"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. március 6., csütörtök

Vigyázok rád 12.



Sziasztok!

Kicsit elbizonytalanodtam. No, nem a történet kapcsán, az vagy jön, vagy nem jön… meg aztán, ha a vezérhangya megvan, a többi tényleg szinte jön magától. De néhányan biztos emlékeztek, hogy volt idő, amikor képek, zenék kísérték a szöveget, néha már attól tartottam, átmegyek képregénybe. Egyszer még a blogspot is izélgetett, mert valami olyan videó került fel, amit a tulajdonos rossz néven vett, hogy átvettem a youtube-ról, ahol mellesleg nyilvános volt. Na, mindegy. Azóta is vadászom őket, talán, mert az írásban segítenek, még inkább látom magam előtt a „filmet”, amit írok, rendezek magamnak, nektek.
Mégis… hiába folynak szinte ki a gépem memóriájából, nem teszem fel őket.
Egyrészt hátha befolyásolják másnak a moziját, aki nem pont ezeket az arcokat képzeli a történetbe, másrészt valóban igaz, nem kell mankó egy könyvhöz. Oké, ez itt most kissé nagyképű megállapításnak hangzott, de biztosan értitek, hogy gondolom.
Olvasol egy szöveget és vagy szenvedsz rajta, vagy élvezed, akkor pedig szinte magától indul el a saját kis mozid.
Időnként persze nem tudok ellenállni a késztetésnek, megosztom veletek a saját mozim arcait, de amiket összehordtam itt az előbb, nos hát, ez az oka, hogy nem teszem rendszeresen. És csak halkan súgom meg, ebben a pillanatban ért egy felismerés. Talán sok-sok betűt spóroltam meg azzal, hogy a képet nyomtam fel, ahelyett, hogy megfogalmaztam volna, amit a képpel akartam megmutatni. Na, ezen még el kell gondolkodjam.
Nem is tartalak fel titeket tovább, tudom, hogy ezek a reggeli órák amúgy is a rohanásé, és éppen ezért megtisztelő, hogy még ezeket a szűk perceket is megosztjátok velem a reggeli kávé felett. Csak jó volt egy picit csevegni, köszönöm, hogy meghallgattatok! Puszi!

******



Ha azért vagy vele, mert tetszik a szeme, az ajkai, a csodás teste, ez nem szerelem, ez a vágy. Ha azért vagy vele, mert tetszik az intelligenciája, az élettel kapcsolatos meglátásai, ez nem szerelem, ez a csodálat. Ha azért vagy vele, mert állandóan sír, amikor el akarod hagyni, ez nem szerelem, ez a szánalom. Ha azért vagy vele, mert rávesz, tanulj, aludj, törődj magaddal, ez nem szerelem, ez rajongás. …A szerelem az, amikor fogalmad sincs, miért vonzódsz hozzá. Biztosan megvannak az okai, de senki sem tudja, mik azok.” – na remek! Ha megerősítésre várt, hogy mi ez a furcsa borzongás, ami a másik közelében elfogja, ha tudni akarja, mi ez a csomó egymásnak ellentmondó érzés, amitől hol sírni akar, hol nevetni, akkor itt van rá a magyarázat feketén-fehéren, csapta be a könyvet Kate. Robert két napja kereste meg bent az intézetben, két napja zajlott le köztük az a beszélgetés, aminek a végén a férfi felpattant és ott hagyta azon a napsütötte teraszon. Udvariatlan dolog volt tőle? Lehet. De egyenes következménye annak, ahogy ő támadta. A legrosszabb az egészben, hogy még ma sem tudta, miért tette, hiszen pár perccel korábban szárnyalni tudott volna a boldogságtól, hogy látja. A férfi helyében nyilván hasonlóan reagált volna, egy kis sértődésért neki sem kellett a szomszédba mennie. Tudta, hogy fel kellene hívnia, beszélni vele, de egy nevetségesen egyszerű oka volt annak, hogy nem teszi. Nem teheti. …Nem tudta Robert telefonszámát. 

