Zongorajáték 25.

Soha ne mondd, hogy soha! – járt az agyában Aron tegnap esti búcsú mondata, ahogy a taxiban ülve a már ismerős kertvárosi részen hajtottak keresztül. Úgy érezte, hogy lehiggadt már annyira, hogy beszélni tudjon Sylviával. Ide kellett jöjjön, ha már úgy döntött, egyelőre nem ül repülőre. Annyira kevés ideje volt és olyan sok kérdés, amiknek a végére kellett járjon! Miután végig agyalta az éjszakát, majd megőrült, hogy kivárja az ebédidőt, hogy Harold Hammond, a londoni ügyvédje is bent legyen már az irodájában. Végül kiderült, hogy  idegességében elszámolta magát, a fickó még épp csak felkelt, és a korai hívástól eléggé morózus hangulatban volt. Petert azonban nem nagyon tudta érdekelni más hasfájása, végül is egy korai ébresztő hol van ahhoz képest, hogy neki most állt a feje tetejére a világa? Harold szerint biztos, ami biztos alapon, végeztessen el egy apasági vizsgálatot, és úgy gondolta, gyümölcsözőbb lenne a nevesített apával megegyeznie a folytatásról, mint a gyerek anyjával, ha már ilyen helyzetbe került. Természetesen akár kártérítésért is perelheti, nem vagyoni jellegű kárért, …és körülbelül ez volt az a pont, amikor Peter úgy döntött, hogy inkább hagyja a férfit reggelizni és kiolvasni az aznapi Independent People mellékletét, mert ha ebben a stílusban folytatja a tanácsadását, akkor inkább keres valaki mást, aki finomabban fogalmaz, mert a férfit hallgatva ritka nagy lúzernek érezte magát. Lehet, hogy az is volt, de ezt azért hadd döntse el ő maga, nem kell, hogy a szemébe vágja valaki, aki esténként a polgári törvénykönyvvel bújik csak ágyba. 

Kiszállt a taxiból és a tegnapról ismerős érzéssel ácsorgott néhány pillanatig a bejárat előtt. Itt van, eljött, de fogalma sincs, mi a fenét akar mondani Sylviának. Az éjszaka nagy részében a tíz évvel ezelőtti Sylviát látta maga előtt, és próbálta elképzelni a helyzetét, amelyben a döntését meghozta, s amely úgy tűnik, éppen úgy dolgozott mindkettőjük ellen. Nagyon úgy tűnt, hogy egy fatális félreértés miatt töltötték mindketten boldogtalanul az elmúlt hosszú éveket, nem mintha ez mentené a lány választását. Legkésőbb a gyerek megszületése után meg kellett volna keresse őt. De hibásnak érezte ő is magát, amiért a büszkesége annak idején felülkerekedett a lány utáni vágyakozásán. Egy kétirányú utcában mindketten hátraarcot csináltak. …Na igen, ez volt az a pont az éjszaka sötétjében is, amikor felkelt és a sötét utcát nézve az ablakból őszintén beszélt az üvegen tükröződő önarcképével. 

Akkor is épp olyan sértett lett volna, mint most, ha megtudta volna, hogy a lány férjhez ment valakihez, félredobva a híres nagy szerelmüket a pillanatnyi biztonságért. Fogalma sem volt róla, hogy vajon a sértett büszkesége hajlandó lett volna válaszokat követelni Sylviától vagy inkább dacosan a hallgatást választotta volna. És kilenc évvel ezelőtt ő még sehol sem tartott, még csak próbálgatta a szárnyait, kereste a kapcsolatokat és a lehetőségeket … esélye sem lett volna felvenni a harcot a nyilvánvalóan jól eleresztett ügyvéddel, aki még kezdőként is biztos partinak számított, hiszen az apja irodája ott volt mögötte, mint a legbiztosabb védőháló. Nem, csak akkor lett volna esélyük, ha Sylvia nem szívódik fel elérhetetlenül, hanem válaszol arra a nyomorult levélre és utána megy Angliába. Csak akkor tarthatták volna meg egymást.

