Vigyázok rád 32.

Dr. Malcolm McCullen kíváncsian figyelte a Los angelesi géppel érkező utasokat. Látta a lány önéletrajzát, így nagyjából biztos volt benne, hogy felismeri, de egyelőre még csak idős házaspárok és üzleti útról vagy éppen tárgyalásra érkező öltönyös szigorú férfiak léptek ki az érkezési csarnokba. Az órájára nézett. A gép már jó húsz perce landolt. Ha a csomagokkal minden rendben lett volna, már fel kellett volna bukkannia a lánynak. A következő pillanatban egy agyongyötört bálnát tolt ki egy törékeny fiatal nő a tükröződő üvegajtó mögül. Az arcát azonnal felismerte és a bordája alatt az a bizonyos szerve, ami ritkán jelez találatot, most nagyot dobbant.  Micsoda száj, micsoda szemek… még nem találkozott nővel, aki első pillantásra így megragadta volna a képzeletét. 

-Miss Hollins! – lépett közelebb a kordonhoz, hogy felhívja magára a lány figyelmét és Kate egy hamisítatlan kaliforniai mosolyt villantott rá. Jézus az égben! Micsoda nő! – sóhajtott a férfi lelkesen. Amikor a főnöke megkérte, hogy jöjjön ki a lányért, az első érzelem, ami átsuhant rajta, a sértettség volt. Már régen nem volt kezdő, sosem volt lótifuti, sem bébiszitter, meglehetősen rangon alulinak tartotta, hogy a lányt kell gardíroznia. Most azonban komolyan elgondolkodott rajta, hogy köszönő levelet fogalmaz az öreg Thomas Bradfordnak, aki a Tate Modern személyzeti ügyeiért felelt.

-Nagyon kedves, hogy kijött értem! – hálálkodott Kate, ahogy a fiatal férfi átvette tőle az ormótlan hordárkocsi navigálását. Tudhatta volna, hogy csak azért jutott neki is egy, mert ez tökéletesen alkalmatlan volt a feladata elvégzésére. Az egyik kereke befeszült és ettől egy merő küzdelem volt vele a közlekedés. Meglepetten figyelte, ahogy Malcolm lazán belerúg a szerkezetbe, utána pedig minden bonyodalom nélkül tolja kifelé a parkolóba. Egészen közel parkolt, így hamarosan már egyikük kezét sem foglalták le a csomagok.

 –Malcolm McCullen vagyok nyújtott kezet a férfi. A Modernben dolgozom én is, a tematikus kiállításokért vagyok felelős. Dr. Bradford engem kért meg, hogy mutassam meg Önnek a szállását, aztán holnap végig kalauzoljam új birodalmán. … Valami probléma volt? – mutatott a meggyalázott bőröndre,amelynek az oldalán hatalmas hasadás éktelenkedett.

-Valaki felhasította, vagy a szállítószalag sértette fel – sóhajtott Kate, és magában reménykedett, Robertet nem rázza meg kedvenc hajókofferének erőszakos kimúlása. Szerencsére a bőröndjében nem volt semmi olyan, hacsak méregdrága Louboutin cipőjét nem sorolja ebbe a kategóriába – amit érdemes lett volna kilopni belőle. Csipkés fehérneműi lógtak ki a szakadáson, de ezeket még a szállítószalag mellett visszatömködte, így legalább nem ezek megvillantásával mutatkozott be új kollégájának.

-Csak egy apró baleset – vonta meg a vállát. –Már úgyis ősrégi darab volt, legalább van indokom újat venni helyette. – mosolygott, ahogy arra gondolt, vajon Robert mit szólna egy harsogó rózsaszín Samsonite bőröndhöz ehelyett a romhalmaz helyett. 

-Mit tud nekem mondani az elődömről? – kezdeményezett beszélgetést, ahogy a férfi kihajtott a parkolóból és ráfordult a belváros felé vezető autópályára. -Mi történt vele? Nem akarok túlzottan kíváncsinak látszani, csak szeretném tudni, hogy mire számíthatok. Ha már jobban van, akkor talán nem is fél évre kell itt berendezkednem, csupán néhány hétre.

-Hát, nem hiszem, hogy szegény Ingrid hamarosan visszatérhetne közénk – sóhajtott a férfi. –Tudja, éppen szabadságon volt a férjével Dél-Amerikában. Béreltek egy kisrepülőt, hogy sétarepülést tehessenek az esőerdő felett, de valami műszaki hiba miatt lezuhantak. Mire a kutatásban részt vevő csapatok rájuk találtak, a férje a karjai között halt meg. Ingrid testi sérülései nem komolyak, hamar gyógyulnak, de a lelkiek … talán sosem. Amikor hazatért, azt hitte a a munka majd segít elterelni a gondolatait, de egy nap váratlanul összeomlott, és most egy pszichiátrián küzdenek a felépüléséért. 