Fintorogva körülnézett a nappaliban, ahol ennek a két napos tipródásnak a látható jelei hevertek szerteszét. A levetett ruhái, a vacsorára rendelt kínai dobozai… Lehet, hogy nem szamárságokat kéne olvasnia, hanem kihasználni a szombatot és végre rendbe tenni a lakását, aztán valahogy az életét is? Az apja hangja csengett a fülébe, ahogy tegnap beszéltek. Olyan furcsa volt, ahogy kérdezte, hogy miket csinál mostanában… vagy csak ő érezte úgy, hogy az igazi kérdése még nem hangzott el? Á, mindegy is! Nem értette önmagát sem. Mi a fenéért kellett erőltetni a témát Roberttel? Elég őszintének tűnt, ahogy a Caitlinhez fűződő kapcsolatáról beszélt, és végül is, honnan „tud” ő bármit is a férfiról? A bulvárból. Nahiszen! Igaza volt, amiért sértetten elrohant. Most meg, hiába gondol rá napjában ezerszer, hogy illene megkövetnie a férfit, mégsem kérdezte meg az apját, hogy mi a telefonszáma. 

Feltápászkodott, és a mozdulattól leesett a könyv az öléből. Ahogy felemelte, önkéntelenül is fellapozta ott, ahol az előbb összecsapta. „A szerelem az, amikor fogalmad sincs, miért vonzódsz hozzá.” Behajtotta a lap sarkát, aztán becsukta a könyvet és a dohányzó asztalra dobta. Oké, akkor legalább már azt is tudja, hogy még sosem volt szerelmes, mert mindig pontosan tudta, hogy miért vonzódik valakihez. Robert esetében csak azt érezte, hogy hiányzik, …hogy még önmaga előtt is szégyelli néha az érzést, …hogy néha legszívesebben megfojtaná a fickót egy kanál vízben, …hogy ha egyszer eljutnának odáig…mindent neki tudna adni. Szóval, szerelmes… de eddig azt hitte, a szerelem valami földöntúli jó dolog, ám ez a szerelem eddig még csak fájdalmat hozott.
*
Robert úgy nézett Stephanie-ra, mint egy zavarban lévő kamasz. Tőle merőben szokatlan szívesség-kérés volt ez, tisztában volt vele, de hát annyira azért csak nem nagy ügy, mint amekkorát a nő csinált belőle. A szőke asszony az eltelt hosszú évek alatt az egyik, ha nem a legközelebbi bizalmas barátja lett. Szinte nem volt olyan lépése az életben, amiről ő ne tudott volna. Néha utólag, az is igaz, de azért mindenről. Most annyit kért tőle, derítse ki egy lány telefonszámát, és Steph máris regényt szőtt a dolog köré. Amikor pedig rájött, kiről van szó, percekig csak némán hápogott. Ha Robert tisztában lett volna vele, hogy mit mondjon erről az egész „kapcsolatról”, vagy inkább még csak ismeretségről, akár még szórakoztatónak is látta volna menedzsere reakcióját. Most azonban inkább csak kínban volt. Próbálta meggyőzni az asszonyt, hogy a dolog maradjon kettőjük között, de azt is tudta, hogy ha valaki, hát ő nagyon is jó viszonyt ápol Dean-nel. Ennek ellenére Steph szinte varázslónő módjára minden telefonálás nélkül egy cédulát csúsztatott eléje Kate adataival, kezdve a címével és a telefonszámával. Dean hagyta nála, ha bármi történne, tudja, hol érheti el a legközelebbi hozzátartozóját. Nyilván nem értene vele egyet, hogy most Robert kezébe adta az információt, de volt olyan romantikus lélek, hogy lássa, védence feszengő tipródása most más, mint amikor Nicknek csak egy hosszú combú szőkének kellett utána járnia. Már az sokat elárult a dologról, hogy őhozzá fordult. Végül nagyot sóhajtott, és a cédula sarkát még markolva a fiúra nézett:

