Zongorajáték 22.

Peter kiszállt a taxiból, aztán csak állt a járda szélén és a házat nézte az esti szürkületben. Szép, nagy, jólétet sugalmazó ház volt, ápolt gyep és gondosan nyírt bokrok, virágágyások ölelték körbe, mint a környéken a legtöbb épületet. Tisztára, mint a Lila akác köz, gondolt a népszerű sorozat helyszínére, amit az Emilyvel töltött idő óta rosszabb napjain bambult, amikor még a zongora hangja sem tudta megnyugtatni. Egy valamire jó volt ez a másként haszontalan időtöltés, hogy már nem tudta megtéveszteni a nyugodt, méltóságteljes külső, tudta, hogy a háttérben intrikák, gusztustalan játszmák bonyolódhatnak. Ha Sylvia rosszul él a férjével, akkor talán itt is számíthat egy házi barátra, vagy egy csinos titkárnőre, elkényeztetett, idegborzoló kölykökre, bármennyire is fájdalmas volt elképzelni a lányt ebben a számára teljesen idegen és ellenszenves közegben. Telefonálnia kellett volna, de mit mondhatott volna? Igazság szerint még most sem tudta, mit fog mondani, ha becsenget és kinyílik az ajtó. Főleg, ha a férj jön ajtót nyitni. Ez volt a legrosszabb forgatókönyv, amit egyelőre el tudott képzelni. Ha szerencséje van, akkor a fickó vagy dolgozik, vagy fallabdázik, vagy a haverjaival sörözik, a lényeg, hogy ne legyen tanuja az első perceknek, mert abban biztos volt, hogy aligha zajlik majd fegyelmezetten. Látnia kellett Sylviát, ha csak egy percre is… és választ kapni annyi év után a kérdésre- ami sosem hagyta nyugodni, még ha ezzel önmagát alázza is meg… miért hagyta el, miért tagadott meg mindent egyik napról a másikra, amikor pedig ő meg volt győződve róla, hogy ritka erős szerelem az övék? Talán, ha magyarázatot kap, akkor le tudja zárni a múltat és képes lesz még élni egy jobb, reményteljesebb életet.

Lassan az ajtóhoz lépdelt, nem kontrollálva a mozgását, ezért aztán  még kissé bicegősen. A rohadt életbe, pedig erre most valami megmagyarázhatatlan oknál fogva figyelni akart! Nem mutathat gyengeséget még egy ilyen apró dologban sem! Végignézett magán, a fekete ingen és farmeren, végül a cipőjén, amely meglepően élénk színével fanyar mosolyra késztette. Apró lázadás, a hangulatát tükröző sötét ruházathoz képest. Még egy utolsó pillantást vetett a földszinti sötét ablakokra. Talán itthon sincsenek. Keze megdermedt a csengő gombja felett, aztán egy gyors, rövid mozdulattal rátenyerelt és szinte azonnal hátrált is egy lépést. Odabentről hangos kutyaugatás hallatszott. Önkéntelenül is hátrált még egy lépést, mielőtt a vehemens házőrző leszedi róla a nadrágot. Az ajtó kinyílt és ő hirtelen nem kapott levegőt, ahogy egy gyerekkori fényképe jelent meg előtte. Sötét kócos haj, talán kicsit hosszabbra hagyva, mint ahogy egy ilyen környéken élő gyerektől az megszokott, egy térdénél levágott, kirojtosodott farmer és kissé maszatos póló, filctollal összefirkált vászon tornacipő... A gyerek kíváncsian végigmérte, aztán még éppen időben elcsípte a borzas ebet, mielőtt az kironthatott volna mellette. –Elmo, nyugi! – ráncigálta meg a nyakörvét, mire a négylábú leült mellette, farkával söprögetve az előtér márványburkolatát, és hosszú nyelvét lógatva nevetségesen egyforma fejtartással mindketten az idegen férfira meredtek.

-A bácsi kicsoda?  - találta meg a hangját a gyerek, mire Peternek is sikerült összeszednie magát. Kisebb gyerekre számított, sokkal kisebbre. Ez a kölyök a magassága alapján akár tíz éves is lehetett volna, ami csak annyit jelenthet, hogy Sylviának nem kellett sok idő, hogy őt elfelejtse, és teherbe essen a későbbi férjétől.

-Oli, ki csengetett, aranyom? – hallatszott egy idősebb női hang valahonnan az előtér vége felől.

-Peter vagyok. Anyukádat keresem. – adta meg a férfi a gyereknek a választ, aki ragyogó kék szemével még mindig őt nézve bekiabált:

-Anyut keresi egy bácsi.

