Mondd, álmaimban mért
kísértesz? Szédítő szavakkal mit ígérhetsz?
Óvj, ölelj, - ejtsen
rabul a vágyad, s én megnyitom előtted lenge ruhámat...
Vágyak férkőztek
éjjelembe, s pőrén, öleléseddel befedve,
sikoltozós
gyönyörökre vágyom ringó, szerelmes nyoszolyádon.
Ott incselkednek
hiábavaló álmok, s együtt megélt léha boldogságok.
Borulj fölém, mint
bársony sötét, s legyek neked én hívó messzeség!
Légy hegycsúcs, s én
lágy völgyed leszek! Légy folyó, és partjaid közt elveszek.
Légy Nap, és Holdad
leszek én, hogy világítsak létünk bús éjjelén.
Érintésed legyen esti
fuvalom, amely tétován játszik ágyékomon,
míg én számodra
legyek förgeteg, minek tüzében tested megremeg.
Szívedbe, testedbe
titkon rejtezek. Légy lelkem, s én szintúgy lelked leszek!
Beléd olvadok, hogy
egyek legyünk... így válik halhatatlanná az életünk.
(Harcos Katalin: Halhatatlanságunk)
-Ó, bassza meg! – dobta félre ingerülten Kate a
verseskötetet, amit a szobában talált néhány kaland- és romantikus regény
társaságában. Nyilván az utazók itt felejtett, vagy szándékosan itt hagyott
könyvei voltak, amit a szálloda praktikusan kis könyvtárként hagyott a
szobában. Erre utalt a francia és egy spanyol nyelvű London útikönyv is. De
most úgy érezte, nem a legmegfelelőbb könyv után nyúlt, amikor egy kis
figyelemelterelésre vágyott, ha már aludni úgysem tudott. Ahogy lehunyta a
szemét, Robert óvatosan reménykedő tekintete jelent meg előtte, ahogy néhány
hónappal ezelőtt, itt Londonban, egy hatalmas virágcsokorral próbált bocsánatot
kérni tőle, amiért egy örömlánnyal vezette
le a kettejük közt szikrázó feszültséget. És sikerrel járt. De még mennyire,
hogy sikerrel! Még a találomra felütött oldalon talált vers is rúgott a lelkén egyet,
magával ragadva ölelkezéseik megannyi emlékébe; nem elég, hogy az éjszakát
valóban álmatlanul töltötte. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Robert mit
köszönt meg egy kazalnyi virág kíséretében. Az illető hölgyemény mindenesetre
eléggé el volt varázsolva ahhoz, hogy örömében megossza a világgal Robert
háláját, az olvasók képzeletére bízva, mivel érdemelte ki. A rajongók pedig
hozták a formájukat, de nem hibáztathatta őket. Nem tudhatták, hogy miközben az
ő verzióikat olvassa, bármennyire is hinni akar a férfiban, a szíve lassan apró
darabokra hullik a kétségektől.
Letörölt egy könnycseppet, amely a vers olvasásakor tört
utat magának és most már az állán rezgett, hogy a végtelen mélységbe hulljon. „Légy Nap…” – na, igen… ő maga is éppen
ezt érezte a férfi közelében… mintha az éltető napsütést élvezné, de most, hogy
ez az apró cédula megmérgezte a szerelmét, más, a naphoz hasonlatos forró
hasonlatot keresett… esetleg a Pokol?
Az órára nézett, amely monoton hangon kattogott mellette, s
amely már a kinti borús, bánatos idő ellenére is egy új nap keltét jelezte. Már
nem mert elaludni, mert akkor egészen biztosan elkésett volna. Korán reggel be
akart menni a múzeumba, délelőtt úgyis találkoznia kellett egy francia
kollégájával, aki valószínűleg éppen ezekben a percekben indulhatott ki a
párizsi reptérre. Ő sem alhatott sokkal többet, mint Kate – próbálta
vigasztalni önmagát, bár kevés sikerrel. Újra a könyv után nyúlt és megint csak
kinyitotta, mintegy véletlenszerűen, kíváncsian, hogy másodjára mit dob neki a
sors.
A tekinteted
Csak egy csók és más
semmi...erre vágysz... Ezt mondtad ... Igen..
Csak elfelejted ... fogva tart a tekinteted...az érintésed...Saját magam
érzései.... Érkezik a vágy.... és.. nincs megállás...
A tekinteted… ülünk
egymással szemben, keresünk valamit a lélek-tükörben
csak egy pillanatra
hunyjuk be szemünk és gondolatban máris vétkezünk...
sápadtan érkezik a
vágy, látom tétova némaságodon még menekülnél
bőröd alatt feszülnek
az idegek, ugrani kész minden izom, most!
csak menekülni el...
most!
menekülni kell...
talán felugrassz
és többé nem látlak
...az nem lehet
nem engedlek el
tekintetedbe
kapaszkodom
foglyul ejtettem
a sürgetés erős
harc dúl benned
maradni és mindent
odaadni
vagy menni
és mindent oda
hagyni.