-Nagyon kérlek, ezt ne szúrd el! Ezerszer gondold meg, hogy felhasználod-e az információkat, mert ez nem egy lány a tömegből, aki rajong érted, ő Dean lánya. Ha visszajön, lehet, megnyuvaszt érte, hogy elárultam. Nem is értem, miért van erre szükséged, ha már ismered, de amikor így nézel az emberre, nem lehet neked nemet mondani. Pedig most talán azt kéne. Az életben először talán, de azt kéne.
Robert megrántotta a kis papírlapot, Steph elengedte, aztán a férfi mély levegőt vett. –Köszönöm!
Majd minden további kommentár nélkül kiballagott az irodából. Stephanie aggodalmasan nézett utána, és annyi év óta először azért imádkozott, hogy Dean most egy ideig ne nagyon érjen rá ezt a kelekótyát kísérgetni.  Aztán a naptárra nézett és nagyot sóhajtott. Reménytelen ügy. A következő hónapban Kanadában megint együtt lesznek. Már csak abban bízhatott, hogy Robert addigra kigyógyul a rögeszméjéből, hogy pont ezt a lányt hódítsa meg, vagy Kate lesz olyan okos és kikosarazza. Mert inkább egy törött szívű hősszerelmes, aki előbb-utóbb más után veti magát, mint már annyiszor, mint egy összetört lelkű lány, aki most éppen Dean Hollins lánya lenne.
*
Ez egyszer már bevált. – nézte Robert a gondosan becsomagolt virágkosarat, amit az üzlet alkalmazottja nagy gonddal rögzített a furgon hátuljában. A kissé merev dísztelen csomagolópapírba burkolt kosár és tartalma így senki számára nem volt árulkodó, olyan volt, mint valami amorf dísztárgy vagy használati eszköz. Bárki lefotózhatja, nem fogja tudni, mit rejt a csomagolás.
-Kézbesítést is vállaltunk volna. – mondta a vidám kölyök, amikor Robert egy ötöst nyomott a markába.
-Csak dekorációnak lesz. – morogta oda, mire a srác bólintott.
-Azt is kiszállítottuk volna, akkor nem kéne bajlódnia vele.
-Nem gond, megoldom, kösz. – sóhajtott türelmetlenül Robert, mert már szívesen megszabadult volna a lelkiismeretes alkalmazottól.
-Akkor jó utat, nem fog felborulni! – lépett hátra a fiú és a fejét csóválva nézte, ahogy a kuncsaft a gázra lépve kilő a parkolóból. Na, azért csak óvatosan, mert rally ellen nem védi semmi a törékeny virágokat.
*
A lakópark portása elkerekedett szemekkel ismerte fel a volán mögött ülő alakot. Nocsak! Ez vajon kihez jött? Megnyomta a sorompót nyitó gombot, miközben a monitoron nézte a nyitott, csillogó bordó kisteherautó csomagtartóját. Valami fura nagy csomagon kívül semmi nem volt benne. Talán csak egy ismerőse lakik itt, akinek ideszállította ezt a vacakot? A furgon már elpöfögött az első épület mellett, amikor rájött, hogy elfelejtette megkérdezni, kihez jött. A látogatókat – főleg, ha kocsival érkeztek – mindig felírták. Sam-nek is most kellett fogorvoshoz mennie! Itt ül egyedül és nem tud utánanézni, kihez érkezett a színész, mert ugyan a lakópark több pontján tűnt úgy, mintha kamerák pásztáznák a házak közti területeket, de tudta, hogy ezek csak arra jók, hogy elbizonytalanítsák a rosszban sántikálókat, felvételt egyik sem rögzített. 

Robert megállt az ezüst színű kis Volvo mögött, amely hasonló volt ahhoz, mint amilyennel a Twilightban furikázott, még az első részben, csak már egy újabb típus. Vagy Kate fizetése meglepően magas, vagy az apja támogatásával lakik ilyen kellemes kis helyen – nézett körül még a kocsiban ülve, aztán vett egy mély levegőt és kikászálódott. Fejébe nyomott egy baseball sapkát, aztán felmászott a raktérbe és kiszabadította a sérülékeny csomagot. Lehántotta róla a csomagolást és a virágtenger mögött megbújva becsöngetett. 

