Zongorajáték 20.

Sylvia még másnap is felkuncogott, ahogy az előző esti beszélgetés a gyerekeivel eszébe jutott. Ahhoz képest, hogy úgy félt az egésztől, mint ördög a szenteltvíztől, meglepően kedélyesre sikerült. De talán csak azért, mert a kölykök talán még fel sem fogták, mennyire megváltozik ezek után az életük. Mona úgy vigyorgott a mosogatónál, hogy majd meggyulladt az arca, mire ő nagy körülményesen elhebegett egy variációt a szerelemről gyereknyelven. Remélhetőleg, mire Oliver kinő a kamaszkorból, valaki majd szolgál neki a részletekkel is, mert annak alapján, amit tegnap ő előadott, az életben nem lesznek unokái. Amikor már azt hitte, túl van az egészen, akkor megszólalt Thea, aki addig némán, látszólag oda sem figyelve játszott a babájával az asztalnál: „Szerelmes vagyok Dominic-ba és kisbabánk lesz”. Mona itt adta meg magát a rázkódó nevetésnek, ő pedig villámgyorsan aludni küldte a remek végszó után a gyerekeket. 

A vidámság úgy olvadt le róla, mint a napon felejtett vaj, amikor eszébe jutott a Rey-el folytatott beszélgetés. Időközben a fizetés körüli megaláztatáson már túltette magát. Biztos volt benne, hogy Rey nem kicsinyességből, csak a sokk okozta zavartól feledkezett meg róla. Talán hiba volt egy nyilvános helyen kezdeményezni azt a beszélgetést, de abban bízott, hogy Reyt ismerve, nem fog botrányt csinálni. Hogy végül majdnem mégis úgy alakult? Ezt nem kalkulálta bele. Esténként a szobája magányában tudatosult benne, hogy vége a házasságának. Bármennyire is nem voltak már együtt a férjével hónapok óta, mégis, amikor bemászott mellette az ágyba, és fülesével a fülén belemélyedt néhány iratba, valahogy rendben lévőnek tűntek a dolgok. Az első alkalmat követően Peter emlékét távol tudta tartani a hálószobától, még akkor is, ha időnként fájdalmas élénkséggel emlékezett az együtt töltött időre. 

Annyira szerette volna visszaforgatni az idő kerekét, megmondani a fiúnak, hogy babát várnak, és akkor talán maga mellett tudta volna tartani. Ha mégsem, akkor az önmagáért beszélő fejlemény lett volna, és a csalódással legalább magabiztosan tudott volna új életet kezdeni. Ez a titkolózás lassan túl sok lett, egyre inkább elmosódott az oka, és egyre inkább önző döntésnek érezte, ettől pedig állandósult az életében a lelkiismeret-furdalás. Tisztában volt vele, hogy egy napon az érintettek meg fogják tudni az igazságot, és tudta, hogy gyáva dolog abban bízni, hogy őt akkor már nem fogja elérni a megvetésük és a haragjuk.  Néha úgy érezte, belebolondul, ha még egyetlen nappal tovább kell hurcolja a terhet, aztán felvirradt az az új nap, és ő újra gyáván megfutamodott a tisztázás elől. Hitt benne, hogy valakit be kellene avasson a bizalmába, aki kívülről talán használható tanácsot tudna adni neki, de szinte pánikot érzett, ha arra gondolt, hogy mi mindent szabadíthat el egy hirtelen vallomással. Túl sokat veszíthetett és nem mert kockáztatni.

*

Trevor Hasting, az apja által ajánlott ügyvéd az orra alá tolta a válási papírok tervezetét és egy összefoglalót, amelyben a gyermekelhelyezéssel kapcsolatos lehetőségeket vázolta.  Eddig is tudta, hogy a válás ezer érzelmi és gyakorlati kérdést vet majd fel, és mind között a legfontosabbat, hogyan osztozzanak Rey-el a gyerekekkel töltött időn. Csak abban bízhatott, hogy Rey ebben a kérdésben nem támaszt nehézségeket, tekintve, hogy eddig sem tudott túl sok időt tölteni velük. Igazság szerint azon sem csodálkozott volna, ha Rey-nek a kéthetenkénti hétvégi láthatás is gondot okozna, hiszen már jó ideje nem fordult elő, hogy akár egy fél napot egyedül töltött volna velük. Szíve szerint a közös felügyelet helyett magának akarta volna őket, hogy legyen egy abszolút biztos pont az életükben, de tisztában volt vele, hogy nem szakíthatja el őket Reytől.

