Vigyázok rád 33.

-Kate? Kate Hollins? – szólította meg hitetlenkedő hangon a vöröses hajú férfi, ahogy a zsúfolt étteremben egy üres asztal

felé igyekeztek Malcolmmal; és a lány egy pillanatra zavartan kutatott az emlékei között, ki lehet az ismeretlen, aki az arcán örömmel emelkedett fel az asztalától, hogy köszöntse. Aztán a felismerés átsöpört rajta és a mosoly elöntötte az ő arcát is.

-Joe, ugye? Ne haragudjon, a névmemóriám borzalmas. – mentegetőzött, amiért a  vezetékneve nem ugrott be.

-Joe Kézdy – vigyorgott a férfi rendületlenül. –Budapestre azért emlékszik, ugye?

-Ne vicceljen, az a város felejthetetlen a számomra. … Bocsánat, hadd mutassam be egymásnak az urakat… Joe Kézdy és Malcom McCullen.

A férfiak kezet fogtak, aztán Joe újra a lány felé fordult. –Robert is itt van?

-Nem, sajnos ő most a világ másik felén van, Ausztráliában, utána pedig megy vissza Los Angelesbe. Nem hiszem, hogy lesz annyi szabad ideje, hogy engem is meglátogasson. Ugyanis egy jó ideig itt maradok Londonban, a Tate-ben dolgozom. – magyarázta a lány és az arcán bánatos felhő suhant át, vegyítve a hivatása iránti lelkesedéssel.

-Ó, ez remek! Én is itt élek egy ideje. Talán összefuthatnánk, ha van kedve – pislogott bizonytalanul a türelmesen, mégis valahogy barátságtalanul őt vizslató angolra.

-Feltétlenül! – ragyogott Kate és táskájából előkotort egy névjegykártyát. –Los angelesi adatok vannak rajta, de a telefonszámom ugyanaz.

Joe egy laza mozdulattal előkapta a farzsebéből a tárcáját és abból egy fekete kártyát. Csupán egy ezüst színű kamera volt rajta, a neve és egy telefonszám.

-Hívjuk egymást! – mondta, aztán búcsúzóul még odabiccentett a karót nyelt britnek és megölelte a lányt. Annak idején nem úgy váltak el, hogy erre különösebb alapja lehetett volna, de valami belső nyugtalanság ébredt benne a férfit látva. Amikor Roberttel legutóbb beszélt, a barátja azt mondta együtt vannak Kate-tel, akkor pedig ez a bájgúnár csak ne érezze úgy, hogy joga van a derekát fogva kísérgetni itt az asztalok között. 

Ahogy az asztalnál elhelyezkedtek és a pincér eléjük rakta az étlapokat, Malcolm pár perces néma vizsgálódás után összecsukta, aztán a lányt figyelve megszólalt:

-Megkérdezhetem, ki az a Robert?

Kate felnézett. A kérdés váratlanul érte. Nem, ez így nem is igaz. Malcolm az első nap óta kitüntető figyelmet szentelt neki, várható volt, hogy előbb-utóbb rákérdez, van-e valakije. És ő nem készült a válasszal.  Annyival nyilván nem érné be, hogy van, de fogalma sem volt róla, mit és mennyit áruljon el Robertről. Kezdve a nevével. …Tudta, hogy a végtelenségig nem húzhatja a válaszadást, ezért ő is összecsukta az étlapot és kerülve a férfi tekintét visszakérdezett.

-Miért érdekli?

-Tudja azt maga nagyon jól, hogy miért érdekel. – mormolta a férfi, bevetve világos kék szemeinek minden szuggesztivitását. Ez szinte minden esetben működni szokott, de Kate elkapta a tekintetét.

-Malcolm, nézze… én nem vagyok független. Odahaza, Los Angelesben van egy barátom, ő ez a bizonyos Robert. – mondta zavartan Kate. Egy pillanatra sem akarta, hogy a kollégája úgy érezze, ezzel a fél éves kiküldetéssel ő kapható lesz egy kis kalandra.

A férfi – úgy tűnt – egyelőre beérte ezzel a hiányos, mégis árulkodó válasszal. Tehát akkor vetélytárssal is számolnia kell. Mindenesetre a helyzeti előny most nála van. Az a bizonyos barát messze van, és ha jól vette ki az előbbi beszélgetésből, akkor nem is nagyon kell számítani az itteni felbukkanására. 