Kate először meg sem hallotta a csengetést, de aztán éppen lekapcsolta a porszívót, amikor eljutott a füléig az éles hang. Kezével megdörzsölte izzadt arcát, észre sem véve, hogy halvány koszcsíkot húz a halántékától az álláig és kitárta az ajtót. Egy küldönc ácsorgott odakint hatalmas virágkosárral. Ez alighanem elnézte az ajtót – sóhajtott sajnálkozva a csodás virágözön láttán. A halvány pezsgő színű szirmok meglibbentek a huzatban.
-Küldemény Miss Hollinsnak. – mondta a küldönc szívszorítóan ismerős hangon, aztán lejjebb engedte maga elől az illatos kazlat, amely már-már tüsszentésre ingerelte. Kate pedig csak nézte Robert vidáman csillogó szemeit, ahogy arra vár, olvadjon el a gesztus és a meglepetés láttán.  Bár, még érezte, hogy az arca bambaságba merevedett, de más testrészein kifejezetten érzékelte az olvadást. Olyan helyeken is, amelyek határozottan zavarbaejtőek voltak. 

-Mit csinálsz itt? – hebegte dermedten.
-A panorámában gyönyörködöm. – vigyorgott a férfi, mire Kate kinézett mellette az ajtón. Panorámában? Egy zárt kertben? Aztán a tompaság oszladozni kezdett az agyán és eszébe jutott, hogy éppen takarított. És meleg is van. Úgyhogy nem volt más rajta, mint bugyi és melltartó, meg egy levágott nyakú és ujjú póló, amit még egy pasi hagyott itt a történelem előtti időkben, így aztán a megnagyobbított nyílásokkal lényegében majd leesett róla. Azonnal rájött, hogy az a bizonyos panoráma ő maga, és a bóktól bordó színre váltott az arca bőre.
-Bevihetem? – kérdezte közben a férfi, és ő a tollseprűt maga előtt forgatva félreállt az ajtóból.
Robert megállt a nappali közepén és körülnézett. –Hova rakhatom?
-Talán az asztalra – mutatott Kate a méretes dohányzó asztalra. Robert letette, aztán megkerülve az asztalt letottyant a kanapéra. Izgett-mozgott, majd felállt és a kosarat átpakolta a másik sarokra.
-Nem láttad volna tőle a tv-t – magyarázta, aztán hogy üres lett a keze, zavartan körülnézett.-Szép helyen laksz. – mondta úgy, mint egy kellemes baráti látogatáskor illik, bár mindketten tisztában voltak vele, hogy ez nem baráti látogatás. Kate úgy döntött, ha most is többet magyaráz bele a férfi itt létébe, mint amit valójában jelent, akkor a távozása után leissza magát és a virágkosár romjain fog indián táncot járni.

-Felveszek valamit. – dadogta és menetközben felnyalábolta a porszívót is, nem is gondolva rá, hogy hajlongva éppen remek rálátást biztosított az alsó panorámára is. A fürdőszobában lerángatta magáról a festékfoltos, szétnyirbált pólót és a csapnál gyors macskamosdással felfrissítette magát, aztán beleugrott a héten valamikor az ajtóra akasztott könnyű ruhába. A puha pamut ugyan meglehetősen körülrajzolta az alakját, de nem akarta húzni az időt ruhakeresgéléssel. Miért jött? Miért jött? – mantrázta magában. A nappaliban Robert éppen a teraszajtónál járt, amikor szinte beesett az ajtón.
-Remek lehet ez a terasz, szinte egy plusz szoba. – mondta a férfi, miközben a szeme éhesen siklott végig az élénk színű pamuton. Az előbb igen érdekes felfedezést tett, amikor belelapozott az asztalkán heverő, láthatóan rojtosra olvasott regénybe. Volt egy behajtott sarok, ami valamiért nyilván érdekesebb résznek ígérkezett, vagy csak ott tartott Kate éppen az olvasásban. Beleolvasott és megrázta a fejét a megfogalmazáson. „A szerelem az, amikor fogalmad sincs, miért vonzódsz hozzá.” Igaz lehet. Eddig mindig tudta, mi vonzza egy nőben, most először volt bizonytalan; és a bizonytalanságtól most mindenről hajlandó lett volna beszélni, csak a lényegről nem. Bár, tisztában volt vele, sokáig nem halogathatja a színvallást.

