Vigyázok rád 22.

-Annyira hiányoztál! – suttogta Kate, karjait a férfi nyaka köré fonva. A ruhája már valahol az ágy mellett hevert, csak a

harisnyatartó volt rajta és harisnyás lábain újra a masnis tűsarkú csodák, amelyekben egész este álldogálni roppant kényelmetlen volt, de így az ágyon fekve már csak abban zavarták, hogy nem tudta, nem merte igazán magához szorítani lábaival a férfit. –Azt hittem, csak holnap jössz.

Robert a lány testét csókolgatta, elidőzve a nyakánál, aztán kissé lejjebb csúszott, hogy a kerek halmokat dédelgethesse tovább. Az első viharos együttlétüket követően most lustán, elégedetten ölelte magához, erőt gyűjtve a folytatáshoz. …Azt ajtó kinyílt és valaki hangos lihegéssel megállt a küszöbön. Robert a szemét forgatva nézett az ajtó felé, ahol Bear, szájában egy elgyalázott lábbelivel.

-Ezek mit kerestek tulajdonképpen a házban? Úgy járkálnak idebent, mintha nem a kennelben lenne a helyük. – kérdezte. A cipőnek egyelőre nem szentelt egyetlen szemrehányó mondatot sem, úgyis látszott már, hogy elkésett volna vele.

-Féltem egyedül. – rántotta meg dacosan Kate a vállát. Nem tartotta igazságosnak Robert reklamálását. Azok után, ami a lakóparkban történt, igazán nem várhatja el tőle, hogy egyedül bolyongjon ebben a mauzóleumban. A kutyák társaságot jelentettek és biztonságot nyújtottak. Ha nem örül neki, hogy beengedte őket, akkor máskor ne bízza rá őket.

-És most, hogy itt vagyok veled… most is félsz? – dörzsölte hozzá magát a lány testéhez, mire Kate halkan kuncogni kezdett.

-Most csak attól, hogy túl fáradt lehetsz a folytatáshoz.

-Ohó, ez túlságosan kihívóan hangzott, úgy érzem, bizonyítanom kell. – csókolt a lány nyakába, aztán még lejjebb csúszott és a csókok olyan területekre értek, hogy Kate hamarosan homorítva esdekelt érte, hogy hatoljon belé. Mindkettőjüket a vágy uralta, ahogy fölé emelkedett, és Kate a cipője sarkait a vádlijába nyomva magához szorította. Pontosan úgy, ahogy elképzelte. Testén mindenütt ott érezte a lány cirógató, karmolászó kezeit, és biztos volt benne, hogy ő irányít, amikor megfordult vele a világ és hamarosan már ő feküdt a hátán, odakínálva a testét Kate játékos felfedezőkedvének. Még jó néhányszor váltottak pozitúrát és ennek a szabadfogású birkózásnak maradtak emlékei kis harapásnyomok formájában a másik vállán, mellén, mire csillapodott bennük az őrület és átváltottak a lassú, ringatózó, majd egyre gyorsul iramra; hogy aztán a beteljesülés pillanatában éppen a férfi érezhesse magát diadalmasnak. Valahol a tudata mélyén tisztában volt vele, hogy a győzelme csak látszólagos, hiszen Kate úgy kifacsarta, hogy most talán még a keresztségben kapott hosszú nevét sem tudná elmotyogni, de úgy érezte, életében nem volt még elégedettebb.

*

Feltámasztva feküdt az ágyban, Kate a mellén kalandozott az ujjával, időnként borzongató kis karcolásokkal körözve a mellbimbója körül. Azon gondolkodott, hogyan kérdezzen rá a new yorki kiruccanásra, de a férfi megelőzte.

-Ha jól hallottam, ma volt a te Jonasodnak a bemutatója?

-Nem az én Jonasom. – fintorgott Kate. –De valószínűleg az újságok azt fogják írni róla, hogy az év felfedezettje. Nem rossz, nem rossz, de azért túlzásokba estek este a méltatásánál.

-Te meg az ő felfedezettje vagy – nyomott egy puszit Rob a lány fejére. Nem érzett féltékenységet, …most semmi mást nem érzett, csak határtalan elégedettséget.

-Nem kell féltékenynek lenned rá! – könyökölt fel Kate.

-Nem vagyok – tolta le a lábával a férfi a lepedőt Kate fenekéről, készülve rá, hogy most más megközelítésből fedezze fel a lány testét.

-Kár! Mert elviselhető mértékben kifejezetten hízelgő lett volna – mormolta Kate, miközben segítőkészen forgolódott alatta.

