Zongorajáték 15.

Sylvia egy árva szó nélkül ült le Peter mögé a zongorapadra és fejét a fiú vállára hajtotta, miközben ágymeleg testével hozzásimult az éjszaka hűvösében lehűlt bőrhöz. Peter jólesően felsóhajtott, de a játékot nem szakította meg, ujjai egy röpke bizonytalanság után tovább játszották a dallamot.

-A szomszédok nem szoktak panaszkodni, ha az éjszaka közepén eszedbe jut játszani? – suttogta Sylvia, ahogy az utolsó akkordok is elcsendesültek, miközben forró lélegzete újra felkorbácsolta a fiúban a vágyat.

-Szomszédok? Milyen szomszédok? Hiszen egyedül vagyunk a világon  - csukta le a zongora fedelét Peter, és lehunyt szemmel élvezte az apró tapogatózó, bár egyre merészebb érintéseket. Amúgy még sosem jutott eszébe éjjel a hangszere mellé telepedni, de most képtelen volt elaludni, annyi gondolat próbált egyszerre megoldást találni magának a fejében. 

Végigsimított Sylvia karján, aztán a csuklóját megszorítva rávette, hogy felálljon és őt megkerülve a combjai közé kormányozta. Viccesen néztek ki a komoly, fekete hangszer mellett mindketten pőrén; egy pillanatra még az is átfutott a fején, hogy micsoda tiszteletlenség ez, hiszen nyilván nem hivatkozhat arra, hogy már Ádám és Éva a Paradicsomban is megtették ezt, mivel a zongora mint olyan nem tartozott a Teremtő első alkotásai közé.

Percekig csak nézte maga előtt a lányt, aki olyan természetességgel volt partnere a koncert utáni ünneplésben, amit talán remélni sem mert, vagy csak nagyon eltemetve a szíve mélyén. Amikor az iskolában először észrevette, csak a csinos lányt látta benne, akit meghódítani és ágyba vinni egy egészséges huszonéves természetes törekvése volt, de a lány nem mutatkozott együttműködőnek ebben a próbálkozásban. Nem is bánta, mert voltak helyette mások, könnyebben megszerezhetőek, akik nem vártak tőle sem sokat, csak a pillanatnak éltek. De aztán történt, ami történt, és hirtelen azt vette észre, hogy senki más nem maradt, csak ez a lány, aki hirtelen meglepő aggodalommal és segíteni akarással vette őt körbe, éppen akkor, amikor erre a legnagyobb szüksége volt. Ez a felfedezés pedig eleinte összezavarta, mert nem tudta, hogy a kezdeti elutasítás után miért éppen most… most azonban úgy érezte, pontosan így kellett történnie. Önmagának kellett ráeszmélnie, hogy mik a fontos dolgok a világban. Például egy olyan kapcsolat, ami nemcsak másnap reggelig tart, vagy amíg felbukkan valaki érdekesebb, hanem ami egy barátságból növi ki magát szerelemmé, kívánássá. Egészen más érzés volt ez, mint korábban bárki mással.

(bocsesz,ebbe belefutottam és nem tudtam kihagyni XD)

Magához húzta a lány derekát, hogy a köldökébe csókolhasson, ami egy magasságban volt a szájával, aztán kicsit eltolta magától, hogy felállhasson. Nem volt könnyű mutatvány, mert még kellett valami kapaszkodó, de a lány csípője most erre is kiválóan megfelelt. Térdhajlatát megfeszítve kicsit hátrébb tolta a zongorapadot és ahogy ráhajolt Sylvia szájára, finoman leültette a billentyűzetet takaró fedélre. Istenem, az a versenyzongora ott a színpadon, az igen, az sokkal alkalmasabb lett volna arra, amit tervezett, de remélte, hogy itt is tud valami meglepőt és emlékezeteset produkálni. A kották tetején mindenesetre ott hevert egy csillogó kis csomag, amit nem is tudott, miért hozott magával az ágy mellől, de most örömmel csillant fel a szeme, …semmi nem zavarhatja meg az édes játszadozást.

Sylvia önkéntelenül, kitámasztást keresve emelte a lábait a padra és combjai szorításában próbálta húzni az időt. Tudta, ha összeolvadnak, onnan az őrületet már egyikük sem képes megállítani, de még lassítani se nagyon, ezért most akarta kikényszeríteni Peter csókjait, simogatásait, becézgetéseit, amelyek önmagukban is varázslatként szálltak rá. Amire nem számított, hogy Peter, megadva magát a gyengéd késleltetésnek, beszélgetni akar.

