Vigyázok rád 34.

Mondd, álmaimban mért kísértesz? Szédítő szavakkal mit ígérhetsz?

Óvj, ölelj, - ejtsen rabul a vágyad, s én megnyitom előtted lenge ruhámat...

Vágyak férkőztek éjjelembe, s pőrén, öleléseddel befedve,

sikoltozós gyönyörökre vágyom ringó, szerelmes nyoszolyádon.

Ott incselkednek hiábavaló álmok, s együtt megélt léha boldogságok.

Borulj fölém, mint bársony sötét, s legyek neked én hívó messzeség!

Légy hegycsúcs, s én lágy völgyed leszek! Légy folyó, és partjaid közt elveszek.

Légy Nap, és Holdad leszek én, hogy világítsak létünk bús éjjelén.

Érintésed legyen esti fuvalom, amely tétován játszik ágyékomon,

míg én számodra legyek förgeteg, minek tüzében tested megremeg.

Szívedbe, testedbe titkon rejtezek. Légy lelkem, s én szintúgy lelked leszek!

Beléd olvadok, hogy egyek legyünk... így válik halhatatlanná az életünk.

(Harcos Katalin: Halhatatlanságunk)

-Ó, bassza meg! – dobta félre ingerülten Kate a verseskötetet, amit a szobában talált néhány kaland- és romantikus regény társaságában. Nyilván az utazók itt felejtett, vagy szándékosan itt hagyott könyvei voltak, amit a szálloda praktikusan kis könyvtárként hagyott a szobában. Erre utalt a francia és egy spanyol nyelvű London útikönyv is. De most úgy érezte, nem a legmegfelelőbb könyv után nyúlt, amikor egy kis figyelemelterelésre vágyott, ha már aludni úgysem tudott. Ahogy lehunyta a szemét, Robert óvatosan reménykedő tekintete jelent meg előtte, ahogy néhány hónappal ezelőtt, itt Londonban, egy hatalmas virágcsokorral próbált bocsánatot kérni tőle, amiért egy örömlánnyal  vezette le a kettejük közt szikrázó feszültséget. És sikerrel járt. De még mennyire, hogy sikerrel! Még a találomra felütött oldalon talált vers is rúgott a lelkén egyet, magával ragadva ölelkezéseik megannyi emlékébe; nem elég, hogy az éjszakát valóban álmatlanul töltötte. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Robert mit köszönt meg egy kazalnyi virág kíséretében. Az illető hölgyemény mindenesetre eléggé el volt varázsolva ahhoz, hogy örömében megossza a világgal Robert háláját, az olvasók képzeletére bízva, mivel érdemelte ki. A rajongók pedig hozták a formájukat, de nem hibáztathatta őket. Nem tudhatták, hogy miközben az ő verzióikat olvassa, bármennyire is hinni akar a férfiban, a szíve lassan apró darabokra hullik a kétségektől.

Letörölt egy könnycseppet, amely a vers olvasásakor tört utat magának és most már az állán rezgett, hogy a végtelen mélységbe hulljon. „Légy Nap…” – na, igen… ő maga is éppen ezt érezte a férfi közelében… mintha az éltető napsütést élvezné, de most, hogy ez az apró cédula megmérgezte a szerelmét, más, a naphoz hasonlatos forró hasonlatot keresett… esetleg a Pokol? 

Az órára nézett, amely monoton hangon kattogott mellette, s amely már a kinti borús, bánatos idő ellenére is egy új nap keltét jelezte. Már nem mert elaludni, mert akkor egészen biztosan elkésett volna. Korán reggel be akart menni a múzeumba, délelőtt úgyis találkoznia kellett egy francia kollégájával, aki valószínűleg éppen ezekben a percekben indulhatott ki a párizsi reptérre. Ő sem alhatott sokkal többet, mint Kate – próbálta vigasztalni önmagát, bár kevés sikerrel. Újra a könyv után nyúlt és megint csak kinyitotta, mintegy véletlenszerűen, kíváncsian, hogy másodjára mit dob neki a sors.

A tekinteted

Csak egy csók és más semmi...erre vágysz... Ezt mondtad ... Igen..  Csak elfelejted ... fogva tart a tekinteted...az érintésed...Saját magam érzései.... Érkezik a vágy.... és.. nincs megállás...