*

Már hajnalodott, amikor egymásba és az ágyneműbe gabalyodva nézték az ablakon túl megjelenő első napsugarakat. Ez az éjszaka nem az alvásról szólt, de úgy tűnt, egyikük sem hiányolja a pihenést. Vajon ez az éjszaka is túlságosan felfokozottnak számít? – vigyorodott el a gondolatra Kate, aztán eszébe jutott, hogy valamit feltétlenül meg akart kérdezni Roberttől, csak ez a svihák állandóan elterelte a figyelmét. Szerencsére. Mert a kérdése egészen biztosan összetörte volna ezt a nyugodt, szerelmeskedős hangulatot. Most is tartott ettől, de már nem bírt tovább a türelmetlen kíváncsiságával.

-Mit csináltál New Yorkban?

Robert a csendesen elsuttogott kérdéstől érezhetően megfeszült, aztán kényszerítette magát, hogy ellazuljon, mielőtt Kate megérzi, de már elkésett a próbálkozással.

-Ajaj, elég kellemetlen lehetett. – sóhajtott a lány, aztán felkönyökölt és a szemébe nézett. –Érint kettőnket?

-Nem tudom. – sóhajtott a férfi őszintén. Óvatosan kibontakozott a lány öleléséből és felkelt, hogy előkotorja a nadrágját az ágy mellett heverő ruhakupacból. Kate kicsit ijedten figyelte az eltávolodását, aztán ahogy a farmerjében kotorászik. A férfi a farzsebéből kivette Brittany és a kisfiú fényképét, aztán visszamászott Kate mellé az ágyba, de már megtartotta kettőjük között a diplomáciai távolságot. A képeket még takarta a tenyere, így a lány nem tudhatta, mit hozott magával. Először beszélni akart, és ha egyáltalán lesz rá alkalma, akkor majd megmutatja a képeket is, bár lehet, hogy Kate nem is lesz kíváncsi rá. 

-A forgatásnak már majdnem vége volt, amikor beállított Stephanie és Nick. Egy ügyvédet hoztak magukkal, aki egy meglehetősen mellbevágó hírrel lepett meg. …Amikor tizennyolc éves voltam… az egyik barátom járt egy lánnyal, aki nekem is tetszett, aztán amikor szakítottak, én vigasztaltam.  Néhány alkalom volt az egész, aztán kaptam egy filmes lehetőséget és többé nem is láttam. Az a lány most meghalt.

-És…? – kérdezte Kate elszoruló torokkal. Valahol a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy mit fog hallani, csak éppen nem értette… nem értette azt a lányt sem… hogy tudta ennyi éven át titokban tartani… és ha már megtette, akkor most miért kavarta fel az állóvizet?

-És a végrendeletében engem nevezett meg a fia apjaként. Az ügyvéd szerint nem volt egészen biztos benne, de már nem volt ideje bizonyosságot szerezni, a ráknak egy igen ritka, agresszív vállfaja gyorsabban végzett vele, mintsem elhatározza magát, hogy felkutassa az igazi apát. Velem volt utoljára, így én lettem a befutó. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem volt igaza, de van rá esély, hogy mégsem az enyém. 

Kate akart mondani valamit, de igazából képtelen volt. Mit mondhatott volna? … Egy gyerek… Ha az a tizennyolc éves kölyök volt óvatlan, akkor most már majdnem tízéves a fia. …Most már értette, hogy az apja, ha pontosan nem is tudta, miről van szó, miért nem mondhatott semmit. Ez nem olyan dolog, amit telefonba pletykál el az ember, főleg a saját lányának, aki valamennyire még érintett is a dologban.

-Van róla fényképed? – kérdezte halkan, mire Robert kisimította a térdén a fotókat. Az egyiken ő volt Brittanyval. Sam

kotorta elő valahonnan, nem is emlékezett rá, mikor készülhetett. Így utólag kissé árulkodónak tűnt, ahogy Brittanyval összeölelkezve állnak, még ha elég idétlen kép is volt. A fiú meg… még mindig nem érzett semmit, ahogy elnézte a szeplős kis arcot. Hacsak az az idétlen vigyor… de nem létezik, hogy csak ennyit sikerült átörökítenie.

-Tiszta anyja. – motyogta mellette Kate. –Nem látlak benne, de persze lehet, hogy csak nem akarlak benne látni. – mondta őszintén. Igazából nem is a gyerekarcot vizsgálta, hanem azt a tizennyolc éves tinit, aki ez a mellette fekvő férfi volt valaha. Jót tett neki az idő múlása, és igazából nem látta benne a későbbi szívtiprót. Érnie kellett és ez tökéletesen sikerült neki.

-Ismerős érzés, egyelőre még én is így vagyok vele. - sóhajtotta Robert. Az elmúlt órák édes nyugalma és a szerelmes pillanatok meghittsége elszállt abban a pillanatban, amikor Kate feltette a kérdést, de meglepő módon mind a ketten ott maradtak egymás mellett, a másikból merítve erőt és hitet, hogy ez az egész néhány napon belül kellemetlen közjátékként merül a feledésbe.

-És … van rá esély, hogy esetleg a barátod … ? – tette fel a logikus kérdést Kate, mire Robert bólintott.

