„Szerelem: Ahogy a
szél meglebbenti a függönyt. Nem a szél, nem a függöny - a lebbenés.” Fodor Ákos
A film egy fiatalon megözvegyült férfiról szólt, valamikor a
nagy gazdasági világválság idején. A felesége súlyos beteg lett, meghalt, az
apa pedig ott maradt egy kisgyerekkel, akinek a gondját kellene viselnie. Igen ám,
de akkor elveszítené a munkáját, ami azokban az időkben amúgy is csak egy
hajszálon múlt. Ezért megkéri régi barátjának a feleségét, hogy a saját gyereke
mellett vigyázzon a kis Anthony-ra is. Az asszony férje azonban egy idő után
félreérti a gyakori találkozásokat, a felesége vigasztaló gesztusait, kevesli a
pénzt, amit a barátja az ellátásért fizet, veszekednek, sőt egy alkalommal még
a munkahelyükön is összeszólalkoznak, aminek verekedés lesz a vége. Mindkettőjüket elbocsátják. A gyerekért
azonban mindent! Hősünk jóképű fickó, aki egy véletlen találkozás után idős,
tehetős hölgyek kísérőjéül szegődik. Végre van pénze, hogy alkalmazzon valakit
a gyerek mellé, de szégyelli az egész életét, megalázott, keserű, ezért aztán egyre
többet iszik. Az egyik ügyfele ki akarja sajátítani, nemet mond, ezért az
asszony ráküldi a gyermekvédelmiseket. Végül az öngyilkosságot választja,
amikor rájön, hogy a fia az ideiglenes nevelőszülőknél is jobb helyen van, mint
amit ő valaha is nyújtani tudna neki.
Robertet teljesen kizsigerelte a film. Olyan mélységeket
kellett napról napra megélnie, hogy már-már attól tartott, a kamerák
kikapcsolása után is rabja marad a szerepnek. Egy nap aztán Anton azzal
fogadta, hogy három napos kényszerleállásuk van, így ha van valami
elintéznivalója, akkor hétfő reggelig szabad. Robert egy óra múlva már a
repülőtérre tartott.
*
Kate a tolla végét rágcsálva bambult ki az ablakon. Listát
írt a vásárláshoz, amelyen az első helyeken a kutyák által tönkretett apróbb
dolgok álltak. Úgymint egy fonott vesszőkosár az étkezőben, egy lábtörlő és a Nigel
Hinton: Ütközési pont című regénye, amit Robert itthon felejtett az éjjeli
szekrényen, Bear pedig ma reggelre kiolvasta.
Na igen, ütközési pont köztük is volt éppen elég. Ami
tagadhatatlan volt, az a kettőjük között meglévő szexuális vonzalom. Ez olyan
erős volt, hogy nem is emlékezett, érzett-e így valaki más iránt amióta tudja,
hogy mi a különbség fiúk és lányok között. Talán Buddyhoz fűződő kapcsolata
volt valahol ennek a mostaninak a nyomában, nem véletlenül ő volt az, akivel
először lefeküdt. Persze, minden alkalommal azt gondolta szerelmes, amikor
hagyta, hogy az aktuális barátja bemásszon az ágyába, de Robert felbukkanása
óta már nem volt ebben olyan biztos. Azok a fiúk jöttek, kedvesek voltak,
szépeket mondtak, csókolták kifulladásig, úgyhogy azt gondolta, ő is szerelmes…
de amikor eltünedeztek, szinte megkönnyebbült, hogy nem neki kellett azt
mondani, figyelj haver, ez nem működik. Robert viszont… az a két hét, amit
együtt töltöttek, annyira intenzív volt mindenféle értelemben, hogy most
rettentően magányosnak érezte magát a férfi nélkül. Mellette először érezte,
hogy reggelente jó odabújva valakihez ébredezni, kávét főzni valakinek, nem
csak önmagának megkeverni egy porkávét. Hogy amikor olvasott valami érdekeset,
akkor azt meg akarta osztani azzal a másikkal is, tanítani és tanulni tőle.