Persze, ez még csak nem is kettőjükön múlik, hiszen ott van még a férje barátnője. Kérdés, hogy ő hogyan jön ki a gyerekekkel, mennyire akarja kisajátítani magának a férfit. Istenem, mennyi kérdés, amit végig sem gondolt, és amit muszáj lesz a férjével még tisztázniuk. 

Reyt ismerve, azok a hétvégék, amikor magával vinné a gyerekeket, arról szólnának, hogy programokkal, ajándékokkal próbálja megvásárolni a jó hangulatot, elhalmozná őket a valós igényeiknél jóval bővebben, de valószínű, hogy a házi feladatot még vasárnap este kéne megtanulniuk. Persze, talán segítene a helyzeten, ha a férfi hétközben is tartaná velük a kapcsolatot legalább telefonon, de ebben őszintén szólva nem hitt. Rey annál sokkal elfoglaltabb volt, minthogy erre is maradjanak szabad gyökei. Egy ideje kifejezetten feltűnő volt, hogy sosem ért rá, ha közös programjaik lettek volna. A koncert is egy ilyen alkalom volt, de sokkal bántóbb volt, hogy Oli versenyére éppen úgy nem ment el, mint a szülői értekezletre.Ezért bízott benne, hogy a férje nem fogja megtámadni a javaslatát… a gyerekek eddig is leginkább vele voltak, ő gondoskodott róla, hogy készüljenek az iskolába és az óvodai foglalkozásokra, ne hanyagolják el az edzést és találkozhassanak a barátaikkal; maradjon ez így a továbbiakban is. Idővel persze, ahogy kamaszodnak, szabadon mozoghatnának majd a szüleik között, de ez még olyan távoli jövőkép volt, amit ideiglenesen ő maga söpört félre.

Egyetlen dologban volt biztos, a titkot, ami Oliver fogantatása óta nyomta a lelkét, és amit minden eshetőségre gondolva levélben fogalmazott meg, majd ezt a széfben elzárva helyezett biztonságba, még hosszú évekig meg akarta őrizni. Túlságosan veszélyes lett volna előrukkolni vele ebben a helyzetben, még ha ez azt is jelentette volna, hogy Rey talán egyértelműen lemond a láthatásáról. Ezt nem tudta volna elmagyarázni egy kisfiúnak, aki abban a tudatban nőtt fel, hogy Rey az apja. A levelet egyébként Peternek címezte, aztán az egészet egy újabb borítékba dugta, amelyre az apja nevét írta. Így biztos volt benne, hogy Rey semmilyen körülmények között nem fogja felnyitni. Most azonban elgondolkozott rajta, hogy inkább az ügyvédnél helyezi letétbe.

*

Peter az órájára nézve lépett ki az ügyvédi irodából, ahol egy jótékonysági rendezvény adományával kapcsolatban írta alá a papírokat. A gépe két óra múlva indult Londonba, úgyhogy még szerencse, hogy a bőröndjére a titkárnő vigyázott, amíg az ügyeit intézte, mert már egészen biztosan nem lett volna ideje a szállodába visszamenni érte. Moira szolgálatkészen hozta elő a méretes bőröndöt, és mosolyogva közölte, hogy a taxi a bejárat előtt várja, mire leér; ő pedig búcsút intve egy lendületes mozdulattal a lifthez lépett, amelynek az ajtaja abban a pillanatban nyílt ki előtte.

Sylvia hatalmas zöld szeme meglepetten és egyszersmind riadtan tágult ki, ahogy a férfi felemelte a fejét és feléje lépett. Aztán megtorpant, de már nem visszakozhatott, belépett a liftbe, melynek az ajtaja hangtalanul csukódott be mögötte.