És mégis… képtelen volt azzal a haraggal gondolni Sylviára, ami ebben a helyzetben normális lett volna. Talán ez zavarta legjobban az egészben, … hogy a nőnek még mindig akkora befolyása volt rá, ami csak az önnön gyengesége jele lehetett. Utálta gyengének érezni magát, teljesen mindegy, hogy miről volt szó. De lám, a fizikai gyengeségét is feledtetni tudta vele ez a boszorkány annak idején, amikor gyengéden mellette állva kivezette a baleset utáni depresszióból. Miért nem adta meg az esélyt, hogy ő is mellette állhasson, amikor szüksége volt rá, amikor a szíve mélyén meg volt győződve róla, hogy a világirodalom legszebb szerelmes történeteit róluk mintázhatták volna? …És igen, ha őszintén magába néz, be kell vallja, hogy érzelmileg padlóra vitte tíz évvel ezelőtt, hiszen azóta sem volt képes úgy megnyílni nőnek, mint neki. Már nem tudott hinni szép szavaknak, szelíden rebbenő tekinteteknek, megkeményedett és ezt megérezte rajta minden kapcsolata, ezért volt még mindig egyedül. 

Megnyomta a csengőt és máris felharsant a már ismerős kutyaugatás. Elmo – így hívta a srác a kutyát – jutott eszébe hirtelen, aztán itt a gondolat el is kanyarodott: Az a srác az ő fia! A következő pillanatban azonban Sylvia jelent meg a nyitott ajtóban. Haját kendő alá gyömöszölte, még két gyerek után is karcsú alakján egy bolondos tarka kertésznadrág és festékpöttyös póló feszült. Vászon tornacipője a szivárvány összes színében pompázott. A kutya már az ismerősnek kijáró bizalommal szaglászta őt körbe, aztán megfordult és eltűnt a lakás belsejében.

-Szia! – dermedt le a váratlan fogadtatástól Peter, és nagy levegőt vett, hogy felturbózza magát a Sylviával következő beszélgetésre, bárhova is lyukadjanak ki.

-Szia! Nem gondoltam, hogy ma eljössz, azt hittem, több idő kell… és belekezdtem a festésbe. – sóhajtott a nő és hátra lépett. -De gyere be, már úgyis éppen végeztem ezzel a színnel, a következőt pedig bármikor folytathatom.

-Mégis, melyik színnel? – nézett a homlokát rácolva a nő cipőjére Peter. Nem mintha ez nem lett volna teljességgel érdektelen a számára, mégis apró menekülő utat jelentett most, és kész volt erre az útra lépni, hogy időt nyerjen a folytatáshoz.

-Hát, a nappalit újítom fel. Az egyik fal zöld lesz. Azzal lettem éppen kész. A többi talán napsárga, a gyerekek még nem döntötték el.

-Hát, ez elég érdekesen hangzik… - grimaszolt Peter. Ez a váratlan kezdés pillanatnyilag elterelte a figyelmét jövetele igazi céljáról. …A gyerekek döntik el a fal színét és nem a bútorok? Már éppen rá akart kérdezni, amikor Sylvia kitárta előtte a nappali eddig csukott ajtaját és láthatta, hogy a helyiség tökéletesen üres.

-Nem tetszettek a régi bútorok. Rey választotta, és én örültem, amikor elvitte őket. Az egész olyan volt, mint egy múzeum, elegáns és rideg, a gyerekek is csak lábujjhegyen jártak abban a szobában, a kutya ki is volt tiltva. Milyen otthon az ilyen? Most majd végre birtokba vesszük mindannyian. Ha kész leszek a festéssel, akkor majd veszek bele valami strapabíró bútort is. 

-Gombhoz a kabátot ... - morgott az orra alatt Peter, miközben arra gondolt, Londonban ő egy hatalmas zongorát vett elsőként az üres lakásba, mert régi vágya volt, hogy a falhoz tolt pianínó helyett egy igazi, tekintélyt sugárzó, utánozhatatlan hangzású Bösendorfere legyen. Később minden mást úgy választott ki, hogy a zongora uralhassa a teret, megmutatva mindenkinek, aki oda betehette a lábát, hogy mi az igazán fontos az életében. Még ha a lelke mélyén érezte is, hogy ez a hivalkodás csak az álcázása valaminek, amit nevén sem akart nevezni, de aminek a kulcsa még mindig ennek a maszatos arcú nőnek a kezében van, dühítő módon még azok után is, amit elkövetett.

-Gondolom, nem a lakásfelújítás miatt vagy itt. – állt Sylvia egyik lábáról a másikra, feszengve és várva a tegnapi vihar megismétlődésének újabb előszelét.

