"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. március 2., vasárnap

Vigyázok rád 8.



Kate a szobájában készülődött a lefekvéshez, aztán végignyúlva az ágyon a hatalmas virágcsokrot nézte. Az ő lovagias apukája! Nem emlékezett rá, hogy gyerekként az anyját ilyen csodás csokrokkal lepte volna meg. Amikor már abban a korban volt, hogy egyáltalán gondolt ilyenekre, néha próbálta elképzelni, mi volt az ok, amiért az anyja a lehető legkevesebb alkalmat próbálta megteremteni a találkozásokra. Gyermeki szívével érezte, hogy az ő apja nem lehet rossz ember, és nem értette, hogy akkor, miért nem láthatja… Valóságos csoda volt, hogy az eltelt hosszú évek nem ölték ki belőle az iránta érzett szeretetét, így aztán amikor végre lázadhatott az anyja ellen, akkor ez volt a kitörési  pont. Élete legjobb döntése volt megkeresni őt. Neki is szüksége volt egy apára, mert bármilyen rendes ember volt Michael, akivel az anyja idővel összeházasodott, az apa szerepét nem tudta, bár nem is igazán akarta átvenni. Barátok voltak. Nem túl közeli, de figyelmes barátok. Dean iránt valami sokkal mélyebbet érzett. Már kislányként is büszke volt a hatalmas emberre, aki bárkivel szemben megvédelmezhette volna, vele mégis mindig olyan szelíd volt, mint egy megszelídített grizzly. Most azonban kicsit tartott tőle, mit váltana ki belőle, ha őszintén beszélne neki a Rob iránt érezett felemás érzéseiről. 

Lehet, hogy a meséjével csak el akarta riasztani a férfitól, az életformájától, de Kate mostanra már beismerte önmagának, hogy valami kihívást olvasott ki a szavakból… mintha az ő számára rendeltetett volna, hogy megmentse Robertet a magánytól, mielőtt olyan útra téved, ami félreviszi őt emberként, aztán később talán még szakmailag is.
Újra maga előtt látta a férfit, ahogy áll félmeztelenül a szállodai folyosón és őt nézi. Az a tekintet sokkal árulkodóbbnak tűnt így utólag, mint ott, akkor, abban a pillanatban. Most már a zavarodott düh mögött látta a fájdalmat, a megbánást és a magányt is, és nagyon szeretett volna segítséget nyújtani, elfeledni és elfeledtetni azt az estét.
*
Robert a gitárján keresve a hangokat, újra és újra lefirkantott valamit az előtte heverő papírlapra. Egy új dal volt születőben, keserű és dühös sorok, mint az utóbbi időben általában. A dallam sírást idézett és az egészben volt valami végletekig lehangoló. Igazából önmagának sem tetszett, annál is inkább, mert egészen pontosan jellemezte azt a kínlódást, amit belül érzett. Ez a mostani egy olyan tiszta pillanat volt, amikor tisztában volt vele, hogy az utóbbi időben már megint egyik hülyeséget műveli a másik után.

A legnagyobb hülyeség pedig az volt, amikor Kate-et felhívta a szobájába. Nem lett volna szabad! Nemcsak azért, mert Dean lánya… sokkal inkább azért, mert azzal a kérdéssel összetört valamit, ami – most a veszteséget látva már érezte – sokkal értékesebb volt annál, hogy türelmetlen és óvatlan gyerekként játszadozzon vele. Nem ment ki a fejéből a lány azóta az este óta, és most, hogy itt volt, valahol lent a csillogó, puccos étteremben az apjával vacsorázva, most kétszeres erővel rontottak rá ezek a gondolatok. Vajon ha ott nem rontja el… lett volna ennek az egésznek létjogosultsága a folytatásra? Hiszen annyira különböző életet élnek. Kate sem független ember, hiszen annyira a szakmája szerelmese, hogy amellett talán még másodhegedűsnek is érezné magát; és volt annyira őszinte, hogy ugyanezt magáról is elismerje. Ha forgatott, nem létezett család, barátok, se isten, se ember. Akkor csak a szerep volt, a rendező és a maga belső sugallatai. Lehet, hogy nem is adhatnának mást egymásnak, csak barátságot, de még az is sokkal többet jelentene, mint ez a lelkiismeret-furdalásos kínlódás, amit napok óta érez. 