-Szia! – lehelte a nő, idegesen lesve az emeleteket jelző fényeket, a mielőbbi szabadulásban bízva.

-Szia! – válaszolt neki a férfi, láthatóan küzdve a folytatással. Volt olyan jólnevelt, hogy tudja, kéne még valamit mondania, de volt annyira büszke és haragos, hogy nagy ívben tegyen rá, mit illik és mit nem ebben a helyzetben.

-Már el is utazol? – kérdezte ebben a pillanatban a nő, és Peter lehunyta a szemét, hogy nyugalmat erőltessen magára.

-Igen. Már késésben is vagyok.

Közben a lift szinte észrevétlenül megállt a földszinti aulában és Peter türelmetlenül várta, hogy Sylvia kilépjen előtte a fülkéből. Odakint mindketten megtorpantak, aztán a férfi vett erőt magán:

-Hát, örülök,  hogy láttalak, sajnos mennem kell. Szia! – azzal szinte kimenekült a hallból és beszállt a rá várakozó taxiba, amely már be is sorolt a forgalomba, mire Sylvia kiszédelgett az utcára.

Hát, ennyit az álmodozásáról, a viszontlátásban rejlő lehetőségekből. Még Peter van megsértődve  - gondolta kissé csalódottan, aztán egy mély sóhajjal ő is leintett egy taxit, hogy minél hamarabb hazaérjen.

*

-Bassza meg, ez váratlan volt! – hajtotta hátra a fejét Peter, ahogy a taxis a Kennedy reptér felé cikázott a forgalomban. És a lehető legrosszabbkor történt, hiszen ideje sem volt beszélni Sylviával, ha már a vakszerencse a kezükre játszott és találkoztak. Teljesen rosszul reagálta le a találkozást – ostorozta magát, bár fogalma sem volt, mit mondhatott volna a rendelkezésére álló alig öt percben. Ami köztük történt, az aligha lett volna megbeszélhető ilyen rövid idő alatt. …Csinos volt, nőies, igazi úrinő. – állapította meg keserűen, ahogy az elegáns kiskosztümbe bújtatott karcsú testre gondolt, amely valaha - erre még jól emlékezett – farmerben és blúzban érezte magát a legjobban. Persze, felnőtt azóta. És szomorú volt a tekintete – tette hozzá, akaratlanul is gyengédséget érezve a nő iránt. Sheila azt mondta, rosszul élnek a férjével. Ebben az irodaépületben pedig jobbára ügyvédi irodák foglalták el az emeleteket. Talán éppen a válását intézi. – ragadt le a találgatásnál. Hát, van ilyen. – próbálta elbagatellizálni a gondolatot, amelynek az ő számára nem kellett volna jelentőséggel bírnia. De nem tudott nem gondolni erre. 

Már a gépen ült, amikor átsuhant a fején a gondolat, hogy talán itt kellett volna maradnia még néhány napot. Talán megért volna egy átírt repülőjegyet, hogy beszéljen a nővel, aki valaha a mindenséget jelentette neki és megkérdezze tőle, miért tette ezt mindkettőjükkel. Az elszalasztott lehetőség gondolata nyomasztóan telepedett rá, így aztán elsőre meg sem hallotta, ahogy a stewardess felszólítja az utasokat, hogy őrizzék meg a nyugalmukat és rendezetten hagyják el a gép fedélzetét. A mellette ülő testes férfi izgatottan bökte meg a könyökét, mire úgy nézett rá, mint aki álomból ébred.

-Maga szerint műszaki hiba vagy terror-fenyegetés? – nézett aggodalomtól csillogó szemekkel Peterre, aki kábán megvonta a vállát. Legszívesebben azt mondta volna, egy felsőbb akarat… valaki odafönt meghallotta a sóhajait és intézkedett, úgyhogy amikor kilépett a gépből az ajtóhoz tolt lépcsőre, egy pillanatra az égre nézett és csak annyit mondott: -Köszönöm!