Csak
azt tudta, ha Rá gondolt, ha látta a fényképeken, odabent szorgos munkába
fogott a szíve. Kalapált, ahogy várta a találkozást, amikor róla álmodott. Nem
kereste az okát, mert tudta… hogy az az első alkalom mindent megváltoztatott.
Azóta nemcsak a saját szíve dübörög odabent, hanem a férfiénak a dobbanásait is
érzi; pusztán azért, mert Robert azt mondta, szereti.
Beköltözött hozzá. És ugyan vannak táskái, bőröndök, dobozok;
mégis, igazából a szívét hozta magával. A szívét, mert egy másik azt mondta az
övé kiadó. És legszívesebben bevallaná a férfinak, hogy nem azért van vele,
mert muszáj, vagy mert nála ragadt, hanem mert inkább vele van, mint bárki
mással. Csakhogy Robert most elment, nincs kinek suttogni a napvilágnál vagy az
éjszaka sötétjében, nincs kihez bújni, nincs ki által szeretve lenni, neki
pedig iszonyatosan hiányzott most a dédelgetés. Van olyan, hogy valaki jön, és egy olyan részedet mozdítja meg, aminek
a létezéséről eddig nem is tudtál. Felkavar, összezavar, teljesen megbénít.
Aztán meg van, amikor ehhez az társul, hogy még véletlenül sem a tökéletes
időzítésben érkezik. Akkor aztán jön a zavar, ami gyengít, ugyanakkor talán
megtanít arra, hogy még mindig örülni kell, ha azt a valamit akár pár órára is,
de átélted.
Már azon az első napon, amikor semmibe véve a férfi óvatos
közeledését, ő maga kezdeményezett, érezte, amikor ajka az övéhez ért. És...
ennyi volt. Minden kérdésére választ kapott, minden félelme lecsillapult,
minden kétsége megszűnt. Amit akkor érzett, nem egyszerű szenvedély volt, hanem
horzsoló gyengédség, és olyan erős szerelem, hogy belül beleremegett. Hazatért.
Ide tartozott, és végre idetalált. Vele... otthon volt. Belezúgott. Azon az
ócska, banális módon, amire mindig azt mondta, hogy olyan csak rózsaszín
lányregényekben létezik: ébredéskor ő az első gondolata és elalváskor az
utolsó.
Luella azt mondta neki, nem is tudva, kivel kapcsolatban
osztja a jótanácsait… és ugyanezt mondták a lányok, Bailey és Lorna is, úgyhogy
valami igazságnak kell lennie a dologban, hogy: „Ne akard, hogy úgy szeressen, ahogyan te szereted őt! Lehet, hogy
semmit sem érnél vele. Lehet, hogy te sem tudod igazán, hogy mit érzel. Lehet,
hogy csak valaminek a hiányát akarod pótolni. Ne akard, hogy ezt kapd vissza!
Engedd el az elvárásokat! Sodródj! Ne azért szeresd, hogy majd ő ugyanazt adja
vissza. (...) Hagyd, hogy úgy szeressen, ahogyan neki jó! Hagyd, hogy végigjárja
az utat a maga tempójában a szívedig!”
Az eszével el tudta fogadni ezt a jó tanácsot, de belülről emésztette a
türelmetlenség. Egyedül volt, megerősítésre vágyott és hiába mantrázta, hogy Hagyd, hogy úgy szeressen, ahogyan neki jó!,
de azért magában lázadozott. Ha Roberten múlt volna, még talán eddig sem
jutottak volna el. Lehet, hogy neki elég a tudat, hogy hazatérve várja majd
valaki, de ő többet akart a várakozásnál, és most csapdában érezte magát. Az
apja megcsillantotta előtte az ötletet, és ő menni akart. Abban a pillanatban
villámcsapásként futott át rajta a gondolat... Jonas és a nagy kert a háza
körül; az a buja, elvadult csalit. A kutyák élveznék és egészen biztosan nem
jelentenének gondot a fickónak. Három napról van csak szó és soha többé nem
kérne tőle szívességet, de most egyszerűen muszáj volt, menni akart, és Bear és
Bernie most az útját állták.
