Vigyázok rád 17.

„Szerelem: Ahogy a szél meglebbenti a függönyt. Nem a szél, nem a függöny - a lebbenés.” Fodor Ákos

A film egy fiatalon megözvegyült férfiról szólt, valamikor a nagy gazdasági világválság idején. A felesége súlyos beteg lett, meghalt, az apa pedig ott maradt egy kisgyerekkel, akinek a gondját kellene viselnie. Igen ám, de akkor elveszítené a munkáját, ami azokban az időkben amúgy is csak egy hajszálon múlt. Ezért megkéri régi barátjának a feleségét, hogy a saját gyereke mellett vigyázzon a kis Anthony-ra is. Az asszony férje azonban egy idő után félreérti a gyakori találkozásokat, a felesége vigasztaló gesztusait, kevesli a pénzt, amit a barátja az ellátásért fizet, veszekednek, sőt egy alkalommal még a munkahelyükön is összeszólalkoznak, aminek verekedés lesz a vége.  Mindkettőjüket elbocsátják. A gyerekért azonban mindent! Hősünk jóképű fickó, aki egy véletlen találkozás után idős, tehetős hölgyek kísérőjéül szegődik. Végre van pénze, hogy alkalmazzon valakit a gyerek mellé, de szégyelli az egész életét, megalázott, keserű, ezért aztán egyre többet iszik. Az egyik ügyfele ki akarja sajátítani, nemet mond, ezért az asszony ráküldi a gyermekvédelmiseket. Végül az öngyilkosságot választja, amikor rájön, hogy a fia az ideiglenes nevelőszülőknél is jobb helyen van, mint amit ő valaha is nyújtani tudna neki.

Robertet teljesen kizsigerelte a film. Olyan mélységeket kellett napról napra megélnie, hogy már-már attól tartott, a kamerák kikapcsolása után is rabja marad a szerepnek. Egy nap aztán Anton azzal fogadta, hogy három napos kényszerleállásuk van, így ha van valami elintéznivalója, akkor hétfő reggelig szabad. Robert egy óra múlva már a repülőtérre tartott.

*

Kate a tolla végét rágcsálva bambult ki az ablakon. Listát írt a vásárláshoz, amelyen az első helyeken a kutyák által tönkretett apróbb dolgok álltak. Úgymint egy fonott vesszőkosár az étkezőben, egy lábtörlő és a Nigel Hinton: Ütközési pont című regénye, amit Robert itthon felejtett az éjjeli szekrényen, Bear pedig ma reggelre kiolvasta.

Na igen, ütközési pont köztük is volt éppen elég. Ami tagadhatatlan volt, az a kettőjük között meglévő szexuális vonzalom. Ez olyan erős volt, hogy nem is emlékezett, érzett-e így valaki más iránt amióta tudja, hogy mi a különbség fiúk és lányok között. Talán Buddyhoz fűződő kapcsolata volt valahol ennek a mostaninak a nyomában, nem véletlenül ő volt az, akivel először lefeküdt. Persze, minden alkalommal azt gondolta szerelmes, amikor hagyta, hogy az aktuális barátja bemásszon az ágyába, de Robert felbukkanása óta már nem volt ebben olyan biztos. Azok a fiúk jöttek, kedvesek voltak, szépeket mondtak, csókolták kifulladásig, úgyhogy azt gondolta, ő is szerelmes… de amikor eltünedeztek, szinte megkönnyebbült, hogy nem neki kellett azt mondani, figyelj haver, ez nem működik. Robert viszont… az a két hét, amit együtt töltöttek, annyira intenzív volt mindenféle értelemben, hogy most rettentően magányosnak érezte magát a férfi nélkül. Mellette először érezte, hogy reggelente jó odabújva valakihez ébredezni, kávét főzni valakinek, nem csak önmagának megkeverni egy porkávét. Hogy amikor olvasott valami érdekeset, akkor azt meg akarta osztani azzal a másikkal is, tanítani és tanulni tőle. 

Csak azt tudta, ha Rá gondolt, ha látta a fényképeken, odabent szorgos munkába fogott a szíve. Kalapált, ahogy várta a találkozást, amikor róla álmodott. Nem kereste az okát, mert tudta… hogy az az első alkalom mindent megváltoztatott. Azóta nemcsak a saját szíve dübörög odabent, hanem a férfiénak a dobbanásait is érzi; pusztán azért, mert Robert azt mondta, szereti.