-Hát, nem. – értett egyet Peter.

-Iszol velem egy teát? – intett Sylvia a konyha felé és Peter beletörődően követte. Fogalma sem volt róla, hogy mi történik velük. Ami miatt itt van, az elvileg nem engedélyezhetné a számára, hogy régi ismerősként összemázolt falat szemrevételezzen, bútorokról csevegjen egy csésze tea felett. Ordítozniuk kéne, megrázniuk egymást, kérdezni és válaszokat kikényszeríteni a másikból. Összezavarta ez a már-már baráti stílus. Ha még sokáig nyájaskodnak egymással, a végén még nem teszi fel a legfontosabb kérdéseit. Mint például azt, amelyikből megtudhatná, hogy hol lesz majd az ő helye a fia életében. 

-A gyerekek mennyit tudnak? – kérdezte, amíg Sylvia neki háttal a teákat készítette el.

-Hát, a válásról már beszéltem nekik. De tegnap Rey itt maradt még egy kicsit és ő mesélt nekik lefekvéskor, úgyhogy lehet, fel sem fogják, hogy ez nem lesz így minden este. – mondta csendesen, újra keserűen átélve a gyerekei pillantását, ahogy reménykedve várták hétköznapi kérdésükre a választ.

Peternek beleszúrt a lelkébe ez az egyszerű mondat. Hát igen, Reynek még mindig több joga van esti mesét mondani a fiának, mint neki. És fogalma sincs róla, hogy ezen hogyan tudna változtatni. Egy dolog a jog,… és egy gyerek érdeke pedig egészen más dolog. Ha rajta múlik, nem fogja összezavarni azt a szerencsétlen kölyköt. Akkor viszont azzal a tudattal kell éljen ezentúl, hogy van egy fia, akivel szemben nincsenek érvényesíthető jogai? 

-A férjed beszélt már arról, hogy mi legyen a gyerekekkel? – kérdezte óvatosan és feszülten várta a választ. Vajon a fickó mennyire lesz tekintettel egy kiskamasz lelkére? Vagy fontosabb lesz a saját büszkesége és megtagadja az idegen vérű gyermekét?

-Nem akarom korlátozni a jogait. Ha megtenném, a gyerekek biztosan megsínylenék. Persze, így se lesz egy sima ügy… Oliver miatt… fogalmam sincs, mit csináljunk. – nézett Sylvia kétségbeesetten a férfira, miközben kezeiben vészesen táncolni kezdtek a csészék a tányérkákon. Nem mondhatja Peter szemébe, hogy Rey igazán rendesen viselkedik, nem érezteti a fiával, hogy már nem akarna apjaként gondolni rá. És ezért csak becsülni tudta. Lehet, hogy egyszerűbb lenne minden, de a kicsi egy életre sérülne, ha a férfi, akit apjaként tisztel és szeret, egy napon megtagadná.  …Gyorsan lepakolt mindent kettőjük közé a konyhaasztalra, aztán remegő kézzel a kancsót is odahozta, és a szekrényből néhány szelet süteményt tett egy tányérkára. –Tejet is kérsz hozzá? 

-Azért, mert Londonban élek, még nem lettem angol. – grimaszolt Peter. -Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy talán vissza kellene költöznöm az Államokba. Ha egy óceán választ el a fiamtól, akkor a dolgok csak feleslegesen bonyolódnak tovább. … De mostanában ezzel egyszerűen képtelen leszek foglalkozni, a következő két hónapban keresztül kasul bejárom a világot, nem lesz egyetlen szabad hetem sem, hogy ezzel foglalkozzam, és tíz év után Londonban sem lesz egyszerű összepakolni. – mondta, miközben a tekintete elkalandozott, valahova az óceánon túlra, magában számba véve a rá váró feladatokat.

-Van valaki, aki… szóval, akivel ezt még meg kell beszéld? – kérdezte halkan Sylvia. Tudta, hogy nincs joga erről érdeklődni, de egyrészt kíváncsi volt, másrészt ez is nagyban megbonyolíthatta volna a dolgokat.

-Nincs senkim, ha ezt akartad kérdezni. – vágta ki a szándékosnál is keményebben a férfi.

-Nem akartam ezt tudni! – csattant fel Sylvia megalázottan, mert igenis, pontosan erre volt kíváncsi, és felállt, hogy nyugtalanul tegyen-vegyen a pultnál. Peter gúnyos hangjára összerezzent.