*
Robert épp csak bekanyarodott a taxival a sarkon, amikor
Kate kis Volvoja elindult a háza elől. A sofőr vállát megkocogtatva kérte, hogy
kövesse a kis kocsit. Péntek délután volt, Kate nyilván hazaugrott a kutyákhoz,
de programja lehet… aztán valami furcsát vett észre a Volvo hátsó ablakában.
Mintha Bernie világos kobakja lenne… Kate a Los Angeles feletti dombok felé
kanyargott, kifelé tartva a városból. Hova a fenébe mehet? – ráncolta a férfi a
homlokát. A választ hamarosan megkapta. Kate megállt egy elég rozogának tűnő
kerítés előtt, mely mögött csak úgy tombolt a vegetáció. Kiszállt, és Roberték
kissé távolabb, az árnyékban megállva is hallották a leeresztett ablakokon át a
kutyák izgatott ugatását. Kate ezalatt a kapucsengőt nyomta és a kerítés fölött
próbált belesni a kertbe. Az ajtó hamarosan kitárult és egy ismerős barna test
ölelte magához a lányt. Robert próbált higgadt maradni. Ha csak kefélni jött
volna, nyilván nem hurcolja magával a kutyákat – győzködte magát, miközben
érezte, hogy a kanadai fagy után szokatlan melegben veríték ütközik ki a
nyakán.
-Várjon meg itt! – szólt a sofőrnek, aki a motort leállítva
bekapcsolta a rádiót és ujjaival a kormányon dobolva figyelte, ahogy az utasa
hosszú, kimért léptekkel közeledik az ölelkező pároshoz. Jonas vette észre
először és kissé értetlenül nézett át
Kate válla felett, aki az egészből semmit sem sejtett.
-Kösz, Jonas! Hálám örökre üldözni fog, ez nekem most nagyon
fontos, hidd el, különben nem kértem volna tőled ekkora szívességet. Tényleg
rendesek, kedvelni fogod őket. Hoztam kaját, csak vizet ne felejts el adni
nekik, és a fél szemed azért rajtuk legyen, meg ne lépjenek. Nem is tudom, Rob
mit tenne, ha eltűnnének a kedvencei. Legkésőbb hétfőn délután jövök értük,
mert reggel jó, ha beesek időben az intézetbe. És tényleg, kérhetsz bármit
cserébe, a lekötelezetted vagyok. Na, hozom is őket – perdült meg a sarka
körül, egyenesen neki egy férfinak, aki túl közel állt hozzá. Hogy a fenébe nem
vette észre, amikor mögé settenkedett? Már éppen elnézést akart kérni, amikor
elakadt a hangja, nem tudva, hogy vajon csak a képzelete tréfálta meg, vagy a
napsütés keltette délibábot lát?
-Robert!? – sóhajtotta a férfi nevét, aztán boldogan ugrott
a nyakába a látomásnak. A másik megroggyanva ölelte magához. Még nem tudta,
minek volt itt az előbb a szem- és fültanuja, még nem tudta, hogy verje el a
port a boszorkányon, amiért idegen férfiaknak olyan ajánlatot tesz, melynek
értelmében az illető bármit kérhet tőle, csak azt tudta, hogy a fagy a szíve
körül őrült pendüléssel pattant le, abban a pillanatban, ahogy Kate
hozzásimult. A lány öröme és meglepetése őszinte volt, így aztán igyekezett
annyi józanságot magára erőltetni, amennyit csak bírt. Úgy döntött, talán
Jonas-szal kéne inkább beszélnie erről az egetverő szívességről.
-Miért kéne a kutyáimnak itt maradniuk? – kérdezte nyugodt
érdeklődéssel, mire Jonas csak a vállát vonogatta, mint akinek fogalma sincs a
válaszról. Kate azonban töretlen mosolygással már búcsúzott is az izmos
festőtől.