-Igen, szerencsére a legnagyobb melegben is kellemes az árnyékoló és a kis vízesés miatt – mutatott Kate a mesterséges, mégis szinte természetesnek ható sziklákon lecsurgó vízre, amit vadul burjánzó zöld növények vettek körbe. Valóságos kis édenkert volt ez a házak közötti park egyébként fantáziátlan fű, fa, sövény világában.
-Nem félsz, hogy valaki ...csak úgy...  meglep... ha nyitva van a teraszajtó? – kérdezte a férfi, mire Kate önkéntelenül is elmosolyodott, mielőtt válaszolt volna. Az apja szó szerint ezt kérdezte, amikor itt járt. Éjszakára nyilván nem hagyta volna soha nyitva az ajtót, de nem, amúgy sosem gondolt rá, hogy bárki hívatlanul meglepné. Az itt élőkre sokkal inkább a zárkózottság volt jellemző, mint a szomszédoknál való házalás.
-Hát, két éve lakom itt, de te vagy az első, aki hívatlanul érkezett, de még te is csengettél. Nem is értem... úgy tudtam, a látogatóknak be kell jelentkezniük a portán, és olyankor ideszólnak.
-Hát, lehet, hogy akart kérdezni valamit az ipse, de előbb nyomta meg a sorompó gombját, én meg nem vártam meg, amíg kérdezz-feleleket játszunk. – vont vállat a férfi. -Kifelé majd nyilván nem úszom meg. 

-Miért jöttél? – kérdezte Kate, megrázva a fejét, mert beszélgettek ugyan, de még mindig nem mondtak egymásnak semmi lényegeset.
-Nem volt igazam, amikor a múltkor ott hagytalak a kávézóban. Csak annyi szarság jelent már meg erről az egészről, és felszívtam magam, amiért te is ezzel jössz. De volt igazság is abban, amit mondtál, úgyhogy gondoltam, folytatni kéne azt a beszélgetést. – csapott a közepébe a férfi.
-Fel akartalak hívni, de nem tudtam a számodat. – motyogta Kate, mintegy viszonozva a másik őszinteségét, aztán elfordult, mert úgy érezte, kiszáradt a szája. A hűtőből kiemelte a teás kancsót, amiben hemzsegett a lime, megbolondítva néhány mentalevéllel. –Kérsz egy jegesteát?
-Azt mindig, kösz! – nyúlt a pohárért hálásan Robert.
–Nem kellett volna költségekbe verned magad egy kis beszélgetésért. – mondta háttal állva a lány, mire a férfi mögé lépett. Olyan közel, hogy a lélegzete megrebbentette a feje tetejére tűzött kontyból kiszabadult apró tincseket. 

-Londonban azt mondtad, aki ilyen csokrot hoz, az mindig bejöhet. Biztosra akartam menni. – mormolta halkan és ettől a hangtól Kate érezte, hogy a tarkóján és a karjain libabőrös lesz.
-Lehet, hogy egy idő után már nem működne ám. – motyogta halkan, mire koppant mellette a pult, ahogy a férfi letette a poharat.
-Most még működik? – kérdezte olyan közel, hogy a remegés, amit a hangja kiváltott, már szinte fájt, mint amikor a láztól görcsösen remeg az emberi test. Kate nem is érezte magát képesnek arra, hogy bármit válaszoljon, ezért kicsit igenlően megrázta a fejét. Várta a csókot... várta a vállára, a nyakszirtjére, a füle alatti érzékeny területre, de az nem érkezett. Helyette a férfi megfordította, lélegzetvételnyi helyhez juttatva mindkettőjüket.
-Fejvesztés terhe mellett könyörögtem ki a címedet és a lelkemre kötötték, hogy el ne szúrjam. De még nem is tudom, hogy te akarod-e egyáltalán, hogy én itt hülyét csináljak magamból. Most rúgj ki, vagy fogadj el olyannak amilyen vagyok, ez már a te döntésed. Nekem meghaladja az erőmet, hogy tovább távol maradjak tőled. Megígértem, de nem tudom betartani a szavam. 