-Azt mondta, hogy mielőtt szakítottak, még együtt voltak… valahogy úgy alakult, mert Brittany kétségbeesetten próbálta megtartani. Sam szerint bármit megtett volna érte, hogy valaki azt súgja neki, hogy szereti, de hát ez olyan könnyen kicsúszik egy tinédzser száján, aki még azt sem tudja, mi a szerelem. Meg azt is mondta, hogy lehettek mások is. Nem tudom, én sosem gondoltam Brittanyról, hogy Sam-en kívül lehetett volna bárkivel… persze, velem is olyan könnyen megtette, talán Sam-nek van igaza. Mindenesetre eljött ő is az apasági vizsgálatra, és még leginkább őt látom a kölyökben. Ő is ilyen fehérbőrű és szeplős, vörös hajjal. De persze az anyja is olyan, úgyhogy még ez sem jelent semmit. 

-Gondoltál már rá, hogy mi lesz, ha mégis a te teszted lesz pozitív? És mi, ha az övé? A történteken azért nem lehet olyan egyszerűen túllépni, nem? Napok óta gondolkodsz a dolgon, nézed a fényképét… nem igaz, hogy nem gondoltál már rá, hogyan tovább, ha te vagy az apja…

-Gondoltam, de őszintén szólva a tagadás még erősebb bennem. a kölyök érdekében is remélem, hogy nem én vagyok az apja. Színész vagyok és egyedülálló. Szerinted mi más lehetne a megoldás, minthogy fogadok mellé valakit, vagy beadom egy bentlakásos iskolába; aztán a szünetekben cipelem magammal, amerre éppen járok? De még én sem fogtam fel igazán, hogy mit jelentene… ha őszinte akarok lenni, nem is akarom.

-Soha nem is akarsz gyereket? – kérdezte Kate remegő hangon. Nem akarta végiggondolni, miért volt fontos számára ez a kérdés, de összeszorult szívvel várta a választ.

-Istenem, dehogynem! – sóhajtott Robert. –De tudod… lehet, hogy roppant kispolgárian hangzik, de mindig is úgy gondoltam erre, hogy egyszer találkozom majd valakivel, akit annyira szeretek, hogy gyereket akarok tőle. Feleségül veszem, tervezgetünk… Aztán lesz majd kilenc hónapunk, hogy együtt megérjünk a feladatra, látom majd megszületni és akkor biztos, hogy vele együtt megszületik bennem a kötődés is. De most… még abban sem vagyok biztos, hogy valaha tudnék rá úgy gondolni, mint a fiamra. Még akkor sem, ha egy sok pecsétes papír igazolná a vérségi köteléket. Ha legalább hasonlítana, de még ez sem segít. És vajon hogy tudna rám nézni az a gyerek, aki elvesztette az édesanyját és kapott helyette egy pasit, akiről eddig azt sem tudta, hogy létezik? 

Kate tudta, hogy tanácsot, megerősítést vár tőle a férfi, de képtelen volt bármit is mondani. Azt pedig végképp nem, hogy őrá bármikor számíthat. Talán nem is várja el tőle, talán csak bolondot csinálna magából. Talán az is, hiszen azt sem tudja, hogy ez mivel járna. Nem mondhatja azt sem, hogy remek apa leszel, Robert, hiszen honnan is tudhatná. Hogy az őt kínzó kérdésektől meneküljön, inkább ő kérdezett.

-A barátod mit mondott?

-Hát, tudod… neki elég nehéz gyerekkora volt, úgyhogy egyrészt mindig úgy gondolta, hogy nem is akar gyereket, másrészt sajnálja ezt a gyereket annyira, hogy neki jobb életet kívánjon. Ha ő az apja, akkor mindent meg fog érte tenni. …De… nincs olyan komoly kapcsolata, ami, vagy hát, aki a segítségére lenne, és hát zenész… az sem egy otthon ülő foglalkozás. Ő sem gondolkodhat másban, mint egy bentlakásos iskolában. 

-Szegény gyerek! – sóhajtott Kate, aztán a férfi mellére simulva átölelte. Korábban ez a közelség egyenes út volt ahhoz, hogy a közelségük vágyba csapjon át, de most egyikük sem akarta ezt, csak ölelték egymást és örültek neki, hogy van kibe kapaszkodni ezekben a nehéz időkben. Kate-nek még fogalma sem volt róla, mi lesz, ha a vizsgálat eredménye pozitív lesz. Abban biztos volt, hogy a férfihoz fűződő érzelmei ettől nem változnak meg. Nem akart tervezgetni, mert senki nem láthatta előre a jövőt, csak abban bízott, hogy az egymás iránti érzelmeik elég erősek ahhoz, hogy együtt, kézenfogva túljussanak ezen a nehézségen is. A mikéntről még elképzelése sem volt. Az, hogy Robert őszintén beszélt neki erről az egészről, hogy megosztotta vele a félelmeit és érzéseit, biztatónak tűnt a jövőre, egy közös jövőre nézve.