Félretette a gitárt és újra kézbe vette a szövegkönyvet. „Nem sok értelme van legyőzni valakit, ha utána megsajnáljuk az ellenfelünket.” (Jayne Ann Krentz: Zabolátlan szívek) – olvasta a holnapi párbeszéd sorait, és sóhajtva a hajába túrt. Na, kösz! Még innen is hiányzott valami beolvasás. De egyébként is, ők nem ellenfelek. Talán csak egy ősi, spirituális ellentét feszül köztük, amiben a férfi és nő harcol egymással, egymásért, ez pedig idővel feloldható. Ha… ha nem tett tönkre mindent ott a folyosón, szótlanul nézve, ahogy Kate beszáll a liftbe, aztán lélektelenül vigasztalódva egy rendelkezésre álló idegen testtel.
*
-Hogy akadtatok össze Kate-tel?  Ennyire azért nem olyan kicsi az a város. - kérdezte teljesen váratlanul Dean, miközben a kocsi a délutáni csúcsforgalomban kanyargott London utcáin. Robert éppen a másnapi jeleneteket nézte át, váratlanul érte a kérdés, így aztán hallgatott is. Dean nem volt türelmetlen ember, de most legszívesebben kirázta volna a gatyájából a srácot. Ha ennyire nem megy a válaszadás, akkor jó volt a megérzése, ezek között történt valami. Már csak abban reménykedett, bármit is művelt a kölök, nem tudta, kivel műveli, mert ha hátba támadta, akkor soha az életben nem vállalja többé a védelmét. És mellesleg kiheréli, de ez szakmailag egy erősen megkérdőjelezhető döntés volt, így még gondolatban is megpróbálta zárójelbe tenni. 

-Véletlenül. – hangzott halkan a hátsó ülésről. –Nem tudtam, hogy a lányod. …Azt sem tudtam, hogy van egy lányod. – fogalmazta át Robert a korábbi kijelentést.
-Nem szokásom a családomról beszélni. – morgott Dean a forgalomra koncentrálva.
-Azért nem is mondtam… de ezek szerint Kate-nek eljárt a szája.  – sóhajtott Robert arra a valóban hangsúlyos, csókolni való szájra emlékezve, és Dean önkéntelenül is elvigyorodott. A lánya! Az biztos, hogy emlékezetessé tudja tenni a találkozást bárkinek a számára, és sokkal őszintébb annál, hogy egy ilyen információt elhallgasson az apja elől.  … -Meddig marad Londonban? – szólalt meg hátul a srác.
-Hétvégén utazik haza.  Miért?
-Elmehetnénk együtt vacsorázni. – vonta meg a vállát Robert, és az elválásukra gondolva most hirtelen még egy Deannel közös vacsora is vonzó alternatívának tűnt.
-Úgy érted, hármasban? – kérdezte a férfi csodálkozva, mert erre azért nem számított. Apaként máris a mögöttes gondolatokat próbálta feltérképezni. Engem akar megnyerni? Vagy szimplán csak egy udvarias gesztus egy jólnevelt angol kölyöktől?
-Miért ne? – nézett ki az ablakon Robert. A Piccadilly circus mellett gördültek el éppen, és a hatalmas neon-reklám színes villódzása vonta kísérteties fénybe a kocsi belső terét.  –Te úgyis állandóan a nyomomban vagy, ő ráadásul a lányod, ... én meg szívesen meglesnélek apa szerepben. – próbálta könnyedebbé tenni a beszélgetést, ami valamilyen - önmaga előtt sem megfogalmazott  - oknál fogva kicsit feszélyezettnek tűnt. Naná, egy nő, aki felpiszkálta az érdeklődését és az apja, aki mellesleg a testőre, kell ennél több a feszélyezettséghez? 