-Miért éppen én? – mormolta a fiú, miközben kezei, hosszú ujjai lassan, leheletnyi érintésként rebbentek meg a bőrén, cirógatva a lány puha, meleg testét. Az érintések nyomában apró borzongások, idővel éledező lángnyelvek csaptak fel.

-Nem tudom. – suttogta Sylvia, és szavaiban ott rejlett önmaga csodálkozása is. Valóban nem tudta. Persze, ott volt a kezdettől meglévő figyelme, amit a fiú a puszta megjelenésével felkeltett, de ugyanakkor tanuja lehetett annak is, hogy mennyire lazán kezeli a kapcsolatait, és ez elriasztotta. Ő maga döntötte el, hogy sosem akarna egy lenni a lányok sorában, akik a fiú ágyát melegítették, és most mégis itt van. Itt van, mert időközben úgy érezte, hogy Peter sokkal többet tudna adni annál, amit korábban hajlandó volt, és ő elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy ezt elhitesse, elfogadtassa vele is. Talán naivitás volt a részéről, de úgy érezte, hogy valahol a szíve mélyén Peter is vágyik erre az újfajta kapcsolatra. Ugyanakkor hálás lehetett a fiú tapasztaltságáért, hiszen nyilván ő is profitált belőle, hogy nem kezdő újoncként vezették egymást a testiség rejtelmeibe. Elég volt az ő tapasztalatlansága, Peter figyelmesen és nem utolsósorban türelmesen vezette őt a beteljesülés felé, amiről azt hitte, csak hosszú gyakorlat után sejtheti meg a lényegét. Erre puff, mint egy napkitörés, már az első alkalom tökéletesnek tűnt, őt mindenesetre függővé tette. 

-Mondtam már, hogy imádom a tested minden apró porcikáját? – mormolta éppen Peter, ahogy kezei a lány melleiről a nyakára csúsztak, és amikor a szája követte őket, akkor a kezek megindultak a hátán az alsóbb régiók felé. A hideg fényes lakkon támaszkodó kerek tomport dédelgetve újra a lány combjaira kúsztak, a térdei felé, aztán a selymes és érzékeny bőrön visszaindultak rejtett zuga felé, amely most kitárulkozva várta az újabb édes támadást, bele-beleremegve a simogatásba.

-Valami ilyesmiről már esett szó ma este, de mondd csak, szeretem hallani. – motyogta kéjesen, aztán ellentámadásba indult. -Lehet ilyet mondani egy fiúnak is?

-Lehet… sőt … kötelező… legalábbis, ha azt akarod, hogy az illető elveszítse a józan eszét. – nyögte Peter, ahogy a lány meleg, puha keze kettejük közé nyúlva megtalálta őt. –Jézusom! Lassíts! – nyöszörögte a rátörő kéjtől elgyengülve. Sylvia riadtan kapta el a kezét és ujjaival most a fiú mellkasának szőrzetét simogatta. Érezte, hogy Peter izmai megfeszülnek az érintésétől, ettől aztán újra felbátorodott és a hasára csúsztak a kezei. Peter már alig bírt uralkodni magán.

-Syl! – sóhajtotta vágyakozva és nekifeszítette a testét. A levegő hirtelen fülledtté, nedvessé változott, ahogy zihálásuk forró levegője vette körbe mindkettőjüket. Már nem akarta megállítani a lány kezének tétova kutakodását, hagyta hadd ismerkedjen a testével, ő maga pedig lázasan becézte a már ismerős érzékeny pontokat, miközben nem feledkezett meg a biztonságukról sem. Úgy tervezte, hogy majd gyengéden bánik vele, finoman, ahogy egy olyan lánnyal illik, akit még épp csak bevezettek a szerelembe, de ebben a pillanatban ráeszmélt, hogy Sylvia pontosan arra a vadságra vágyik, ami a lelke mélyén belőle is kikívánkozott, így aztán egy újabb csókkal, amellyel birtokba vette a száját, a teste is előre tört és birtokba vette az ölét. Sylvia a lábaival átkulcsolta a fiú csípőjét, hogy minél mélyebben érezhesse magában, mert most semmi másra nem vágyott, csak erre a mindent felülíró közelségre. Úgy képzelte, hogy ez olyan hatalmat ad a kezébe, amellyel örökre megtarthatja Petert, de a fiú következő szavai bebizonyították, hogy a hatalom éppenséggel a másik kezében van. 