Beköltözött hozzá. És ugyan vannak táskái, bőröndök, dobozok; mégis, igazából a szívét hozta magával. A szívét, mert egy másik azt mondta az övé kiadó. És legszívesebben bevallaná a férfinak, hogy nem azért van vele, mert muszáj, vagy mert nála ragadt, hanem mert inkább vele van, mint bárki mással. Csakhogy Robert most elment, nincs kinek suttogni a napvilágnál vagy az éjszaka sötétjében, nincs kihez bújni, nincs ki által szeretve lenni, neki pedig iszonyatosan hiányzott most a dédelgetés. Van olyan, hogy valaki jön, és egy olyan részedet mozdítja meg, aminek a létezéséről eddig nem is tudtál. Felkavar, összezavar, teljesen megbénít. Aztán meg van, amikor ehhez az társul, hogy még véletlenül sem a tökéletes időzítésben érkezik. Akkor aztán jön a zavar, ami gyengít, ugyanakkor talán megtanít arra, hogy még mindig örülni kell, ha azt a valamit akár pár órára is, de átélted.

Már azon az első napon, amikor semmibe véve a férfi óvatos közeledését, ő maga kezdeményezett, érezte, amikor ajka az övéhez ért. És... ennyi volt. Minden kérdésére választ kapott, minden félelme lecsillapult, minden kétsége megszűnt. Amit akkor érzett, nem egyszerű szenvedély volt, hanem horzsoló gyengédség, és olyan erős szerelem, hogy belül beleremegett. Hazatért. Ide tartozott, és végre idetalált. Vele... otthon volt. Belezúgott. Azon az ócska, banális módon, amire mindig azt mondta, hogy olyan csak rózsaszín lányregényekben létezik: ébredéskor ő az első gondolata és elalváskor az utolsó.

Luella azt mondta neki, nem is tudva, kivel kapcsolatban osztja a jótanácsait… és ugyanezt mondták a lányok, Bailey és Lorna is, úgyhogy valami igazságnak kell lennie a dologban, hogy: „Ne akard, hogy úgy szeressen, ahogyan te szereted őt! Lehet, hogy semmit sem érnél vele. Lehet, hogy te sem tudod igazán, hogy mit érzel. Lehet, hogy csak valaminek a hiányát akarod pótolni. Ne akard, hogy ezt kapd vissza! Engedd el az elvárásokat! Sodródj! Ne azért szeresd, hogy majd ő ugyanazt adja vissza. (...) Hagyd, hogy úgy szeressen, ahogyan neki jó! Hagyd, hogy végigjárja az utat a maga tempójában a szívedig!”  Az eszével el tudta fogadni ezt a jó tanácsot, de belülről emésztette a türelmetlenség. Egyedül volt, megerősítésre vágyott és hiába mantrázta, hogy Hagyd, hogy úgy szeressen, ahogyan neki jó!, de azért magában lázadozott. Ha Roberten múlt volna, még talán eddig sem jutottak volna el. Lehet, hogy neki elég a tudat, hogy hazatérve várja majd valaki, de ő többet akart a várakozásnál, és most csapdában érezte magát. Az apja megcsillantotta előtte az ötletet, és ő menni akart. Abban a pillanatban villámcsapásként futott át rajta a gondolat... Jonas és a nagy kert a háza körül; az a buja, elvadult csalit. A kutyák élveznék és egészen biztosan nem jelentenének gondot a fickónak. Három napról van csak szó és soha többé nem kérne tőle szívességet, de most egyszerűen muszáj volt, menni akart, és Bear és Bernie most az útját állták.

*

Robert épp csak bekanyarodott a taxival a sarkon, amikor Kate kis Volvoja elindult a háza elől. A sofőr vállát megkocogtatva kérte, hogy kövesse a kis kocsit. Péntek délután volt, Kate nyilván hazaugrott a kutyákhoz, de programja lehet… aztán valami furcsát vett észre a Volvo hátsó ablakában. Mintha Bernie világos kobakja lenne… Kate a Los Angeles feletti dombok felé kanyargott, kifelé tartva a városból. Hova a fenébe mehet? – ráncolta a férfi a homlokát. A választ hamarosan megkapta. Kate megállt egy elég rozogának tűnő kerítés előtt, mely mögött csak úgy tombolt a vegetáció. Kiszállt, és Roberték kissé távolabb, az árnyékban megállva is hallották a leeresztett ablakokon át a kutyák izgatott ugatását. Kate ezalatt a kapucsengőt nyomta és a kerítés fölött próbált belesni a kertbe. Az ajtó hamarosan kitárult és egy ismerős barna test ölelte magához a lányt. Robert próbált higgadt maradni. Ha csak kefélni jött volna, nyilván nem hurcolja magával a kutyákat – győzködte magát, miközben érezte, hogy a kanadai fagy után szokatlan melegben veríték ütközik ki a nyakán. 