-Ó, dehogynem akartad tudni… Hasonló helyzetben én is tudni akarnám. – jelentette ki a férfi csendesen.

A nő váratlanul a lépcső felé indult és minden további magyarázat nélkül eltűnt az emelet irányába. Peter türelmesen várta, hova vezet ez az új fordulat, mert biztos volt benne, hogy nem azt jelenti, lépjen a távozás mezejére, mivel túlságosan kínos téma került végre terítékre. Nemsokára Sylvia egy kis láncon lógó kulccsal tért vissza és egyenesen a nappaliba ment. Peter lassan követte, kíváncsian, hogy milyen újabb csontváz kerülhet elő a múltból. Fogalma sem volt róla, mire számítson. Sylvia közben kinyitotta a széfet, hogy elővegye a levelet, amiben – mintegy hagyatékként – feltárta a múltat. Bizonyítani akarta, hogy egyszer mindenképpen le akarta rántani a leplet a tényekről, és ez az elhatározás már évekkel korábban megszületett benne. Hibázott, hogy várt, várt, de olyan csapda helyzetben volt, amiből egyedül nem találta a kiutat.  Izgatottan kotorászott a papírok között, keresve az apjának címzett levelet. Aztán kihullott a kezei közül az üres boríték, ő pedig sápadtan masszírozta meg a homlokát, hogy az egyre erősödő fejfájását enyhítse kicsit. Akkor hát innen tudott Rey mindent! Amikor megírta, tisztában volt vele, hogy még bajba sodorhatja, azért is bújtatta el az apja neve alá, de nyilván nem volt elég elővigyázatos. 

-Mi az? – szólalt meg Peter az ajtóból.

-Írtam neked egy levelet, ha velem bármi történne és már sosem lenne alkalmam személyesen elmondani, …hogy ne vigyem magammal a titkot, de azt hiszem Rey megtalálta. Nem tudom mikor, de ezek szerint egy ideje már mindent tud.

-Öngyilkos dolog volt leírni és itthon őrizgetni, ha a menő ügyvéd férjed nem ismeri a levéltitok szentségét. – húzta el a száját a férfi. –Sosem kérdezett rá, miért írsz egy vadidegen férfinak levelet és miért őrizgeted a családi papírok között?

-Az apámnak címeztem a borítékot – suttogta Sylvia.

-Oh, a cselszövés újabb fejezete, remek… - fintorgott Peter.  –Tudod, sosem gondoltam volna rólad, hogy ennyire idegen tőled az egyenesség. Az emlékeimben nem ilyennek őriztelek meg. Fájdalmas arra gondolni, hogy vajon annak idején mennyire volt őszinte bármi is, ami köztünk volt. – mondta halkan.

Sylvia összerándult a fájdalmasan őszinte, keserű szavak súlya alatt. Hát, igen… ennyit sikerült elérnie a nagyszerű ötletével… hogy még az ismeretségük kezdetén lángoló érzelmeit is megkérdőjelezi a férfi… nem róhatta ezt fel neki, valószínűleg ő maga sem tenne másként hasonló esetben. Kincs volt a kezében, amit bizalomnak hívtak, és ő felelőtlenül kockára tette…, s végül veszített.

-Anya!? – szólalt meg a fia az ajtóban, kezében tartva egy füzetet, és ezzel visszarángatva őt a múltból és a kétségbeesés széléről. –Megnéznéd ezt a példát, mert sehogysem akar kijönni a végeredmény? – kérdezte szégyenlősen. Sylvia türelmetlen mozdulattal rángatott elő egy zsebkendőt, hogy megtörölje a szemét.

-Nem ér rá, kicsim? Beszélgetünk.

-Te mondtad, hogy látni akarod az összes mulasztásomat, és ez még a tegnapi feladat. – húzta be a nyakát a gyerek és már majdnem megfordult lemondóan, de addigra Peter már kinyújtotta a kezét a füzet felé.

-Megmutatod? Elég jó voltam matekból, talán tudok segíteni. - mondta barátságosan, reménykedve, hogy egy nyolcéves házifeladata nem fog ki rajta. Ki tudja mit tanulnak már ezek a srácok, amikor hamarabb kezelik a számítógépeket, mint ahogy járni megtanulnának.