-Talán szólj neki! – biccentett Peter a lakás belseje felé. A következő pillanatban becsapódott előtte a nehéz bejárati ajtó, és ő remélte, hogy a kölyök szófogadóan Sylviáért indult.

-Bocsánat, ez a fiú… - nyílt ki előtte hirtelen az ajtó, és az előbbi női hang tulajdonosa állt előtte. Peter nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna, úgyhogy biztos volt benne, hogy vagy a férj egy családtagja, vagy a ruházata alapján talán inkább egy háztartási alkalmazott. –Jöjjön be, Sylvia máris jön, csak Thea-val a jelmezét próbálják! – mosolygott rá az asszony. Petert megzavarta az újabb információ. Thea? Ja, biztosan a kislány, akiről Sheila mesélt… és akiről ő azt hitte, még egészen apró csecsemő lehet, de ha jelmezt kell próbálni vele, akkor nyilván már ő is nagyobbacska. Közben az asszony meglepő módon a konyhába vezette az ilyenkor szokásos nappali helyett.

-Megkínálhatom egy teával? Vagy esetleg egy kávé? – emelt meg a nő két majdnem azonos kannát, mire Peter megrázta a fejét. –Nem, köszönöm! … - Úgy érezte, hogy egy kortyot sem tudna lenyelni, amíg nem találkozik Sylviával, utána pedig talán vissza is vonnák a kedves kínálást. …A lépcső felől hangos dobogással közeledett a fiú, mögötte pedig egy rózsaszín látomás, egy kis hercegnő. 

-Mona, nézd, tiszta gáz, ahogy Thea hercegnőnek akar öltözni! Egy születésnapi zsúrra!

-Mindenki jelmezben lesz. – feleselt vele a huga, miközben a bátyja az idősebb asszony mellé állva fintorgott rá.

-Nem hiszi el nekem, hogy minden lány ugyanilyen rózsaszínben lesz. Mi abban a vicces? Ha rám hallgatna, akkor inkább gonosz boszorkánynak kéne öltöznie, olyan biztos nem lesz egy se. – csúfolódott a hugával, aki csak a nyelvét öltötte rá, miközben kis balettcipőjében körbeperdült Mona és az idegen férfi előtt.

-Ugye szép vagyok? – kérdezte a szempilláit rebegtetve, mire Peterben elakadt a hang. Ugyanaz a mozdulat egy óvodás testben, mint ahogy Sylvia perdült körbe előtte azon az első éjszakán, amikor nála maradt, és ugyanaz a kérdés, bár akkor egy meztelen lány szájából hangzott el. Akkor a csókja volt a válasz, most csak biccenteni tudott, miközben a torka kiszáradt. 

-Gyönyörű vagy kincsem – mosolygott rá Mona. –Oli csak irigykedik, amiért ő nem lehet ott a zsúron. Oli, szóltál anyának, hogy az úr rá vár?

-Mondtam neki, hogy jött valaki, aki őt keresi, mindjárt jön – húzta el a száját a fiú. –Egyébként meg nem vagyok irigy. Amíg Thea a barátnőivel Barbie-babának öltözik, mi Kevinnel versenyre megyünk. – jelentette ki egy nagyfiú fensőbbségével.

-Milyen versenyre? – szólalt meg halkan Peter, mire a gyerek szemében érdeklődés csillant. Talán ez az idegen elismeri, hogy a verseny ezerszer izgalmasabb program, mint egy szülinapi zsúr.

-Karate….- bökte ki a gyerek, aztán visszakérdezett: -A bácsi mit sportol?

Peter kelletlenül elhúzta a száját. Izgalmasat szeretett volna mondani, de hát nyilván az ő lábaival azok a sportok szóba se jöhettek, így csendben bevallotta:

-Edzőterembe járok. Tudod, haspad, súlyzók, ilyesmi.

-Hát, gondolom az is klassz. – fintorgott a gyerek, nyilvánvalóan nem lelkesedve. -Na jó, én elmentem, Kevinnel tekerünk egyet vacsora előtt. – állt fel hirtelen és az ajtó felé indult. Már majdnem kilépett, amikor az anyja hangja a lépcsőről utolérte:

-Oliver Connors, nem mész sehova! Ma felhívott Mrs. Daniels, már megint nem volt kész a leckéd. Úgyhogy kisfiam, most felmész a szobádba és fél óra múlva látni akarom a múltkori leckédet és a mostanit is. Egy-kettő, indulás!

