja őt …szépnek? Mert az egy dolog, hogy ő mit nyilatkozik ebben a kérdésben, de pillanatnyilag éppen imponálni szeretne, és igenis, jól esne, ha Kate vonzónak tartaná.

-Oda megyünk. – mutatott Kate a nagyjából kétszáz méternyire lévő kávézóra, melynek teraszán hatalmas napernyőket rángatott a tengerparti szél, miközben a férfi maga elé engedte az egyszer már megcsodált bejárati ajtónál. Na, ez például szép! – vetett még egy pillantást Robert a szecessziós műalkotásra, aztán kilépett utána a napfénybe.
-Oké, tengerparti kávézó terasz! – vette fel a napszemüveget a férfi. Nyilvános kiruccanás a titokzatos ifjú hölggyel – grimaszolt, ahogy a londoni vacsorát követő tweetekre gondolt. Kate még mindig titokzatos volt a nagyközönség számára, de itt már itthon van, talán könnyebben fogják kideríteni a nevét, aztán a Deanhez fűződő kapcsolatát, onnantól pedig… a francnak gondol állandóan erre? Nem mindegy, hogy miket írkálnak össze? Mindketten felnőttek! Majdcsak megbirkóznak azzal, ami adódik. Miért kell neki mindig két lépéssel előre gondolkodnia? 

Kicsivel később elgondolkodva forgatta maga előtt a kávés csészét, aztán nem bírta tovább és feltette a kérdést, ami azóta foglalkoztatta, hogy megpillantotta őket a kertben.
-Együtt vagy azzal a fickóval?
-Jonas-szal? – nézett rá Kate komolyan, aztán megrázta a fejét. –Volt rá sansz, de aztán időben észhez tértem. Egyrészt az ügyfelem, és ennél fogva elég etikátlan dolog lenne, másrészt Jonas nem az a srác, akivel érdemes kezdeni. Ma én, holnap más… nem lehet megzabolázni, ő nem lehet egyvalakié, életcélja, hogy boldoggá tegye a női nemet.
-És te birtokló vagy, ha az illető megérdemli. – idézte Robert a szavait.
-Igen. – sóhajtotta Kate. Hirtelen arra gondolt, vajon Robert tudja-e, hogy őrá gondolt, amikor ezeket a szavakat kimondta? Azért érdekes, amióta megismerte, az élete maga volt a megbánások sorozata. Amikor visszautasította, amikor megalázkodott előtte, amikor Jörggel lefeküdt, amikor a szívét Robertnek adta … szerencsére erről legalább a férfi nem tudott; és a szenvedése, amin nem tudott túllépni a hazaérkezése után. Most pedig itt ül vele szemben megbűvölve a ténytől, hogy eljött hozzá; és tudta, holnaptól újra abban a sötét veremben érzi majd magát, amiből csak nemrég sikerült kimásznia. 

-Miért jöttél? – hunyta le a szemét, miközben végre kibökte a kérdést, ami azóta a pillanat óta zümmögött a fejében, amióta meglátta a férfit az árnyékos előcsarnokban.
-Beszélgetni.
-Miről?
-Az élet nagy kérdéseiről?
-Most bohóckodsz. Pedig én komolyan kérdeztem.
-Én meg komolyan mondtam. Állandóan jár az agyam és nincs senki, akinek legalább hangosan kimondhatnám. A tükörképem már unja a nyavalygásomat. …Azt hiszem, vissza kéne költöznöm Angliába.
Ez a csendes kijelentés úgy hatott Kate-re, mint egy hidegzuhany. Angliába?
-És ez mennyiben tartozik rám? – kérdezte halkan, elszorult torokkal.
-Valakinek el kellett mondjam, mi jár a fejemben, mert már majd megzavarodtam. Nem beszélgethetek mindenről a tükörben látható pasival, mert az ugyanolyan tanácstalan, mint én.
-Megtisztelő, hogy rám gondoltál a Valaki személye alatt. – nézett rá a lány, a szemében ott ült a kimondatlan kérdés: Miért éppen én?, de aztán csak annyit kérdezett: -És tőlem mit vársz? Ki vagyok én, hogy megmondjam, mit csinálj? – sóhajtott keserűen. 