-Várjon meg itt! – szólt a sofőrnek, aki a motort leállítva bekapcsolta a rádiót és ujjaival a kormányon dobolva figyelte, ahogy az utasa hosszú, kimért léptekkel közeledik az ölelkező pároshoz. Jonas vette észre először és kissé értetlenül  nézett át Kate válla felett, aki az egészből semmit sem sejtett.

-Kösz, Jonas! Hálám örökre üldözni fog, ez nekem most nagyon fontos, hidd el, különben nem kértem volna tőled ekkora szívességet. Tényleg rendesek, kedvelni fogod őket. Hoztam kaját, csak vizet ne felejts el adni nekik, és a fél szemed azért rajtuk legyen, meg ne lépjenek. Nem is tudom, Rob mit tenne, ha eltűnnének a kedvencei. Legkésőbb hétfőn délután jövök értük, mert reggel jó, ha beesek időben az intézetbe. És tényleg, kérhetsz bármit cserébe, a lekötelezetted vagyok. Na, hozom is őket – perdült meg a sarka körül, egyenesen neki egy férfinak, aki túl közel állt hozzá. Hogy a fenébe nem vette észre, amikor mögé settenkedett? Már éppen elnézést akart kérni, amikor elakadt a hangja, nem tudva, hogy vajon csak a képzelete tréfálta meg, vagy a napsütés keltette délibábot lát?

-Robert!? – sóhajtotta a férfi nevét, aztán boldogan ugrott a nyakába a látomásnak. A másik megroggyanva ölelte magához. Még nem tudta, minek volt itt az előbb a szem- és fültanuja, még nem tudta, hogy verje el a port a boszorkányon, amiért idegen férfiaknak olyan ajánlatot tesz, melynek értelmében az illető bármit kérhet tőle, csak azt tudta, hogy a fagy a szíve körül őrült pendüléssel pattant le, abban a pillanatban, ahogy Kate hozzásimult. A lány öröme és meglepetése őszinte volt, így aztán igyekezett annyi józanságot magára erőltetni, amennyit csak bírt. Úgy döntött, talán Jonas-szal kéne inkább beszélnie erről az egetverő szívességről.

-Miért kéne a kutyáimnak itt maradniuk? – kérdezte nyugodt érdeklődéssel, mire Jonas csak a vállát vonogatta, mint akinek fogalma sincs a válaszról. Kate azonban töretlen mosolygással már búcsúzott is az izmos festőtől.

-Bocs, Jonas, ezt nem is sejtettem, így persze tárgytalan a dolog. De azért köszönöm, szia! – intett királyi fensőbbséggel és Robertbe karolva már ráncigálta is a kocsi felé. –Gyere, mert gutaütést kapnak szerencsétlenek! – A kocsi belsejében Bear és Bernie kitörő örömüket, ami a gazdát látva előtört belőlük, hangos csaholással tudatták. Robert már majdnem bepréselte magát a vezető melletti ülésre, amikor eszébe jutott, hogy a csomagja és a sofőre az út túloldalán várnak rá, így aztán gyorsan kifizette a taxist és kiemelte a kis sporttáskát a hátsó ülésről. Ahogy a fickó elporzott, bedobta a táskát a lány kocsijába és magához húzta Kate-et, aki boldogságtól ragyogó szemmel őt nézte. Nincs semmi baj! – öntötte el a megkönnyebbülés látva a lány boldog izgatottságát, a viszontlátás örömét.

-Menjünk haza! – csókolta meg szenvedélyesen a lányt, aki kicsit remegő térdekkel ült a volán mögé.

-Menjünk! Aztán elmesélheted, mi volt ez a csodás felbukkanás itt az isten háta mögött. Nem mintha nem örülnék neki, csak hát, lássuk be, elég váratlan meglepetés volt.

-Csak úgy, mint nekem, amikor azt láttam, hogy a kutyáimmal a csomagtérben porzol kifelé a kapun, hogy aztán egy idegen pasi ölelésében köss ki. – grimaszolt Robert, miközben elismerően gratulált magának, amiért egyelőre nem gondolt a legrosszabbra és látszólag türelmesen képes várni a magyarázatot erre a meglepő fordulatra. Nem sokon múlt, hogy fogalma se legyen róla, hova lett a barátnője és a kutyái. Úgyhogy Kate-nek igazán jó indokokat kell felsorakoztatnia, ha azt akarja, hogy ez a magára kényszerített nyugalom az egész hétvégére megmaradjon.

