Zongorajáték 13.

-Milyen buliról beszéltél az őseidnek? – állt meg Peter az utcán, mire Sylvia nevetve belekarolt:

-Mégse mondhattam nekik, hogy fel akarok menni hozzád. De ha nem akarod… - vigyorgott rá félénken. Istenem, micsoda égés lenne, ha Peternek eszébe sem jutott volna, hogy kettesben töltsék az estét.

-Istenem, dehogynem! – ölelte magához a fiú megkönnyebbülten. -Nem lett volna sok kedvem elmenni valahova, amikor egész nap arra gyűjtöttem az erőt és a bátorságot, hogy megkérdezzelek, lenne-e kedved kettesben ünnepelni, nálam.

-Mióta vagy te ilyen bátortalan? – kacagott Sylvia.

-És te… mióta vagy ilyen kis vadóc? Már a violinkulccsal megleptél, a ma este pedig … mintha az álmaim készülnél valóra váltani. – morogta a szájába Peter, ahogy megcsókolta. A teste minden négyzetcentimétere árulkodóan mesélt a lánynak, miről szólhatnak ezek az álmok. Arra rezzent össze, hogy valaki a vállára csap. 

-Helló, szerelmesek! – vigyorgott mellettük Aron egy csinos vörös hajú lány társaságában. Ő volt az, aki annak idején elkotyogta, hogy ki fizeti Peter kezelésének költségeit. Most kíváncsian figyelte az ölelkező párost. Szóval Peter Cunningham felcsípte a kis pénzeszsákot? –Nincs kedvetek meginni velünk valamit? – kérdezte Aron, és Peter kelletlen arcát látva újra elvigyorodott. –Hékás, hosszú még az este, csak egy ital.

-Van kedved? – nézett kérdőn Sylviára a fiú és beletörődően vette tudomásul a lány bólintását. –Oké, egy ital, de aztán dolgunk van. – nézett jelentőségteljesen a barátjára, aki nevetve csapta hátba.

-Helyes, nekünk is dolgunk van, úgyhogy tényleg csak egy ital. Hidd el, ha zavarogni akarnék, akkor meghívatnám magunkat hozzád. – kacsintott a barátjára, aki vidáman húzta a hóna alá Sylviát.

-Esélyed nem lenne!

Egy órával és két vodka-tonic-kal később feszengve üldögéltek egy füstös kis csehóban, ahol az iskolából sok ismerős arcot fedeztek fel. Körülöttük mindenki a másikat túlkiabálva próbálta feleleveníteni a koncert emlékezetes pillanatait, a bakikat és a közönség reakcióit. Ők ketten csak ültek csendben, egymás kezébe kapaszkodva, és a boksz intim közege, a bár fullasztó levegője csak forralta bennük a korábbi elhatározást. Amikor már egyikük sem tudta, mi a fenéért ülnek itt az időt húzva, a fiú kikotort néhány bankjegyet a zsebéből és az asztalra tette Aron elé.

-Hát, nekünk már mennünk kell! – állt fel hirtelen Peter és Sylvia sietve követte. Ő is úgy érezte, ha még fél óráig itt kell üldögéljenek, sikítva fog Peter ölébe mászni. Ma este nem akart szakállas poénokon vihogni, pikírt megjegyzéseket tenni a tegnapi lábszépségverseny résztvevőire, vagy tervezgetni a nyári szünetre… ma csak Petert akarta, ezért kifejezetten zavarta az őket körülvevő tömeg. Tudta, hogy az ő hibája, hogy ez az óra elveszett a közös estéjükből, de el volt szánva rá, hogy kárpótolják egymást az itt elvesztegetett időért.

Peter a fogát összeszorítva igyekezett fel a lépcsőn. A tempója máskor ennek a töredéke lett volna, de most még ezzel is időt akart nyerni, úgyhogy úgy gondolta, megér egy kis sziszegést az a néhány perc előny. Amikor kitárta Sylvia előtt az ajtót, a lány elmosolyodott a fiú romantikus próbálkozásán. A kanapé előtti asztalkán egy üres kólás üvegben egyetlen szál vörös rózsa ágaskodott, mellette egy tányéron különböző magasságú tojáshéj színű gyertyákat fogott közre a tegnap este egyik papírkoronája.