Oliver bizalmatlanul engedte el a spirálfüzetet, aztán látva, hogy az idegen férfi komolyan nézi át az eddigi számításait, megindult utána a konyha felé és mellé telepedett az egyik székre. Peter hamar megtalálta a hibát és ujjával rámutatott.  -Itt számold át újra! …Oliver engedelmesen és az ujjait segítségül hívva újra számolta a feladatot és felderült az arca, ahogy megkapta az új eredményt, ami végre egyezett a megoldási kulccsal.

-Kösz! – grimaszolt rá a pasira, aki valahogy olyan ismerősnek tűnt, bár biztos volt benne, hogy azt megelőzően, hogy tegnap beengedte az ajtón, még sosem találkoztak. –Van egy szöveges példám is… tudna esetleg abban is segíteni? – nézett reménykedve a férfira, aki nagyot sóhajtva bólintott. –Mutasd!

*

Sylvia gondosan betakargatta a gyereket. Thea nem volt itthon, a szülinapi pizsamaparti legizgalmasabb része volt, hogy minden kis vendéglány ott aludt Harmonynál. A lánya akkora pakkal indult el itthonról, mint aki még a jövő héten sem akar hazajönni. Olivert meglepte a helyzet, mert még sosem maradt magára egyedül, a bosszantó huga mindig itt volt a közelében. Most furcsa volt az esti program, Thea állandó csacsogása nélkül. Karjaival átölelte az anyja nyakát és halkan a fülébe súgott.

-Ez a válás… azért apa még eljön hozzánk máskor is? Vagy lesz neki egy új családja? Tommy azt mondta, hogy az ő apjának már van egy másik gyereke is, aki neki a féltestvére, mert az anyukájuk nem ugyanaz. Apának is lesz másik gyereke?

-Nem tudom kincsem. De ha lesz is, attól ő még ugyanúgy fog szeretni titeket. – mondta a nő, miközben megsimogatta az aggodalmas gyerekarcot. Milyen abszurd helyzet! – gondolt rá, hogy most tulajdonképpen két férfiről is beszélt egyetlen mondatával, hiszen akár Peternek is lehet még családja, gyerekei… és ki tudja, hogy Oliver ebből mit, mennyit fog tudni. 

Furcsa volt nézni őket ma a matek lecke fölé hajolva. Annyira békés, magától értetődő szituáció volt. Értékelte Peter gesztusát, amiért segített a gyereknek, még ha ez talán egy tudatos közeledés első apró lépcsőfoka is volt részéről. Tényleg nem sok lehetősége volt összebarátkozni a gyerekével, érthető, hogy a nézeteltérésüket és a beszélgetésüket félretéve a fiára koncentrált. Ki tudja, mikor lesz hasonlóra lehetősége? Amikor a lecke készen volt, Oliver meglepő, még tőle is szokatlan  udvariassággal megköszönte a segítséget, aztán eltűnt az emeleten, Peter pedig láthatóan zavartan indulni készült. Ez a kis közjáték megszakította az ő tisztázó beszélgetésüket, elég reménytelennek tűnt újra felvenni a fonalat, és jogosnak látszott, hogy majd máskor folytassák. Ő meg állt csak ott tehetetlenül, nem tudva, hogy marasztalja-e vacsorára, vagy örüljön, amiért rövidesen magára marad a sötét gondolataival. 

-Holnap is eljönnék. – szólalt meg a férfi. –Szeretném, ha megszokná a fizimiskámat. Egyszer azt akarom, hogy megtudja, ki vagyok, de nem idegenként akarok állni előtte. El tudod ezt fogadni, vagy bírósági végzést kell szerezzek ehhez? – kérdezte karcos hangon, mintha önmagának okozna fájdalmat a kérdéssel.

-Nem, persze, gyere nyugodtan! – sóhajtott a nő. Ez a fásult, bizonytalan hang a lelkébe mart. Még sosem hallotta ilyennek, talán csak a baleset utáni időszakban, de ahogy felismerték és felvállalták az egymás iránti érzelmeiket, a fiú úgy nyílt ki, mint egy virág, levetkőzve szúrós modorosságát, amit a baleset utáni elkeseredettség hozott ki belőle. És most ő visszataszította ebbe az állapotba. Istenem, Peter, ezt én tettem veled! – borzongott bele a felismerésbe.