-Tegnap volt a születésnapja. – jelentette be váratlanul Dean.
-Mivel lepted meg? – kérdezte Robert és tényleg kíváncsi volt… Dean mindig percre, sőt pillanatra pontosan beosztotta a közös idejüket. Céltudatos volt mindenben, amit csinált. Vajon a szokásoktól hogy tud megszabadulni egy apa azokban a ritka pillanatokban, amikor az igazi védencét kísérheti?
-Kapott a kedvenc virágaiból egy kosarat a szobájába. Meg egy nyakláncot.
-Mik a kedvenc virágai? – kapott az ötleten Robert.
-Őszintén? Fogalmam sincs. … Eddig még mindig örült azoknak, amiket vettem neki. – kotorászott fél kézzel Dean a kesztyűtartóban, majd egy apró cédulát dobott hátra a fiúnak. -A virágos ezeket rakta ebbe a csokorba. Igazán jól mutattak együtt, de a felének még a nevét sem hallottam soha.
-frézia, írisz, lila hortenzia,orgona, rózsa, pünkösdi rózsa, gyöngyvirág, kála – sorolta Robert a számla alapján és elismeréssel nézte a végösszeget. Még az anyjának sem vett ilyen értékben virágcsokrot soha.
-Örült neki?
-Biztosan… vagy csak nekem… mindenesetre jól megszorongatott. – vigyorgott a férfi, miközben kikerült egy parkolóhelyet kereső autót. …-Megpróbáltam kiszedni belőle, mit csináltatok Budapesten, de nagyon szűkszavú volt. – sandított a visszapillantó tükörbe folytatva az előző beszélgetést, hátha elkap egy beszédes pillantást, de Robert csak bambult kifelé az ablakon.

-Elvitt egy csomó múzeumba. Remek tanár lehetne, mert egyszerűen muszáj odafigyelni a szakmai halandzsájára. – bökte ki váratlanul a fiú, és Dean elmosolyodott. Ezt már ő is tapasztalta.
-Hol lakik itt Londonban? – szólalt meg újra Robert és Dean a válasz előtt kicsit kivárt. Miért érdekes ez?
-Ahol mi. – morogta szűkszavúan és Robertnek ennyi elég is volt. Dean nem liheg egész este a nyomában. Ha ő azt ígéri, a szállodában, vagy még inkább a szobájában marad, a testőrének nincs oka követni. És a szállodán belül szabadon mozoghat. Aztán, hogy a férfit végképp felidegesítse, újra a papírjaiba mélyedt némán.
*
-Miss Hollinsnak küldemény. – kopogott be a boy és Kate kitárta az ajtót. Egy hatalmas kosár virágot kormányoztak be az ajtón, kísértetiesen hasonlót, mint ami érkezésekor várta. Előkotort néhány fontot és a fiú kezébe nyomta, aztán a lágyan ringatózó illatos virágok közé bújtatott kis borítékot kereste. Amikor megtalálta, a kártyán csak ennyi állt: Ne haragudj! Boldog születésnapot!
Nem volt aláírás, de tudta, hogy ez csak egy valakitől érkezhetett. Akinek az apja ezek szerint árulkodott a születésnapjáról is. A kártyát a szívére szorítva nézte a virágrengeteget. Túlzó volt, pontosan egy olyan férfi ajándéka, aki érzi, hogy megbántotta.
Megsimogatta a szirmokat, bár egy pillanatig sem képzelte, hogy a férfi saját kezűleg válogatta volna össze a csodás csokrot. Nyilván felemelte a telefont és azt búgta bele a bugyipattintó  hangján, hogy kér egy olyan csokrot, ami garantáltan elvarázsolja a címzettet. Aki összeállította, jó munkát végzett. 

A délutánt bevásárlással töltötte, a sok színes zacskó még az ágyán hevert. Összeszedte őket, aztán a fotelbe szórta. Lassan csomagolnia kéne. Holnap a délutáni géppel visszarepül a napfényes Los Angelesbe. Ha reménykedett is benne, hogy esetleg újraösszetalálkozik Roberttel, ez a csokor a magyarázat rá, hogy miért nem fog. Ha a férfi látni akarta volna, akkor személyesen hozza el – vonta meg a vállát. Próbálta könnyedén felfogni a dolgot, de nehezen ment, amikor a szíve egészen más véleményen volt. Nem is igazán tudta, mit várt. Bocsánatkérést? Vagy hogy inkább tegyenek úgy, mintha semmi sem történt volna? A bocsánatkérést a csokorral kipipálhatja és idővel talán nem sápad bele az emlékbe sem, ahogy a férfi félmeztelenül áll a szállodai folyosón. Jobb lett volna, ha elküldi azt a lányt? Be tudott volna menni a szobájába ezek után? Megannyi kérdés, amikre már úgysem kaphat választ.
Halk kopogás hallatszott az ajtó felől és odasietett, mert azt hitte, az apja jött, de a látogató a testet öltött gondolata volt, Robert.