-Úgy látom, valakit vártál … - nézett huncut mosollyal Peterre, aki a szemét forgatva zárta be maga mögött az ajtót, reménykedve, hogy reggelig ki sem kell nyissa már.

-Miből gondolod? – kérdezte magára öltött flegmasággal, miközben bekapcsolta a rádiót. A hangszórókból a jazz csatorna szólalt meg halkan.

-Mert az utóbbi időben, mintha nem lett volna itt se virág, se gyertyák.

-Mert te sem voltál itt. – húzta magához a lányt végre, aki készségesen simult hozzá. –De ma este tényleg bíztam benne, hogy eljössz, úgyhogy vacsorával is készültem. – biccentett fejével a mikró felé, ahol egy pizzás doboz hevert a pulton.

-Még nem vagyok éhes. … Legalábbis nem pizzára. – ragyogott rá a lány hatalmasra tágult zöld szeme és Peter lustán elmosolyodott. Helyes, még ő sem volt éhes, legalábbis nem Don Fernando amúgy ínycsiklandó Hawaii pizzájára. A lány szemeibe nézve közelebb hajolt hozzá, egy lágy csókot lehelt a pirosló ajkakra, amikről időközben Sylvia már letörölte a vámpírvörös rúzst. Amikor a lány átölelte a nyakát, felemelte a kezeit és kigombolta az első gombot a tarka virágmintás blúzon. Várta, hogy Sylvie lefogja a kezét, hogy lassításra kérje, de a lány csak túrta a selymes sötét tincseket, miközben kifulladásig viszonozta a csókját, aztán kis kezeit, amikkel nem olyan régen még olyan ügyesen játszott a hangszerén, leengedte a fiú nadrágjának derekáig és kihúzta belőle az inget. Ez nyilvánvaló beleegyezés volt, kezdeményezés és együttműködés; Peter pedig nem akart csalódást okozni neki. Már csak azon egyszerű oknál fogva sem, mert abba ő maga halt volna bele. 

Mire végzett az apró gombok idegborzoló sokaságával és lesimogatta végre a lányról a blúzt, már alig bírt uralkodni magán. Egyrészt nagyon régen volt már, hogy egy női testet ölelhetett, másrészt most ez a test Sylviáé volt, egy nem is remélt ajándék, és ő egyetlen pillanatra sem akart hálátlan lenni az örömért, amit a lány szerelme jelentett. Hogy összeszedje magát, egy kicsit eltolta magától a lányt. Ez volt az első öngól – gondolta kiszáradt szájjal. Mindig is elismerte a lány formás idomait, de most, hogy teljes pompájában tárult fel előtte, még éppen időben fogta vissza magát, hogy meg ne nyalja a száját, mint egy éhes hímoroszlán.

-Gyönyörű vagy! – suttogta és Sylvia meg sem próbált szabadkozni. A fiú tekintete olyan őszintén támasztotta alá a szavait, hogy legszívesebben felnevetett volna. Gyönyörű vagyok! – ismételte magában, és ettől a két szótól magabiztos lett és kihasználva a köztük lévő néhány centit, a lehetőséget, hogy kezei szabad utat kaptak, gyors, ügyes mozdulatokkal gombolta végig Peter ingét. Ahogy szétnyitotta a mellén, a sötét göndör szőr a fiú mellkasán vonzotta az ujjait. A múltkor csak viccből mondta, de igazából tényleg mindig a szőke fiúk voltak a kedvencei. Amíg meg nem ismerte Petert, aki sötét hajával, a baleset utáni sötét önromboló gondolataival, állandó fekete pólóiban maga volt a sötétség, és ő tudta, hogy képes kiszabadítani ebből a sötétségből. A hajával persze nem szándékozott semmit csinálni, mert egyszerűen nem is tudta volna másmilyennek elképzelni, és már régen rájött, hogy nincs nagyobb élvezet, mint a dús fürtök között matatni, de lám, máris fehérben van és sejtése szerint nem sok kellett hozzá, hogy a világ is fényben fürödjön körülöttük ezen az éjszakán. 