-Szakmabeli? – kérdezte a férfi és észrevette az apró kis mosolyt a lány szája sarkában, ahogy még a gondolatot is nevetségesnek találta. Oké, tehát nem tudós ember. Malcolm számára mindenki más egy alsóbb szintet képviselt, így aztán ez a Robert a szemében egyre többet kezdett veszíteni az esélyeiből. Nyilván egy helyes fickó lehet, mert Los Angelesben a szépség a mániája férfinak, nőnek egyaránt – gondolta kissé klisészerűen az ott élőkről, de Kate értelmes nő és egészen biztosan többre vágyik, mint hogy egy helyes arc bűvöletében éljen. A férfi önmagát kifejezetten elmésnek tartotta. És mellesleg jóképűnek is, bár ezt a szempontot saját magával kapcsolatban sem tartotta döntőnek. Ha társaságba ment, rövid időn belül ő lett a középpont, mindkét nemből szívesen csatlakoztak hozzá, mert humorosnak és könnyed társalgónak tartották. Ez az intelligencia jele – gondolta dölyfösen. Az pedig csak a kellemes ráadás, hogy az érdeklődési körük is azonos. Nem mintha egy partyn feltétlenül szakmai kérdésekről akart volna csevegni, de ha Kate az a típus, hát benne nem fog csalódni.

-Nem, nem igazán. – válaszolt közben a lány és a mosoly továbbra is ott ült a szája sarkában. Ezek szerint valami fajankó lehet. – döntötte el Malcolm, miközben az asztalhoz lépő pincérrel az italokról kezdett beszélni, megcsillantva közben a borok ismeretében szerzett jártasságát.

*

Kate fáradtan nézett szét a szobájában. Az elmúlt napokban annyi munkája volt, hogy szinte egymásba folytak a napok, de

nem panaszkodott, mert remélte, hogy így az idő is gyorsabban telik. Viszont nem volt lehetősége Roberttel beszélni, mert mire Rob felkelt, ő elájult. Váltottak néhány forró hangú levelet, amiben a férfi biztosította róla, hogy mennyire hiányzik, de a hangját már napok óta nem hallotta, és írásban valahogy nem volt igazi a vallomás sem. Az órára nézett, mindjárt este nyolc. Akkor Sydney-ben… számolt utána… körülbelül reggel 7 óra lehet. Igazán nem számít túl korainak, ha most ő próbálja hívni a férfit.

Már majdnem megunta a csörgést, amikor Robert végre felvette.

-Szia, tündérem! Bocs, a zuhany alatt voltam és nem hallottalak.

-Akkor kapcsold be a laptopot, hogy lássam azt a frissen fürdetett habtestedet! – duruzsolt Kate izgatottan és a férfi nevetését hallgatva ő is bekapcsolta a laptopot. Istenem, mennyire szerette ezt a könnyed kacarászást, szinte látta maga előtt a férfi mosolyát és érezte, ahogy a vágyakozás eluralkodik a testén. … Hamarosan a képernyőn meglibbent egy hófehér frottírtörülköző, aztán Robert térdei jelentek meg a képen, végül a férfi letottyant a képernyő elé. Kate kiszáradó szájjal képzelte el a puha anyag takarásában lévő testrészt, de a képzeletére kellett támaszkodnia, mert Robertnek eszébe sem jutott sztriptízt játszani előtte. Így aztán a meztelen felsőtestére fókuszált, látnivaló ugyanis volt ott is éppen elég. 

-Tudod mit, inkább vegyél fel valamit, túlságosan felizgat a látvány és ahhoz reménytelenül messze vagy. – sóhajtotta bánatosan, mire a férfi úgy mozdította a képernyőt a felette lévő kamerával, hogy csak az arca látszódjon.