-Szia! Bejöhetek? – nézett rá kiskutyaszemekkel a férfi és Kate a virágcsokor felé biccentve bólintott.
-Aki ilyet küld, az bármikor bejöhet.
Most találkoztak először azóta az ominózus este óta. A viszontlátás egyszerre volt sokkoló és katartikus. Utóbbi azért, mert annyit gondoltak egymásra az eltelt napokban, hogy most mind a ketten érezték, a sok emlékezés után már éppen itt volt az ideje a személyes találkozásnak, hogy eldönthessék, csak az emlékeik zavarták össze őket, vagy tényleg lappang valami a mélyben, aminek érdemes lenne utána járni.
-Örülök, ha tetszett. Boldog születésnapot! – mondta Robert és megkönnyebbülve lépett beljebb.
-Köszönöm, de lassan már inkább nem számolom. – fintorgott Kate.
-Még mindig fiatalabb vagy nálam egy évvel. – hunyorgott rá a férfi, mire Kate elnevette magát.
-A nők máshogy számolják az éveket. … Apa kiakadt, amikor mondtam, hogy találkoztunk, mert te nem szóltál róla. Miért?
-Mit mondhattam volna? Hogy gyönyörű lánya van, és szívem szerint bemásztam volna az ágyába? – mondta gálánsan elferdítve a valóságot, ahol tulajdonképpen Kate készült ezt tenni az ő ágyában.
-Ezt jobb, hogy nem mondtad… ha fegyvert nem is hord magánál, simán kicsinált volna puszta kézzel. – mosolyodott el kajánul Kate, ahogy elképzelte a jelenetet, ahogy Robert a föld fölött tíz centivel az életéért küzd apja erős szorításában.
-Tudom, na, szóval, ezért hallgattam….Nézd,… tartozom neked egy bocsánatkéréssel.

-Felejtsük el! – vágott közbe Kate, tudva, hogy most a férfi arról a bizonyos estéről beszél. Ő a maga részéről igyekezett elfelejteni, nem mintha eddig sikerrel járt volna, de legalább az igyekezete megvolt.
-Próbáltam, de nem sikerült. – vallotta be Robert. Ujjaival egy virág selymes szirmait morzsolgatta, aztán az orrához emelte és elmosolyodott az édes illaton. –Akarod, hogy mondjak valamit arról az estéről? Hogy miért hívtam azt a lányt? Hogy mit éreztem, amikor ott volt, és mit, amikor te megjelentél?
-Inkább ne! Nem tartozik rám.
-De igen, rád tartozik. Mert visszajöttél.
-Nem kellett volna visszamennem.
-Nem kellett volna elmenned.
-Figyelj, köszönöm a virágokat, igazán kedves tőled, hogy gondoltál rám, de nem akarok arról az estéről beszélni. Nem futottam a legjobb formámat azokban a napokban, sikerült néhány rossz döntést hoznom, úgyhogy legjobb lenne elfelejteni az egészet. – válaszolt a lány és látszott rajta, hogy Robert vagy tovább feszegeti a témát és akkor ajtót mutat neki, vagy nem erőlteti tovább és akkor még megmenthetik az estét.