-Megtesszük? – simogatta meg az arcát Peter, mire belehajtotta a tenyerébe a fejét és lehunyta a szemét. Nem elég nyilvánvaló, hogy ezért jött? Nem volt még gyakorlott ezekben a dolgokban, nem tudta, hogyan kellene viselkednie, hogy csábító legyen és ne egy ijedt kislány, így aztán jobb ötlete nem lévén, közelebb lépett és átölelte a fiú derekát. A közelségből megtudta azt is, hogy Peter nyilván az utolsó pillanatban adott neki még egy kis egérutat, abból pedig, ahogy magához szorította, azt is megtudhatta, hogy nem szívesen tenné. Helyes! Hiszen erre vágyott ő maga is. Hogy mire, azt inkább csak sejtette, mint tudta, mert még nem jutott el senkivel a célegyenesig. 

Szedsz gyógyszert? – erősödött meg a szorítás a dereka körül, mire szégyenlősen megrázta a fejét. Jaj, istenem, de liba vagyok! – sóhajtott magában. Csábítót akarok játszani, amikor még a legelemibb dologra sem gondoltam. –Oké... - mormolta közben Peter és a tv alatti szekrény fiókjából előkotort valamit, miközben egy pillanatra sem engedte el. Újra lehajolt, hogy megcsókolja, és ebben a csókban már nem volt semmi bizonytalanság. Sylvia már a tudtára adta, hogy miért van itt, a többi az ő dolga volt. 

A zene dallamára lassan toporogva úgy tettek, mintha táncolnának, de ennek a táncnak kettős célja volt. Egyrészt eljutni az ágyig, amit Peter a nagy alkalomra frissen áthúzott, másrészt az állandó közelségtől, bőrük súrlódásától a végsőkig izzítani a szenvedély parazsát. Mind a két célt sikerült elérniük. Norah Jonas rekedtes hangja már a puha párnák közt csókolózó pár mozdulatait kísérte, ahogy szenvedélyesen, mégis már-már kielégíthetetlen kíváncsisággal telve fedezték fel egymást. Amikor Sylvie már nem tudta, de nem is akarta uralni a testét és a gondolatait, utolsó józan gondolata hálásan adózott a fiú gondoskodásáért, ahogyan fogsorával türelmetlenül tépte fel az óvszer tasakját, aztán már nem maradtak épkézláb gondolatai, átadta magát az érzéseinek, amelyek eddig ismeretlenek voltak, de egyetlen alkalom függővé tette őt a jövőre nézve. Örökre ott tudott volna maradni az őt ölelő karok között, érezni a kívánás ősi erejét, élvezni nőies hatalmát, ahogy elgyengíthet egy olyan erős és határozott fiút, mint Peter.

Nem gondolt bele, hogyan lesz ezután. Nem érdekelte, hogy a szülei rájönnek-e, hogy hol töltötte a ma estét, nem érdekelte az sem, hogy mikorra ér haza. Most semmi más nem számított, csak Peter hol lágy, hol kemény érintése, ahogy vezette őt valami még ismeretlen, de feltartóztathatatlanul közelgő érzés felé.

Eközben Peter nem bírt betelni a lánnyal, aki ugyanolyan bőkezűen osztogatta a simogatásokat és csókokat, mint jómaga. Meglepett és elégedett reakciói fáradhatatlanná tették őt is. Lubickolt a kéjben és nem gondolt a holnapra, nem rontotta el ennek a pillanatnak a páratlan szépségét holmi moralizáló kérdésekkel. Mennyire szerette volna hinni, hogy szenvedélyük több mint ez az egyetlen alkalom. Még sosem született meg benne a vágy, hogy valakit hosszan maga mellett tudjon, osztozzon vele nemcsak a gyönyörben, de a mindennapok kihívásaiban is. Most pedig itt vergődött alatta szinte öntudatlanul ez a gyönyörű lány és neki csak egy vágya volt, hogy ez így maradjon örökké.

***

Folytatás hétfőn! Puszik! :)