-Bocs, Jonas, ezt nem is sejtettem, így persze tárgytalan a
dolog. De azért köszönöm, szia! – intett királyi fensőbbséggel és Robertbe
karolva már ráncigálta is a kocsi felé. –Gyere, mert gutaütést kapnak
szerencsétlenek! – A kocsi belsejében Bear és Bernie kitörő örömüket, ami a
gazdát látva előtört belőlük, hangos csaholással tudatták. Robert már majdnem
bepréselte magát a vezető melletti ülésre, amikor eszébe jutott, hogy a
csomagja és a sofőre az út túloldalán várnak rá, így aztán gyorsan kifizette a
taxist és kiemelte a kis sporttáskát a hátsó ülésről. Ahogy a fickó elporzott,
bedobta a táskát a lány kocsijába és magához húzta Kate-et, aki boldogságtól
ragyogó szemmel őt nézte. Nincs semmi baj! – öntötte el a megkönnyebbülés látva
a lány boldog izgatottságát, a viszontlátás örömét.
-Menjünk haza! – csókolta meg szenvedélyesen a lányt, aki
kicsit remegő térdekkel ült a volán mögé.
-Menjünk! Aztán elmesélheted, mi volt ez a csodás
felbukkanás itt az isten háta mögött. Nem mintha nem örülnék neki, csak hát,
lássuk be, elég váratlan meglepetés volt.
-Csak úgy, mint nekem, amikor azt láttam, hogy a kutyáimmal
a csomagtérben porzol kifelé a kapun, hogy aztán egy idegen pasi ölelésében
köss ki. – grimaszolt Robert, miközben elismerően gratulált magának, amiért
egyelőre nem gondolt a legrosszabbra és látszólag türelmesen képes várni a
magyarázatot erre a meglepő fordulatra. Nem sokon múlt, hogy fogalma se legyen
róla, hova lett a barátnője és a kutyái. Úgyhogy Kate-nek igazán jó indokokat
kell felsorakoztatnia, ha azt akarja, hogy ez a magára kényszerített nyugalom
az egész hétvégére megmaradjon.
*
-Mindennap
emlékeztetni foglak, milyen csodálatos érzés, amikor a tested az enyémhez ér.
Eszedbe juttatom a jó időszakokat, és segítek elfelejteni a rosszat.
Emlékeztetlek, ki vagy, amikor az élet pofon üt, és kétségek ébrednek a
szívedben, hogy ki vagy a világnak, és ki vagy, mit jelentesz nekem. Berontok hozzád az éjszaka közepén, és
addig csókollak, amíg a félelem nem lesz más, csak félelem, és már nem
uralkodik fölötted. Vállalom a kockázatot az ingatag szíveddel szemben, ha ez
azt jelenti, hogy az enyém. –
motyogta Robert fáradtan elnyúlva Kate még reszkető teste mellett.
-Szeress! – suttogta a lány, miközben ujjai a férfi hajában
kalandoztak.
-Hiszen azt teszem. – kuncogott a férfi. - Mit akarsz még tőlem? (...)
- Azt akarom, hogy
mellettem légy a sötétben. Hogy átölelj. Hogy továbbra is szeress. Hogy siess a
segítségemre, amikor félek. Hogy gyere el velem a szakadék szélére, és nézd meg
velem, mi van ott...
- És mi van akkor, ha
elhibázom?
- Lehetetlen elhibázni.
Ha együtt nézünk le a magasból, akkor megtartjuk egymást. – mormolta Kate
fáradtan. …Ahogy hazaértek,, kiengedték a kutyákat, akik megörültek a
szabadságnak és viháncolva vetették magukat a kert másik végébe valami
láthatatlan zsákmány után. Ők pedig bebotladoztak a házba, csókolva a másikat,
nem törődve vele, ki látja. Most pedig itt pihegtek, eltelve a testük jóllakottságával,
és megpróbálva ezt a jóllakottságot a lelküknek is megadni. Mi mással, mint
szép szavakkal, amikben csak reménykedhettek, hogy egyszer majd valóra válnak.
-Magányos voltam ebben a házban. – motyogta Kate, és tudta,
hogy a hangjában ott bujkál egy kis neheztelés, pedig a férfi nem érdemli azt
meg.