-Apád azt mondta, holnap elutazol. – váltott engedelmesen témát a férfi.
-Igen, a délutáni géppel megyek. Tulajdonképpen szerdán már haza kellett volna mennem, mert csak azt az időt állta a cég, de kivettem még pár napot, hogy apával ünnepelhessek. Úgyis olyan ritkán látom. Jószerivel te többet vagy vele, mint én.
-Sajnálom. Ha tudnám, hogy miattam nem találkoztok, inkább mást keresnék, de az az igazság, hogy bírom, és eddig azt hittem, én dobom fel az unalmas hétköznapjait, mert nincs senkije. – mosolyodott el halványan Robert. -Amióta Amerikába érkeztem, a legtöbbször mellettem volt, és szerte a világban együtt szenvedtük el az időeltolódást, a zsúfolt programokat, az őrült rajongókat. Jobban ismer, mint az anyám. Legalábbis ezt az új életemet. Lassan olyan lesz, mint egy távoli, de annál is kedvesebb nagybácsi. És sokszor tartotta bennem a lelket, amikor tele volt a … szóval, mindenem az egésszel. Biztonságérzetet ad, ha mellettem van. Nem valamiféle fizikai támadással szemben, mert nem hiszem, hogy valakinek annyira szúrnám a szemét, hogy bántani akarjon, de egyszerűen olyan, mint egy kőszikla a hullámverésben. Ha ott van, akkor magabiztosabb vagyok. Pedig néha hozzám se szól. 

Az ajtó felől kopogás hallatszott, aztán rögtön le is nyomta valaki a kilincset. Dean úgy lépett a szobába, mintha a sajátjába tenné. Kate rosszallóan nézett rá, de az apja Robertre nézett, aki még mindig a virágkosár mellett ácsorgott.
-Sejtettem, hogy itt vagy. A telefonodat a szobádban hagytad és Steph keresett. … Emiatt. – nyújtott a fiú felé két papírlapot. Az egyik egy email volt. A holnap reggel megjelenő Sun  egy cikkének a kefelenyomata. A másik szintén egy email, annak a szállodának a levele, amelyikben megszállt. A cikkben az állt, hogy Robert – megszökve a londoni forgatásról – budapesti szórakozóhelyeket járt sorra, és minden este más nőkkel enyelgett, végül egy hivatásos pillangót a szobájába is felvitt. A másik levélben pedig az állt, hogy az erről a riporternek nyilatkozó alkalmazottat a szálloda azonnali hatállyal eltávolította és kárpótlásként a következő budapesti tartózkodása idejére ingyenesen biztosítja a szállást, amennyiben megtiszteli őket a bizalmával.
Robert átfutotta a sorokat, aztán megvonta a vállát. Hülyeség az egész, nem is értette, Steph miért húzza fel magát rajta. Hogy azt a lányt felvitte a szobájába? Istenem, ha még fiú lett volna. Örüljenek, hogy csajozik, mert ha túl sokáig él magába borulva a szobája négy fala között, akkor meg azzal jönnek, hogy biztos a fiúkat szereti. Most örülhetnek, itt áll fekete-fehéren, lányt vitt fel. Hogy az illető egy örömlány volt? Istenem… neki ez jutott. …Azért jó,hogy Kate-et nem említik, mert akkor Dean-ből biztos kitört volna a kicsinyét védelmező vadállat. Megvonta megint a vállát és a két papírlapot összegyűrve egy jól célzott mozdulattal a szemetesbe dobta.
-Majd beszélek Steph-el.
-Most beszélj vele! A lelkemre kötötte, hogy visszahívod. – mondta neki határozottan Dean, és Robert Kate számára szinte meghunyászkodóan bólintott, aztán kisétált a szobából, hogy szót fogadjon az ügynökének és testőrének. Egy nagy gyerek, nem is csoda, hogy időnként bizonygatni akarja a férfiasságát – vette védelmébe magában a lány. 