Kate megrendülten hallgatta az ismeretlen asszony tragédiáját. Önkéntelenül is Robertre gondolt. Mit tenne, ha elveszítené? Régen talán úgy gondolta volna, a férfi simán túllépne az ő hiányán, de most már elhitte neki, hogy őt is összetörné egy ilyen tragédia. Önmagáról pedig egészen biztosan tudta, hogy Ingrid sorsára jutna.

*

Robert engedelmesen becsatolta a biztonsági övet, amikor a stewardess felszólította az utasokat a leszállás előtti tennivalók elvégzésére. Ahogy távolodott Amerikától, Európától, úgy érezte egyre jobban Kate vonzását. Vele akart lenni és majd megőrült, amiért erre esélye sem volt. Minden percét beosztották, a legkisebb csúszás is borította volna a gondosan összeállított programot, és ettől kissé frusztrált volt. Pedig Ausztrália mindig is kedves hely volt a számára. Filmek, találkozók emlékezetes percei kötötték ehhez a megszelidíthetetlen kontinenshez. Sokszor járt már itt, de sosem érezte otthon magát. Talán mert benne volt a brit korona gőgje a valaha volt gyarmat iránt. 

A mostani fotózás a Sydney Morning Herald számára pillanatnyilag kellemetlen púpként nyomta a vállát. Most komolyan… nem készült még róla éppen elég fotó? Magát a riport kérdéseit már írásban megválaszolta, azon a találkozón, amit egyeztettek a cikk írójával, már csak  árnyalni akarták azokat. Ezért kell átutazza a világot? Tudva, hogy teljesen feleslegesen morgolódik, ráadásul perceken belül már talajt fognak a gép kerekei, egy sóhajtással elrakta a könyvet, amit olvasott és hátizsákjába beledobta a noteszét, amibe útközben jegyzetelt. Egy ilyen hosszú utat ki sem bírt volna valami jó olvasnivaló nélkül, és számára a nyomtatott, papírillatú, igazi könyv volt a megfelelő útitárs, még akkor is, ha egy e-book nyilván sokkal praktikusabb lett volna, hiszen valóságos mozgó könyvtárként lapulhatott volna a táskájában. Laptopján volt néhány regény is, de azokat sem nyitotta meg már hónapok óta. Fárasztotta a monitoron olvasás.  A foga összekoccant a kissé kemény földet éréstől, aztán pár perces hangtalan rohanás után lassulni kezdtek, majd megálltak. Az elsők között szállhatott ki és nem vette észre, hogy a farmere zsebéből az ülésre csúszik a telefonja.

*

Jennifer Carpenter vezető stewardes még egyszer végigjárta a kiürült gép fedélzetét, mielőtt azt a  személyzet is elhagyta volna. Az utasok rendre hagytak maguk után mindenféle emlékeket, többnyire akaratlanul, a kiszállás miatti izgalom kis zűrzavarában. Most is talált valamit az első osztály egyik ülésén, félig becsúszva az ülés és a háttámla közti résbe. Egy telefon volt, és már látta is maga előtt a tulajdonos vonzó, ismert arcát. Elmosolyodott és kosztümének zsebébe rejtette a készüléket. Két napja van rá, hogy megtalálja a tulajdonosát. Nem gondolta, hogy lehetetlen küldetés lenne. A becsületes megtalálónak pedig alighanem jár majd valami apró jutalom is. Képzeletében színezgetni kezdte a képet, mi legyen az.

*

Robert halkan átkozódva túrta fel a táskáját, tekergett a hátsó ülésen, hogy a farzsebeit is átvizsgálja, holott tisztában volt vele, hogy azt egészen biztosan érezné, ha az a francos telefon ott lapulna. Végül megadta magát a felismerésnek, hogy azt bizony valahol… legjobb esetben is a gépen … elhagyta. Megkocogtatta a kirendelt kísérője vállát, és amikor a nagydarab férfi rá figyelt, kissé zavartan elkérte tőle a telefonját. A fickó egy pillanatnyi tétovázás után kivette az öltönye zsebéből és a kezébe nyomta. Robert idegesen tárcsázta a saját számát. Még jó, hogy egyáltalán eszébe jutott. Alig kétszer csengett ki, amikor egy kellemes és valahonnan ismerős női hang szólt bele. 