*

-Mindennap emlékeztetni foglak, milyen csodálatos érzés, amikor a tested az enyémhez ér. Eszedbe juttatom a jó időszakokat, és segítek elfelejteni a rosszat. Emlékeztetlek, ki vagy, amikor az élet pofon üt, és kétségek ébrednek a szívedben, hogy ki vagy a világnak, és ki vagy, mit jelentesz nekem. Berontok hozzád az éjszaka közepén, és addig csókollak, amíg a félelem nem lesz más, csak félelem, és már nem uralkodik fölötted. Vállalom a kockázatot az ingatag szíveddel szemben, ha ez azt jelenti, hogy az enyém.  – motyogta Robert fáradtan elnyúlva Kate még reszkető teste mellett.

-Szeress! – suttogta a lány, miközben ujjai a férfi hajában kalandoztak.

-Hiszen azt teszem. – kuncogott a férfi. - Mit akarsz még tőlem? (...)

- Azt akarom, hogy mellettem légy a sötétben. Hogy átölelj. Hogy továbbra is szeress. Hogy siess a segítségemre, amikor félek. Hogy gyere el velem a szakadék szélére, és nézd meg velem, mi van ott...

- És mi van akkor, ha elhibázom?

- Lehetetlen elhibázni. Ha együtt nézünk le a magasból, akkor megtartjuk egymást. – mormolta Kate fáradtan. …Ahogy hazaértek,, kiengedték a kutyákat, akik megörültek a szabadságnak és viháncolva vetették magukat a kert másik végébe valami láthatatlan zsákmány után. Ők pedig bebotladoztak a házba, csókolva a másikat, nem törődve vele, ki látja. Most pedig itt pihegtek, eltelve a testük jóllakottságával, és megpróbálva ezt a jóllakottságot a lelküknek is megadni. Mi mással, mint szép szavakkal, amikben csak reménykedhettek, hogy egyszer majd valóra válnak. 

-Magányos voltam ebben a házban. – motyogta Kate, és tudta, hogy a hangjában ott bujkál egy kis neheztelés, pedig a férfi nem érdemli azt meg.

-Hát, remélem nem úgy oldottad fel ezt a magányt, ahogy én régebben. – grimaszolt Robert. –Jonas nagyon otthonosan képes téged a mellére ölelni. – bukott ki belőle a régóta visszatartott szemrehányás.

-Jonas csak segíteni akart. Hidd el, nem rossz fiú ő! Nem is kellett sokat győzködnöm, hogy vállalja a kutyáidat, amíg meglátogatlak.

-Bárki vállalta volna, akinek olyan ajánlatot teszel, hogy bármit kérhet a szívességért cserébe. – sóhajtott Robert.

-Nyilván nem Bármit! – forgatta a szemét fáradtan Kate. –Ne rontsd el az örömöm most veszekedéssel! – bújt közelebb a férfihoz.

-Nem rontom el! – csókolta meg a lány halántékát Robert. –Tudod, azt hiszem, eddig nem is tudtam, mi a magány, amíg az első éjszakát nem töltöttem nélküled az ágyamban. Az a két hét, amit együtt töltöttünk, életem egyik legszebb két hete volt. Olyan könnyű hozzászokni ahhoz, hogy itt vagy a karjaimban, és kegyetlenül tudsz hiányozni, amikor nem vagy ott. Régen tényleg ilyenkor jöttek a lányok, de most még magányosabb voltam, mert senki mást nem akartam az ágyamba helyetted. Mit tettél velem, te boszorkány? – csókolta meg játékos bosszúsággal Kate-et, aztán hagyta, hogy a lány vegye át az irányítást. Tényleg boszorkány volt, mert minden pesszimizmusa ellenére életet tudott lehelni fáradt testébe.

***

Ez a mai rész a Szerelemről szólt! … és ki vagyok én, hogy megmondjam, mi a szerelem. Mindenkinek más. De sokan megtették, hogy megpróbálták szavakba foglalni, mi pedig szívesen olvasunk róla, mert keressük a magunk életében a hasonló pillanatokat, érzéseket, gondolatokat. Mivel sokan sokfélének írták le, van is rá sansz, hogy találunk egyezéseket. Megpróbáltam különböző idézeteket belesimogatni a szövegkörnyezetbe, de zavaró lett volna, ha ott tüntetem fel azokat, akiktől származnak, így itt álljon a köszönet Csitáry-Hock Tamásnak, Orevecz Nórának, Cora Carmack-nak, Richard Bach-nak, Lisa Jane Smith-nek, és Jenny Downham-nek.

***