Kate-nek nem kellett szótár hozzá, hogy megértse, a férfi az apjára gondol. Nem érzett dühöt, amiért  beleszólt az életébe, csak valami végtelen szeretetet, amiért ennyire próbálja óvni. Szegény apa! Ezt a harcot elvesztette... és Kate már csak abban bízott, az apja jól viseli a vereséget, mert nem akarta, hogy Roberten csattanjon az ostor. Ebben az ügyben ő kivételesen ártatlan, mert a szív dolgaiban nem lehet észérvekkel élni az életet. Muszáj döntéseket hozni, engedelmeskedve olyan belső késztetésnek, amit a hormonoktól kezdve sok minden irányít, csak éppen az agy nem. Hiszen az a könyv is megírta... A szerelem okait senki nem ismeri. Feltámad a semmiből és akár megadja magát neki az ember, akár ellenáll, az eredmény gyakran ugyanaz: fájdalom. De van az a szerelem, ami megéri! ... Felemelte a karjait, hogy a férfi nyakába kapaszkodjon, aztán hozzáhajolt és csak annyit suttogott: -Maradj!

5 megjegyzés:

csez írta...

Mi is volt a kérdés?!? /reggeli csevej o.O XDDD
Teljesen elfelejtettem mindent, mire a végére értem.... :P
Az biztos, hogy most leírtál mindent, ami a pillangózáshoz kellett ;)
Nagyon tetszett!
K&P

rhea írta...

Az elejét olvasva, már kezdtem forgatni a szemem, hogy megint nem jutottak előrébb a beszéddel. :))) De aztán....nagyon élveztem, magával sodort rendesen. XD

Amit írtál arról csak annyit, hogy én általában nem azokkal képzelem el a történeteket, akikkel Te.XD De ez nem zavar, próbálom figyelmen kívül hagyni a képeket. :)) Az én fejemben pereg a saját filmem. :)))

Köszi Jutkám, nagyon tetszett!
pusza

Gabó írta...

Tetszett, mint mindig, csak akkor ingattam a fejem, mikor megint Rob hunyászkodott meg, és jött virágcsokorral, míg Kate odáig jut hogy hiányzik neki a férfi, aztán mélyen sóhajtozik.
Elvileg Robert lett megbántva, és ő kezdeményezett megint.
Robertnek is ki kellett nyomoznia, hol tudja elérni Kate-et, neki is meg lett volna a lehetősége pl. az apja révén.
Ennyi morgolódással megusztuk, a többi mély sóhajtozás! :P
Köszi! ;)

zso írta...

Köszönöm, nagyon tetszett.
Ugye én megmondtam, hogy szerelmesek!!!! <3 De Ti nem hittetek nekem, talán csak Juci! XDD

Gabó írta...

Az fejezet előtti elmélkedésre nem is reagáltam! *FP
Nekem pont a "Robos" történeteknél nem lenne zavaró, ha képeket tennél, mert hiszen itt Rob az Rob, Dean az Dean stb.
Ha "látszólag" más szereplős a történet, akkor esetleg zavaró lehet, ha képekkel irányítod a képzeletét mondjuk egy nem kifejezetten Rob rajongónak.
Bár sztem vagyunk már annyira nagykislányok, hogy az ne zavarja az élményt, ha mondjuk nem olyannak képzeltük a főhőst,főhősnőt, vagy a mellékszereplőket, mint ahogy te elénk tárod képekben! Úgyhogy néha megkönyörülhetnél rajtunk! :P