Vörösen érkezik a
vágy
látom zavart
némaságod
már csak vibrálsz
csak vársz
az érintésre
a pillanatra
ami átszakítja a
látszat falait
ami még segít
hogy leküzd a feltörő
szenvedélyt
ami úgy tesz
mintha adna még
esélyt
hogy menekülhess
hogy elszaladj
de már nincs erő
tested már csak az
odaadás parancsát érti
már csak a tekintet
simogatását érzi
csak az érintés
varázsát várja
csak az ölelkezés
mámorát kívánja.
Ismét nyitva a két
szempár, ismét mosolyog két szem rám
csendes derű és néma
szomorúság a szemekben ...legalább egy pillanatra szerettem.
-Oké, feladom… hallod? – nézett a plafonra elkeseredetten,
mintha a Jóisten ott lakozna az olcsó szállodai tapéta mintájában, a csillár
körül elkoszolódott stukkó díszítésében. Összecsapta a könyvet és megnézte a
borítóját. Szerelem és erotika a
költészetben – hirdette az elrongyolódott borító, melyen egy nő teste
fonódott folyondárként egy klasszikus görög szobrot idéző férfitest köré, aztán
óvatosan lefejtette a kötetről a szakadozott papírt és akkor ott maradt előtte
egy színtelen, élettelen szürke vászonkötés. 1990. – olvasta el a kiadás dátumát. Akkoriban ő még talán ha 3
éves volt, az erotikus érdeklődése kimerült annyiban, hogy az óvodában
belelesett Andrew Morton kisgatyájába, hogy neki tényleg másként néz-e ki a
pisilője. De már megfogni nem volt ideje azt a furcsa kis nudlit a srác
nadrágjában, mert Lydia néni sápitozva zavarta mindkettőjüket a csoportszobába.
Egy pillanatra átfutott a fején, hogy vajon Andrew az évek során tökélyre
fejlesztette-e a kérdéses testrészt, aztán megrázta a fejét, mintha ez a
nevetséges és némiképp hűtlen gondolat csak a fáradtsága mellékhatása lenne és
egy heves fejrázással szabadulni lehetne tőle. Hűtlen… - a szó megragadt az
elméjében. Hányféle formája lehet a hűtlenségnek? És vajon az a csokor virág és
a köszönő kártya is egy hűtlenséget volt hivatva leleplezni?
A gondolataiban idáig jutott, amikor megszólalt a telefonja.
A hajnali derengésben összerezzent a váratlan éles hangtól. A kijelzőn Robert
képe villogott. Öt óra van – állapította meg és még mindig nem nyúlt a
készülékért, amely kitartóan zizegett az éjjeli szekrényen alig karnyújtásnyira
tőle. Akkor Sydneyben most délután négy óra lehet – számolta ki ráérősen. Majd
megijedve, hogy Robert elunja a próbálkozást, a telefon után kapott.
-Tessék! – szólt bele. A hangja karcos volt, de nem az
álmosságtól, csak az el nem sírt könnyektől, a bizonytalanságtól, a félelemtől.
-Láttad. – sóhajtott bele a férfi a vonal másik végén. Nem
kérdezett, csak megállapította a tényt, amit Kate elgyötört hangja híven közvetített
feléje. –Kate! Ez egy baromság! Egyáltalán semmi olyan, amire gondolni lehetne
miatta. Hinned kell nekem, kicsim! – A hangja kérlelő volt és az elutasítástól
való félelemtől rekedt.
Robert nézte maga előtt a monitoron a képet, ami érthetetlen
és értelmezhetetlen volt a számára. A jó Jennifer, a mentőangyal, aki
visszajuttatta neki a telefont... Mi a fenéért érzett késztetést ennek a rohadt
semmitmondó kis kártyának a megosztására? Vagy csak apró női bosszú lenne
azért, amiért nem személyesen mondott köszönetet a szívességért? Tulajdonképpen
tökéletesen mindegy volt, mi volt a nő viselkedésének mozgatórugója. Az
egyetlen, ami számított, Kate sírástól rezgő hangja volt, aki nyilván az ő
állhatatlanságát látta abban a nyomorult kártyában. Vitathatatlan, hogy akár
annak is látszódhatott. De Kate-nek tudnia kell, hogy ő már nem bonyolódik
kóbor numerákba csak azért, mert a fél világ választja el tőle. Kate-nek tudnia
kell!
4 megjegyzés:
Szerintem is.... ;)
Nagyon jó verseket találtál ismét!
Tetszett, jucus!
K&P
Hát rohadtul tudnia kéne! :)) A versek gyönyörűek voltak...köszönöm.
Tetszett Jutkám, pusza
Idézeteknek csillagos ötös! *sóh
Amúgy bizti bennem van a hiba, de nálad is azt tudom írni, mint odaát Zsónál. Rövid voooolt!
/telhetetlen perszóna jeligére/
Úúúgy olvastam volna még! *sóh megint
Kate meg tényleg tudhatná!
Főleg azért, mert olyan kérlelő és rekedt hangon mondta a magáét ez a Cééépfiú! /Belami :P /
Rövid, de jó volt. Nekem tetszett idézetestől, kinlódástúl, mindenestül...
Megjegyzés küldése