-Látod, kis butus, pontosan ezért nem kértelek, hogy vetkőzz le nekem, bármennyire is izgalmas lenne. Nehéz lenne utána elkezdenem a napot, pedig ma kimegyünk a sivatagba, úgyhogy csipkednem is kell magam, mert korán indulunk. De nem bánom, mert legalább jó ütemben haladunk és talán … - harapta el a férfi a mondatot és Kate csak azért nem kérdezett rá a folytatásra, mert a másik időközben felállt, és mintha valamit megvillanni látott volna a törülköző résében. Robert hangját hallotta, ahogy valakivel beszél, aztán hamarosan meg is jelent a kamera előtt.

-Ne haragudj, édes, de mennem kell, már itt van a kocsi értem. Szeretlek! És aludj jól! – cuppantott a képernyő felé és  kezével olyan mozdulatot tett, mint aki végigsimít a lány ajkán, aztán a kapcsolat megszakadt. Kate csak ült ott bénán és nagyot sóhajtott.

–Én is szeretlek, de szerettem volna ezt még úgy elmondani, hogy hallod. – motyogta, aztán ő is lehajtotta a laptop fedelét. Csalódott volt, mert ez a röpke ízelítő nem jelentett gyógyírt a férfi hiányára és kedvetlenül gondolt rá, hogy még milyen sok idő telik el, mire egyáltalán esélyük lesz összefutni a nagyvilágban. 

A zuhany alatt újra végiggondolta a Malcolmmal töltött estét. Illetve nem is volt ez este, csak egy viszonylag korai vacsora. Csak annyiban különbözött az elmúlt napoktól, hogy ma nem szakmai kérdésekről beszélgettek közben, hanem kifejezetten a magánéletükre terelődött a szó, miután összefutottak Joe-val. Emlékeztette magát, hogy felhívja majd a férfit, aztán a gondolatai újra visszatértek Malcolmra. A férfi magas volt, karcsú, világos bőrű, kese szőke haját divatosan rövidre vágatta. Egész lényéből áradt a magabiztosság, ahogyan tudja, hogy hol a helye a világban, és ezt a helyet kissé magasabban képzeli el, mint az átlag. Nem volt kifejezetten nagyképű, csak időnként villant meg a viselkedésében némi pökhendiség. Mint amikor Robertről beszéltek. Semmit nem tudott a férfiról, de mégis látszott rajta, hogy nem tartja magával azonos kasztbelinek, és ez valamiért sértette Kate-et. Nem ez volt az első alkalom, amikor egy tudós kollégája némi lenézéssel beszélt az egyszerű emberekről, akik nem a művészetnek szentelték az életüket. Igazság szerint, ha félt valamitől az életben, az az volt, hogy valaha ő maga is ilyenné váljon, aki csak a szakmai halandzsája mögé bújva érzi magát biztonságban egy egyszerű társasági beszélgetés során is. De most ráadásul Malcolm feltevése teljesen nevetséges is volt, hiszen ha valaki, akkor Robert van annyira tudósa a maga szakmájának, mint Malcolm a magáénak. Érdekes lenne látni, ahogy Robert az olvasmányaival és a filmben szerzett széles körű tapasztalataival falhoz állítja Malcolm szakbarbár tudományát, de egyelőre még a titokzatos barát nevét sem árulta el neki, így aztán a fickó dédelgetheti még a felsőbbrendűségét egy ideig. 

Miután bekrémezte a bőrét, belebújt a puha köntösbe és az ágyra telepedve az ölébe húzta a laptopot. Robert nem írt, úgy látszik tényleg nagyon elfoglalt, úgyhogy jobb híján megnyitott néhány ismerős oldalt, ahol a szerelméről áradozó rajongók képeit és sorait találhatta. Amit talált, nem nyugtatta meg, és ez még enyhe megfogalmazás volt. Nem, éppenséggel kiborította. Égett a szeme, mintha bántaná a fotón látható néhány betű, vagy éppenséggel a háttérben látszó összedúlt ágynemű és a hatalmas csokor virág.  Éppen itt Londonban kapott ő is valamit hasonlót, úgyhogy a férfi kézírását azonnal megismerte. Kétség nem férhetett hozzá, hogy Robert írta a lendületes Köszönöm szót; hiszen még alá is írta. A kérdés már csak az volt, s tudta, hogy egész éjjel ez fogja kínozni, hogy vajon mit köszönt meg oly lelkesen az ő szerelme egy idegen nőnek ott a messzi Ausztráliában. Talán egy együtt töltött estét, netán éjszakát?