-Nyisd ki a szemed! – hallotta Peter fojtott hangját, már-már parancsolón, és képtelen volt nem engedelmeskedni neki. A kék szemek olyan erővel mélyedtek az övébe, mintha az lett volna a harmadik pont, ahol a két test egymásba forr. Nézte, ahogy Peter mozogni kezd, előbb egészen lassan és erőteljesen, aztán egyre gyorsabban és követelőzőbben. Úgy érezte, hogy ebből az érzésből sosem lenne elege. Előretolta a csípőjét, hátravetette a fejét és felsikított, amikor a tetőpont elementáris erővel lecsapott rá.  Azt hitte, teljesen kiürült és elszállt minden ereje, de Peter még gyorsított és ezzel újra felkorbácsolta benne is a vágyat. Amikor zöld szemei elhomályosultak az újra rátörő érzésektől, Peter sem tartotta vissza tovább magát.  A fiú utolsó erejével még felnyalábolta Sylviát és az ágyhoz botorkált vele, aztán elnyúltak az időközben kihűlt lepedőn, félig egymáson, de már lassan újra lélegzethez jutva.

*

A reggel így talált rájuk, egymásba gabalyodva, a könnyű fuvallattól borzongó bőrrel, ahogy a szerelem illata töltötte meg körülöttük a kis hálófülke levegőjét. Sylvia kábultan ébredezett. A világossággal olyan gondolatok is éledezni kezdtek, amelyeket eddig tudatosan igyekezett a háttérbe söpörni. Nem mintha ezek nem lettek volna fontosak, de akkor még nem voltak időszerűek. Ahogy azonban az éjszaka és vele a mámor kezdett múltidővé válni, úgy sorjáztak elő a kétségei. Vajon ez után az éjszaka után milyen lesz az ébredés? Még sosem volt alkalma megtapasztalni a „másnap” kényszeredettségét, amiről némelyik barátnője panaszkodott. Amikor csalódottan kell ráébredjenek, hogy az éjszaka sötétjébe suttogott szenvedélyes szép szavak napvilágnál mennyire ki tudnak fakulni. 

Felkönyökölt és végignézett a fiún, aki egyik karját a feje alá téve halkan szuszogott mellette. Sötét haja kócosan keretezte az arcát, néhány tincs a homlokába hullt és az éjszakai izzadtságtól összetapadt;  hosszú szempillái nyugtalanul meg-megrebbenve söpörték az arcát. Álmodik – mosolyodott el a lány és minden önuralmával kényszerítette magát, hogy ne simogassa meg a keskeny arcot. Szeme folytatta a felfedezést, ahogy a fiú feje alatti kezének bicepszén megfeszülő bőrt nézte, amelyen kékesen ütött át az ér. A másik karja Sylvia háta mögött nyugodtan hevert. A lány folytatta a szemlélődést. Peter mellkasa egyenletesen emelkedett-süllyedt, ahogy egy alvó veszi a lassú lélegzetet, öntudatlanul és nyugodtan. Legszívesebben a szíve fölé rakta volna a kezét, hogy érezze a szívdobbanásait, de félt, hogy ezzel felébreszti, és még nem ért a leskelődés végére. Lapos hasa alig láthatóan mozgott és a vékony szőrcsík, amely máskor ingerlően tűnt el a farmer övrésze mögött, most csábítóan tartott a cél felé. Férfiassága nem harciasan, de már ébredezve hevert a láthatóan megritkított szőrzet közepén, és a lány keze megremegett a levegőben, vágyakozva, aztán hüvelykujját a fogai közé kapva megfékezte a kacér és kíváncsi mozdulatot. Szeme folytatta útját az erős combokon át a térde felé és ott összeszoruló szívvel nézte a hegek szövevényét és a friss, rózsaszín bőrt, az égés helyét. Aztán megérkezett a bokájához és a lábujjaihoz. Még ezek is hosszúak – mosolyodott el, ahogy saját lábfejét a fiúé mellé emelve nézgette rövid kis lábujjait és égő pirosra lakkozott körmeit. 