*

Sylvia szorongva nézte a férje kocsiját, ahogy megáll a kocsifeljárón. Nem beszéltek róla, hogy ma este idejön, így aztán elképzelni sem tudta, hogy miért jött. Amikor látta, hogy egy tv dobozt rángat ki a hátsó ülésről, elfintorodott. Erre aztán semmi szükség nem volt! Egyrészt nem pótolhatta azt a nagyképernyős smart-tv-t, amelyet elvitt, másrészt ő már gondoskodott róla, hogy a gyerekek ne maradjanak az éltető varázsdobozuk nélkül.

-Szia! – sétált a férje elé, aki körülményesen éppen a kocsit zárta le, mintha ezen a környéken nem lehetne néhány percre őrizetlenül hagyni egy járművet. –Ezt igazán nem kellett volna, már szereztem egyet, amíg a festés le nem zajlik. Utána pedig már megrendeltem egy olyat, mint amit elvittél.

-Nem tudtam. – vonta meg a vállát a férfi némi lelkiismeret furdalással, hiszen ő is tisztában volt vele, hogy kicsinyes dolog volt a gyerekek kedvencét magával vinnie. –Mindegy, ha már itt van, itt hagyom. Jó lesz majd Oliver szobájába. – mondta vállvonogatva, amivel sikerült is felpiszkálni Sylviát.

-A gyerekszobákba nem akarok tv-t, mert akkor elő sem bújnak nekem, és végül hárman három különböző szobában töltenénk az időt – mondta az asszony határozottan, mire a férje a szemeit forgatta.

-Ne legyél már ilyen vaskalapos! Ma már minden gyerek szobájában van saját tv, így ha a szüleik nem a rajzfilmhősök kalandjaira kíváncsiak, akkor is nézhetik azt a sok baromságot. – mondta talán a kelleténél kissé ingerlékenyebben, ahogy eszébe jutott, hányszor vitáztak, amikor egy gyerekműsor helyett ő sportmérkőzést nézett volna inkább.

Sylvia lenyelte a választ, hogy ő hajlandó Sukie hercegnő kalandjait nézni, de akár Batman történeteit is, a kosárlabda meccsekről pedig bármikor le tudna mondani. Azokat a filmeket pedig, amiket szívesen megnézne, úgyis csak akkor vetítik, amikor a gyerekek már alszanak. Nem vitatkozott. Egy lommal több vagy kevesebb, már nem számít,  majd berakja a dobozt a gardróbba, amíg kitalálják, mi legyen a sorsa. Közben Rey lerakta az előtérben a dobozt és mintha némi lelkiismeret-furdalás villant volna a szemeiben, ahogy a becsukott nappali-ajtóra nézett.

-A srácok itthon vannak?

-Fent vannak a szobájukban. Theanál itt vagy egy kis barátnője, Oliver pedig a modelljét építgeti. Menj fel, köszönj be hozzájuk! – intett a lépcsőfeljáró felé, de a férfi megrázta a fejét.

-Nem akarom zavarni őket, majd máskor. Hát, akkor … szia! – intett tétovázva és már gyors léptekkel a kocsi felé indult, amikor Sylviának eszébe jutott az ügyvéddel folytatott beszélgetése a gyermekelhelyezésről.

-Rey, beszélnünk kéne a válással kapcsolatos megállapodásainkról! – szólt utána, mire a férje megtorpant, majd néhány pillanatnyi gondolkodás után megszólalt:

-Majd hívd fel Maggiet, egyeztessetek időpontot! Szia! – azzal beült a kocsijába és pillanatokkal később már csak a kerekek által letaposott fű emlékeztett a látogatására, ahogy sietségében rosszul kanyarodott ki és meggyötörte a gondosan karbantartott pázsitot. Nem olyan régen még majdnem a fejét vette egy szerencsétlen kutyáját sétáltató idős férfinek, akinek az ölebe a szent fűvön könnyített magán. Pedig az tized ekkora kárt sem tett a kertész által ápolt gyepben. Bentről a telefon csörgése hallatszott, így aztán megvonta a vállait és befelé indult. 

Aron felesége, Sheila hívta.

-Bocsáss meg, Syl, de azt hiszem jobb ha tudsz róla. Peter itt volt nálunk és a címedet szerette volna megtudni. Nem mondhattam neki nemet.