Peter megdermedt a hangot hallva. A perc akkor hát elkövetkezett! A gyerek dühös arcát látva már majdnem megszólalt, hogy ötleteket adjon a tiltakozáshoz, hiszen még világos van és kellemes meleg, az a lecke egy óra múlva is aktuális lesz még, aztán még időben lenyelte a mondandóját. Semmi köze ehhez a gyerekhez, nem szólhat bele a nevelésébe, különben is, inkább azon törte volna eddig is a fejét, hogy mit mond, ha Sylvia előkeveredik. Bármire is gondolt korábban, az most, a hangját hallva úgy szállt el a fejéből, mint egy sóhajtás. Ott állt ledermedve, mint egy reflektorfénybe került nyuszi és várta a végzetét.

Sylvia zavartan eszmélt rá, hogy idáig azért húzta az időt, mert félt megtudni, ki az a „bácsi”, aki őt keresi. A lelke egyik része már abban bízott, az illető elunta a várakozást és már elment. Ugyanakkor görcsölt a félelemmel vegyes várakozástól, hátha Peter az. Tudta, hogy bárki is az, Mona biztosan a konyhába vezette, mivel a nappali alkalmatlan volt rá, hogy ott egy vendéget leültessenek; és most kényelmetlenül érezte magát még ezért is. Miután a gyerek duzzogva eltrappolt mellette a lépcsőn, vett még néhány mély lélegzetet és a konyha felé vette az irányt. Ahogy benyitott, zöld szemei megteltek könnyel, de meg nem tudta volna mondani, miért. Nem emlékezett rá, hogy félelmében valaha is elsírta volna magát három éves kora óta; és nem emlékezett, hogy Petertől valaha is félt volna. 

A férfi úgy üldögélt a konyhája közepén, mint aki bármelyik pillanatban felpattanhat és a másodperc tört része alatt elmenekül. Felhúzott rúgóként, merev tartással ült, egyik lábát maga elé nyújtva. Elegáns félcipője feltűnő kék színével vonzotta a nő szemét, mintha ez lenne a leglátványosabb jelenség ebben a konyhában. Alig változott. Az eltelt tíz év csak markánsabbá varázsolta a valaha fiús vonásokat; ezt már látta ott a színpadon is, de ebből a közelségből, karnyújtásnyi távolságból a hatás elementárisabb volt, mert önkéntelenül is megmoccantak az ujjai, hogy letapogassák a változásokat. Szerencsére csak a képzeletében, mert a valóságban lemerevedve várta a férfi reakcióját a viszontlátásra. 

-Szervusz, Peter! – motyogta halkan és nem törődve Mona kíváncsi tekintetével, az asszonyra mosolygott. -Mona, nyugodtan menjen haza, mára igazán sokat segített! És nagyon köszönöm, hogy holnap kicsit korábban tud jönni. Ígérem, mire az iskolabusz megérkezik, megpróbálok itthon lenni, de mostanában nagyon összejöttek odabent a dolgok… - tette szét a kezét, mire az asszony megértően bólogatott, aztán levetette a kötényét és összehajtogatva betette az egyik fiókba.

-Hát, akkor viszontlátásra! – biccentett feléjük és nemsokára becsapódott mögötte a bejárati ajtó. Peter értékelte, hogy Sylvia eltávolította az asszonyt, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni. Már csak a kis rózsaszín tündérkét kellett volna kívül tudni az ajtón.

-Kincsem, menj fel a szobádba! Készítsd össze, amiket holnap magaddal akarsz vinni a zsúrra! – mosolygott Sylvia a gyerekre, aki nagy zöld szemeivel Petert nézte, aztán rá nyújtotta a nyelvét és elszaladt. 

-Ne haragudj, kicsit szégyenlős! – grimaszolt az asszony, mire Peter horkantott egyet.

-Nekem nem az volt a benyomásom, hogy a gyerekeid olyan szégyenlősek lennének, és meglepett, hogy már milyen nagyok. A fiú hány éves? – tette fel a kérdést és nem kerülte el a figyelmét, hogy Sylvia elsápad a kérdés hallatán. Aha, akkor azért a lelkiismerete neki is lázong, amiért oly kevéssel a sosem volt szakításuk után máris teherbe esett egy másik férfitól – állapította meg a férfi keserűen.

-Azért jöttél ide, hogy ezt megkérdezd? – húzta ki magát az asszony, mire Peteren volt a sor, hogy grimaszoljon.

-Nem, tényleg nem, tulajdonképpen csak azt akartam megkérdezni, hogy miért szakítottál velem?