A kíváncsiságát részben kielégítve elégedetten eresztette el fogai közül az ujját, aztán óvatosan, alig érintve a másik testét, a combjára tette a tenyerét. Lassú, pillangószárny érintéssel kúszott felfelé, elszánva magát, hogy az ölét kihagyva csak simogatni fogja a fiú testét, épp ezért ijedten, de mégis nevetve fogadta a csalódott mormogást, amikor a fiú hasától folytatta a simogatást. Lebukott! Peter egy ideje minden önfegyelmét latba vetve figyelte a lány ténykedését. Hagyta, hadd kalandozzon puha, meleg kezével a testén, ismerkedjen vele, dédelgesse, játsszon rajta, mint a kedvenc hangszerén… és közben fogait összeszorítva várta, hogy az ismerkedő túra végére érve, bátorságot merítve az ő mozdulatlanságából, merészebbé váljon. Nem is értette, honnan az erő, hogy testét kényszerítve nem árulta el magát, de a csalódottságát már nem tudta elrejteni. Sylvia elmosolyodott és egy könnyű csókot nyomott a mellkasára.

-Jó reggelt! Azt hittem, alszol.

-Aludtam is, amíg … most első kézből volt alkalmam megtapasztalni, hogy a nézés erejével is fel lehet ébreszteni valakit. Egy ideje már szinte éreztem a pillantásod hevét és vártam, hogy a kezed, a szád mikor veszi át a szerepét. Onnantól már képtelenség lett volna alvást színlelnem. - A lány mögötti keze Sylvia gerincére simult és meglepő erővel szorította magához, aztán feje alól is kivette a kezét és azzal az arcát tapogatta végig, mint valami szkenner, miközben lehunyta a szemeit. 

-Azt álmodtam, hogy már nem vagy itt, mire felébredek. Rossz volt! Most meg úgy érzem, az lesz kemény, amikor haza kell engedjelek. Ettől valahogy az egész olyan lesz, mintha csak álmodtuk volna. Bár, még talán sosem álmodtam ilyet szépet. – mosolyodott el.

-Lehet, hogy ugyanazt álmodtuk? – kuncogott a hóna alatt Sylvia, és szeme előtt lepergett néhány emlékezetes pillanat az éjszakából. Az biztos, hogy a jövőben még egy koncertteremben is elpirul majd, mert zongorára nézni ezen túl képtelen lesz anélkül, hogy a lábai között ne érezné a sóvárgást és talán a megkönnyebbülést is. Sosem hitte, hogy a szégyenlősségét ilyen pillanatok alatt veszítheti el egy fiú mellett, de talán ez is, mint oly sok minden, azon múlik, hogy a megfelelő fiúról van-e szó. Biztosan nem véletlen, hogy másokkal még a csókolózásban sem jutott túl messzire, legalábbis ma  éjjel úgy érezte, hogy még senki nem csókolta meg olyan meghitten, merészen, erőszakosan és vágykeltően, mint Peter. Nem, ma éjszakáig azt hitte, a csók a szájak találkozása, de már tudja, hogy a lelkeké.

-Meddig vagy még az enyém? – kérdezte halkan a fiú.

-Hát, már haza kellett volna mennem. – sóhajtott a lány. –De az az igazság, hogy nincs sok kedvem. Bár, biztosan az is nagyon kellemetlen lesz, ha neked kell majd kidobnod. – kuncogott, és igyekezett nem gondolni rá, hogy ez akár a valóságban is így történhet.

-Maradj itt! – nyögte Peter, ahogy a szorítása még erősebb lett a lány körül és félig magára húzta.

-Meddig? – hangzott a kérdés és ettől a fiú csodálkozva nyitotta ki a szemét. Valamiért nem az jutott eszébe, hogy ez reggel tíz órát, vagy délután hármat jelent-e, hanem, hogy holnapot, a jövő hónapot, vagy az örökkévalóságot.

-Nem tudom. – válaszolt őszintén. –Csak annyi ideig, hogy ennek az egésznek a végére járhassunk. – vonta meg a vállát komolyan, remélve, hogy a lány megérti, éppen annyira kábult az örömtől, mint a félelemtől, hogy mit szabadítottak ki éjjel a palackból; és Sylvia elmosolyodott. Ő sem arra gondolt, hogy együtt reggelizzenek-e vagy netán még az ebédidőt is együtt töltsék-e. Peter válasza őszintének és ígéretesnek tűnt. Sokkal ígéretesebbnek, mintha fogadkozott volna az örökkévalóságról. Egyetlen csodás éjszaka nyilván nem alapoz meg egy hosszú kapcsolatot, de Peter nem akar szabadulni tőle, ez pedig máris több, mint amiben az elődei bizakodhattak.