-Mit keresett itt? – szólalt meg mögötte az apja és Kate kérdőn nézett rá. Mi ez a számonkérő hangsúly?
-Felköszöntött a születésnapom alkalmából.
-Futó ismerősnek egy ilyen hatalmas csokrot hozott?
-Apa! Ha kicsit hozott volna, most az lenne a bajod. Mondd ki, ami a bögyödet nyomja, de ne játszd itt a szigorú atyát!
-Nem tetszik, hogy itt kavar körülötted. Zűrösebb annál az élete, hogy hagyjam, hogy a tiédet is összekuszálja.
-Ezt nekem kell eldöntenem, de nyugi, egyelőre semmi nyoma annak, hogy kuszálni készülne. Virágot hozott, gratulált, ennyi. Talán csak miattad, az irántad érzett tisztelete jeléül… nem akarta, hogy azt hidd, átnézel a lányán, mittudomén! Nem mindegy?
-Jól van, nyugi, csak féltelek. – sóhajtott a férfi. –Tudod, Rob... istenem, néha fogalmam sincs, mi lesz így vele. Ezek a fiatal srácok a sikertől megrészegülve könnyen elveszhetnek... és neki most nagyon fut a szekér. De az az élet sem teljes, amiben csak munka van. És már nem kölyök, tudja, érzi, hogy valami hiányzik az életéből, csak fogalma sincs, hogy találjon rá. Néha úgy gondolom, nem is az a dolgom, hogy egy őrült rajongótól védjem meg, hanem inkább önmagától, egy rossz vagy inkább meggondolatlan döntéstől.
-Kedveled. – állapította meg a lánya.
-Ki ne kedvelné. Akarattal nem tesz keresztbe, kedves, érdeklődő, nincs magától elszállva... többnyire, és ha mégis, elég hamar észreveszi magát, aztán zavarba jön. Esküszöm, még pirulni is képes. Hollywood férfi szűzkurvája, még ha nem is szánt szándékkal.

-Hogy micsoda? – bicsaklott el Kate hangja és hatalmasra tágult szemekkel lesett az apjára. –Apa, egészen biztosan állíthatom, hogy nem szűz.
-Hogy micsoda? – dörgött a kérdés végig az egész szállodán, mire Kate ijedten összerezzent.
-Én nem... jaj, apa... nem úgy értettem, hogy mi ketten ... de láttam vele egy lányt, meg Baileyékkel is olyan közvetlen volt... szóval tuti, hogy nem szűz.
-Szóval, nem kell kitekernem a nyakát, aztán holnap magyarázkodni a forgatáson, hogy mi történt a főszereplőjükkel? – nézett rá egy vizsgálóbiztos megvesztegethetetlen szúrós tekintetével az apja, mire Kate a szemeit forgatta.
-Apa, barátok vagyunk, ennyi. És mint a barátja, kérlek, magyarázd el nekem ezt a szűzkurvás jelzőt!
-Ki a szűzkurva? – szólalt meg az ajtóban Robert, ahogy vigyorogva beljebb lépett. –És ki az a szerencsétlen, akit ezzel a jelzővel illettetek?

4 megjegyzés:

Gabó írta...

Ne nagyon agaljon Kate amiatt az ejszaka miatt, mert amit utana tett azzal a vikinggel, hajszalra ugyanaz volt, mint amit Rob tett. Sot talan meg rosszabb. Ezt az adut mar eljatszotta...
Azt is ertem, hogy miert nem volt kivancsi Robert erzeseire, mikor a hivatasossal volt, mert O is pontosan tudja milyenek ragjak a lelket. Tehat ezutan csitt, mert nincs joga morgolodni az este miatt.
DeanApu egy kincs...a vajszivu oroszlan. :P
Azert mokas lenne latni, ahogy az egyik pillanatban a ra bizott sztart vedi mastol, aztan szimplan nekiesik a lanya miatt. :P
Monnyuk en mar el is kepzeltem, es baromi vicces volt XDDDD
Johet a kovetkezo! xD /Dr. Bubo

csez írta...

Dean jópofa volt ;) XDDD
Ez a "ne beszéljünk róla" kicsit kiakasztott.... O.o
De amúgy helyesek voltak, tetszett!
K&P

Danielle S írta...

Szűzkurva... szegény Rob. Sok jelzőt kaphatott már, de ez viszi a prímet.
Kate aranyos az ébredő küldetéstudatával, h majd ő megmenti a magánytól.

zso írta...

Ébredő küldetéstudat???? Mondd Danielle, hogy csak elfelejtetted a mondat végén az XD-t? XDDD Szóval meg kell mondanom Juci, hogy az az igazság, hogy nem tudsz te ebből a srácból igazi genyát csinálni! XDDD Egyszerűen nem megy neked!!! De ezért ne haragudj meg rám!!! <33333
Egyik mondatban készülsz valami kis szemétségre tőle, aztán meg gyorsan megmagyarázod, hogy miért is ilyen!pl.: az élete miatt, amit "kénytelen" LA- ban élni!!
De nagyon tetszett és már nem is érdekel,h. genya e vagy sem!