-Ööö, megtudhatom, hogy kivel beszélek? – ráncolta a homlokát Robert. Reménykedett benne, hogy a telefonja nem került rossz kezekbe, de azért teljesen nem akarta kiadni magát. Ha legalább kikapcsolta volna, akkor a megtaláló úgysem tudná használni, mert a jelszó egy laikus számára elég jól levédte a készüléket. De nem kapcsolta ki és elég sok olyan adat volt rajta, amit jobban szeretett volna, ha nincs egy ismeretlennél. Kezdve a Kate-ről és saját magáról készített néhány fotótól.

-Jennifer Carpenter vagyok, a United Airlines 839-es los angelesi járatának stewardese. Ugye, ön Mr. Pattinson? – kérdezett vissza a nő. –Az ülésén maradt a telefonja. Sejtettem, hogy hívni fogja a készüléket. – mondta, és érezhető volt a hangján, hogy mosolyog. -Ha megmondja, hol érhetem el, természetesen visszajuttatom Önnek. Holnapután utazom el, addig bármikor a rendelkezésére állhatok. 

-Ne fáradjon, nekem már az is óriási segítség, hogy nem került rossz kezekbe; az legyen az én gondom, hogy hogy kerül vissza hozzám. - Robert agyán átfutott, hogy ez a kellemes hang az előbb igazán kétérelmű mondatot ejtett ki a száján. Elvigyorodott, hogy mit szólna a kedves Jennifer, ha szaván fogná azzal a rendelkezésre állással, aztán nyelt egyet és gondolatban bocsánatot kért Kate-től a gondolatbeli kalandozásért. Majd egy kis komolyságot erőltetve magára megkönnyebbülten kérdezte meg a nő szállodacímét. Ha Jennifer úgy is értette,hogy majd ő maga rohan hozzá az elkóborolt ketyeréért, valószínűleg meg fog lepődni, amikor egy nagy darab fekete férfi jelentkezik érte hamarosan.

*

A kopogtatás halk volt, szinte diszkrét és Jennifer Carpenternek megdobbant a szíve. Izgatottan igazgatta meg magán a formaruhát, amiről már sokan állították, hogy fenemód szexis benne, aztán könnyed léptekkel az ajtóhoz sietett és sarkig tárta. Az első, amit meglátott, egy hatalmas és nyilván méregdrága virágcsokor volt. A gondosan összeválogatott virágok színben és illatban is harmonizáltak egymással, őt mégis az émelygés fogta el, ahogy a küldönc arca előbukkant. Nos, a művészúrnak annyira azért nem jelentett sokat az a nyomorult telefon, hogy személyesen jöjjön el és köszönje meg a becsületes megtalálónak, hogy nem dugta simán zsebre, vagy nem böngészte át a tartalmát. 

A hatalmas férfi, aki nyilván a színész egyik testőre lehetett, meglepően könnyed mozdulattal mutatta felé a virágcsokrot. Hatalmas izmainak valószínűleg meg sem kottyant ez a már-már légies mozdulat. Jennifer a szoba egyetlen lerakó felülete felé intett és a férfi egy elegáns mozdulattal ott rendezte el a csokrot. Aztán feléje fordult és a tenyerét nyújtotta. A nő idegesen fordult az éjjeli szekrény felé és egy apró grimasszal átnyújtotta a férfinak a telefont. Miután megkapta, csak biccentett és már ott sem volt. Egész idő alatt nem váltottak egyetlen mondatot sem. Szép kis köszönet! – húzta el a száját a nő, aztán észrevette a virágok közé tűzött borítékot. Lehet, hogy elkapkodta a dolgot és a meglepetés ott lapul a kis borítékban? – csillant fel a szeme és türelmetlenül feltépte a papírt. Egy díszes kártya állt benne: Köszönöm! Robert

A csalódottság hurrikánként söpört át rajta. Nincs találka, nincs személyes köszönet, csak egy kártya, amit talán nem is ő írt. … Egy ideig halvány rózsaszínre festett körmeivel pöcögtette a kártyát, aztán bekapcsolta a laptopját. Pár percnyi rendezgetés után telefonjával készített egy közeli felvételt a kártyáról úgy, hogy a virágcsokor és az egyetlen mozdulattal megbontottnak tűnő ágy is a képen legyen. Remélte, hogy a hatás azt sugallja, amit szeretett volna. Messziről jött ember azt mond, amit akar – tartja a mondás. Ugyan ki ellenőrizhetné, hogy valójában mit köszönt meg neki a férfi. Keresett egy rajongói posztot, aztán hozzászólásként megosztotta a képet. „Köszönöm! Robert” virított a képen, ő pedig címként odabiggyesztette: ausztrál szuvenír – mindenki képzeletére bízva, mit köszönt meg neki a férfi.