-Hát, remélem nem úgy oldottad fel ezt a magányt, ahogy én
régebben. – grimaszolt Robert. –Jonas nagyon otthonosan képes téged a mellére
ölelni. – bukott ki belőle a régóta visszatartott szemrehányás.
-Jonas csak segíteni akart. Hidd el, nem rossz fiú ő! Nem is
kellett sokat győzködnöm, hogy vállalja a kutyáidat, amíg meglátogatlak.
-Bárki vállalta volna, akinek olyan ajánlatot teszel, hogy
bármit kérhet a szívességért cserébe. – sóhajtott Robert.
-Nyilván nem Bármit! – forgatta a szemét fáradtan Kate. –Ne
rontsd el az örömöm most veszekedéssel! – bújt közelebb a férfihoz.
-Nem rontom el! – csókolta meg a lány halántékát Robert.
–Tudod, azt hiszem, eddig nem is tudtam, mi a magány, amíg az első éjszakát nem
töltöttem nélküled az ágyamban. Az a két hét, amit együtt töltöttünk, életem
egyik legszebb két hete volt. Olyan könnyű hozzászokni ahhoz, hogy itt vagy a
karjaimban, és kegyetlenül tudsz hiányozni, amikor nem vagy ott. Régen tényleg
ilyenkor jöttek a lányok, de most még magányosabb voltam, mert senki mást nem
akartam az ágyamba helyetted. Mit tettél velem, te boszorkány? – csókolta meg
játékos bosszúsággal Kate-et, aztán hagyta, hogy a lány vegye át az irányítást.
Tényleg boszorkány volt, mert minden pesszimizmusa ellenére életet tudott
lehelni fáradt testébe.
***
Ez a mai rész a
Szerelemről szólt! … és ki vagyok én, hogy megmondjam, mi a szerelem.
Mindenkinek más. De sokan megtették, hogy megpróbálták szavakba foglalni, mi
pedig szívesen olvasunk róla, mert keressük a magunk életében a hasonló
pillanatokat, érzéseket, gondolatokat. Mivel sokan sokfélének írták le, van is
rá sansz, hogy találunk egyezéseket. Megpróbáltam különböző idézeteket
belesimogatni a szövegkörnyezetbe, de zavaró lett volna, ha ott tüntetem fel
azokat, akiktől származnak, így itt álljon a köszönet Csitáry-Hock Tamásnak,
Orevecz Nórának, Cora Carmack-nak, Richard Bach-nak, Lisa Jane Smith-nek, és Jenny
Downham-nek.
***
5 megjegyzés:
Háát ez nekem nagyon bejött a kicsit sziruposságával együtt, de mint tudjuk a szerelem már csak ilyen.
Én eddig is láttam, hogy ők szerelmesek. Ki így, ki úgy. Ki ezt mond, ki azt a szerelmének. Igazán akkor van "katarzis", ha az a mondat, vagy mozdulat, nézés a másiknak is bejön, megfelel, vagy örömet okoz./by zso :)
Még 1x köszi Juci. <3
Ez gyönyörű volt! :D Teljesen odavagyok érte. :D Igen, igen, igen, igen. Ez az, amire vártam! :D Kösziiiiii, puszi, Porcica :D
A másik szívdobbanását érezni, meg a horzsoló gyengédség után nekem már mindegy is volt....
Full K.O. & *sóh*
Én is vevő vagyok az ilyen cukormázra és nem kicsit irígy is.... O.o XDDDD
Nagyon tetszett a fővilágosítás, jucus!
És a filmötletet is megvettem ;)
K&P
U.i.: azóta ezt dudorászom
http://www.szusy.gportal.hu/gindex.php?pg=18440446
Nagyon szép rész volt. :) Minden elismerésem. És jól eltaláltad az idézeteket.
Jutkám ez tökéletes volt! Az idézetek pedig...gyönyörűek. Nagyon köszönöm, simogatta a lelkem. :)
pusza <3
Megjegyzés küldése