-Csak mondd el a véleményedet, mint ahogy bármelyik barátodnak elmondanád! – szegezte rá a pillantását Robert.
-Nem tehetem.
-Miért nem? – ütközött meg a férfi rövid, egyenes válasz hallatán.
-Egyrészt nem tudom, hogy a te szakmádban ez mit jelentene. Másrészt … - úgy döntött őszinte lesz, már amennyire mer – akkor végképp esélyünk sem lenne életben tartani ezt a barátságot. Én ritkán járok Londonban. És ha erre gondolok, akkor azt mondanám, maradj. Pedig, ha egyáltalán eszedbe jutott, akkor biztosan visszahúz a szíved. Apa is mondta, itt magányos vagy, és ez biztosan nagyon rossz. Ha hazaköltöznél, ott lennének barátaid.
-Azok itt is akadnak. Egy csomó új ismerősöm is van… meg két kutyám.
-Mégis magányos vagy.
-Ajánlkozó mindig van.
-Én most nem az ágyadról beszéltem. – sóhajtott Kate. Ez a beszélgetés túlságosan igénybe vette. Úgy érezte mintha elbeszélnének egymás mellett, de azt akarta, hogy Robert ismerje ezt fel és vagy nyíljon meg, vagy menjen el! Úgy döntött, inkább témát vált, amivel aztán színvallásra készteti a férfit is.

-Caitlinnel együtt vagytok?
-Jézusom, ne kezdd te is! Honnan veszed ezt? – sóhajtott elgyötörten a férfi. Caitlin messze volt, remélhetőleg rendbe hozta a házasságát, amit meg sem kellett volna kötnie, vagy elvált, hogy helyére kerüljenek a dolgok, amikhez azonban neki semmi köze nem volt. Már azon túl, hogy a lány a barátja volt, egy remek ember, akivel jó volt beszélgetni a forgatások estéin, és az apját annyira tisztelte, mint kevés embert a világon.
-Olvastam a sok találgatást. Nekem elmondhatod, mi az igazság. – vonta meg a vállát.
-Caitlin a barátom. Nem a barátnőm, a barátom… ha érted a különbséget?
-Én értem, a kérdés csak az, hogy te érted-e. És még mielőtt megkérdezed, hogy mire gondolok… amikor hazajöttem Londonból, láttalak titeket a szálloda előtt. Ha így ölelgeted, akkor ne csodálkozz, hogy a férje azt hiszi, van köztetek valami.

-Na, ide figyelj! Egyrészt ő tényleg csak a barátom, semmi közöm hozzá, hogy hozzáment egy emberhez, akihez nem kellett volna. Ha elválik, nem miattam fogja tenni, hanem azért, mert Geoff  egy barom, aki nem tudja, milyen kincset talált. Másrészt, amikor láttál minket, pont ilyen mocskos találgatásokat üvöltöztek a fülünkbe, persze, hogy próbáltam megvédeni. De nem járunk, nem is feküdtem le vele soha. Azért van az a határ, amit még én is tiszteletben tartok. – morogta sértetten. Nemsokára megint együtt fogunk dolgozni, úgyhogy megint elő fogják venni a régi lemezt. Gondolod, hogy az apja dolgozna velem, ha feldúlnám a lánya házasságát? Mégis, minek nézel te engem?
-Ne húzd fel magad! Nem úgy gondoltam.
-De, pontosan úgy gondoltad. – nézett a szemébe a férfi, és a tekintetében Kate meglátta a megbántottságot, egy olyan árnyékot, amely az övében is ott ült azóta, hogy Robert tétlenül nézte, hogy megalázottan elmenjen azon az estén.

5 megjegyzés:

zso írta...

A véleményem nem változott tegnap óta. <3333 XD Viszont ezt nagyon utálom, hogy ma is elkések, mert itt sóhajtozok nálad.
Ezt remélem értékeled!! <3
pusza, most szaladok.

csez írta...

Hohó, ez volt ám az érzelmi hullámvasút, csak úgy kapkodtam a fejemet!
És nyílván igazad van, zsó ;)
Tetszett, jucus!
K&P

rhea írta...

Nna végre beszélnek! :)) Remélem eredményes is lesz. XDD
Szerelem....alakul :))
Köszi Jutkám, tetszett.
pusza

Gabó írta...

Szolgálati közlemény Jutka... Jason a 9. fejezetben még Jonas volt.
Egyébként jó pont nekik, hogy végre beszélnek egymással. Majd látjuk milyen sikerrel! ;)
Pussz

Golden írta...

upsz, még mindig az, mindjárt javítom XD köszi!