A tekinteted… ülünk egymással szemben, keresünk valamit a lélek-tükörben

csak egy pillanatra hunyjuk be szemünk és gondolatban máris vétkezünk...

sápadtan érkezik a vágy, látom tétova némaságodon még menekülnél

bőröd alatt feszülnek az idegek, ugrani kész minden izom, most!

csak menekülni el... most!

menekülni kell...

talán felugrassz

és többé nem látlak

...az nem lehet

nem engedlek el

tekintetedbe kapaszkodom

foglyul ejtettem

a sürgetés erős

harc dúl benned

maradni és mindent odaadni

vagy menni

és mindent oda hagyni.

Vörösen érkezik a vágy

látom zavart némaságod

már csak vibrálsz

csak vársz

az érintésre

a pillanatra

ami átszakítja a látszat falait

ami még segít

hogy leküzd a feltörő szenvedélyt

ami úgy tesz

mintha adna még esélyt

hogy menekülhess

hogy elszaladj

de már nincs erő

tested már csak az odaadás parancsát érti

már csak a tekintet simogatását érzi

csak az érintés varázsát várja

csak az ölelkezés mámorát kívánja.

Ismét nyitva a két szempár, ismét mosolyog két szem rám

csendes derű és néma szomorúság a szemekben ...legalább egy pillanatra szerettem.

-Oké, feladom… hallod? – nézett a plafonra elkeseredetten, mintha a Jóisten ott lakozna az olcsó szállodai tapéta mintájában, a csillár körül elkoszolódott stukkó díszítésében. Összecsapta a könyvet és megnézte a borítóját. Szerelem és erotika a költészetben – hirdette az elrongyolódott borító, melyen egy nő teste fonódott folyondárként egy klasszikus görög szobrot idéző férfitest köré, aztán óvatosan lefejtette a kötetről a szakadozott papírt és akkor ott maradt előtte egy színtelen, élettelen szürke vászonkötés. 1990. – olvasta el a kiadás dátumát. Akkoriban ő még talán ha 3 éves volt, az erotikus érdeklődése kimerült annyiban, hogy az óvodában belelesett Andrew Morton kisgatyájába, hogy neki tényleg másként néz-e ki a pisilője. De már megfogni nem volt ideje azt a furcsa kis nudlit a srác nadrágjában, mert Lydia néni sápitozva zavarta mindkettőjüket a csoportszobába. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy vajon Andrew az évek során tökélyre fejlesztette-e a kérdéses testrészt, aztán megrázta a fejét, mintha ez a nevetséges és némiképp hűtlen gondolat csak a fáradtsága mellékhatása lenne és egy heves fejrázással szabadulni lehetne tőle. Hűtlen… - a szó megragadt az elméjében. Hányféle formája lehet a hűtlenségnek? És vajon az a csokor virág és a köszönő kártya is egy hűtlenséget volt hivatva leleplezni? 

A gondolataiban idáig jutott, amikor megszólalt a telefonja. A hajnali derengésben összerezzent a váratlan éles hangtól. A kijelzőn Robert képe villogott. Öt óra van – állapította meg és még mindig nem nyúlt a készülékért, amely kitartóan zizegett az éjjeli szekrényen alig karnyújtásnyira tőle. Akkor Sydneyben most délután négy óra lehet – számolta ki ráérősen. Majd megijedve, hogy Robert elunja a próbálkozást, a telefon után kapott.

-Tessék! – szólt bele. A hangja karcos volt, de nem az álmosságtól, csak az el nem sírt könnyektől, a bizonytalanságtól, a félelemtől.

-Láttad. – sóhajtott bele a férfi a vonal másik végén. Nem kérdezett, csak megállapította a tényt, amit Kate elgyötört hangja híven közvetített feléje. –Kate! Ez egy baromság! Egyáltalán semmi olyan, amire gondolni lehetne miatta. Hinned kell nekem, kicsim! – A hangja kérlelő volt és az elutasítástól való félelemtől rekedt.

Robert nézte maga előtt a monitoron a képet, ami érthetetlen és értelmezhetetlen volt a számára. A jó Jennifer, a mentőangyal, aki visszajuttatta neki a telefont... Mi a fenéért érzett késztetést ennek a rohadt semmitmondó kis kártyának a megosztására? Vagy csak apró női bosszú lenne azért, amiért nem személyesen mondott köszönetet a szívességért? Tulajdonképpen tökéletesen mindegy volt, mi volt a nő viselkedésének mozgatórugója. Az egyetlen, ami számított, Kate sírástól rezgő hangja volt, aki nyilván az ő állhatatlanságát látta abban a nyomorult kártyában. Vitathatatlan, hogy akár annak is látszódhatott. De Kate-nek tudnia kell, hogy ő már nem bonyolódik kóbor numerákba csak azért, mert a fél világ választja el tőle. Kate-nek tudnia kell!