Zongorajáték 26.

Peter vágyódva nézte a hangszerbolt kirakatán át a hatalmas zongorát, amely méltóságteljesen uralta az üzlet elegáns terét. Ebből a távolságból pontosan olyannak tűnt, mint otthon a sajátja. Otthon? Na igen, egy ideje Londonra használta ezt a kifejezést, de igazából mit jelent egy otthon? Számára mindig is a családot jelentette, a szüleit, a békés és hangos hétköznapokat, szerető öleléseket, illatokat. Amikor meghaltak, egy csapásra elvesztett mindent. Aztán azt hitte, újra tudja építeni az életét. Sylvia oldalán akarta megteremteni magának azt a zugot, amely megvédelmezi a világgal szemben. Tévedett. Kudarcot vallott. De ez már a múlt! – figyelmeztette önmagát, bár tisztában volt vele, hogy hiába ragaszkodik ehhez az elhatározásához, ha még mindig a lelkébe mar a lány arcának látványa, a hatalmas zöld szemek, amelyek tegnap is megtörten söpörtek át rajta, valahányszor váratlanul rákapta a tekintetét. Nyilván megszenvedte ő is a döntése következményeit, és mostanra Peter eljutott odáig, hogy némi szánalmat érezzen emiatt. Az első reakciója ugyan az volt, hogy ekkora bűn csak gyűlölettel, revanssal viszonozható, de hát ettől zsigerileg idegenkedett. Mással sem volt képes gyűlölködésre, bosszúállásra, azzal a nővel szemben, aki valaha a mindent jelentette neki, végképp reménytelen  lett volna. Egy újabb álmatlanul töltött éjszakán volt túl és kegyetlenül hiányoztak kedvenc hangszerének megnyugtató hangjai. Vajon mennyire néznék őrültnek, ha odakéredzkedne ehhez a hangszerhez és játszana rajta valamit?

Hirtelen elhatározással benyitott az üzletbe. Az eléje siető alkalmazott arcán csodálkozó felismerés villant és szinte tiszteletteljesen érdeklődött, hogy miben lehet a Művész úr szolgálatára. Művész úr? – nyomott el egy kelletlen vigyort, nahiszen… 

-Lenne mód rá, hogy kipróbáljam azt a gyönyörűséget? – mutatott a méltóságteljes hangszer felé, mire a fickó udvariasan kísérte oda.

-Megtisztelő lenne, ha játszana rajta valamit. – mosolygott lelkesen, majd gyorsan kerített egy zongorapadot és hellyel kínálta Petert. Utána – megérezve, hogy a kuncsaftja nyugalomra vágyik – háttérbe húzódott. Peter végigsimított a ragyogó fekete lakkon, és felemelte a billentyűket takaró fedelet. A fekete-fehér klaviatúra elefántcsontként ragyogott a hangszer feletti hatalmas kristálycsillár fényében. Ujjaival könnyedén végigfutott rajta, aztán kipróbálta a pedálokat, majd hirtelen ötlettel egy régen játszott darabba kezdett.

Már túl volt a kezdeti ismerkedésen, a hangok automatikusan találtak rá az ujjaira és viszont, ő pedig szabadon gondolkozhatott. Ezt szerette a zenélésben a legjobban, ahogyan időn és téren kívül tudta helyezni magát, pusztán a hangok erejével. Oldalra nézett, ahol az eladó érdeklődve figyelte a játékát, aztán tovább rebbent a szeme a pénztárat rejtő pult fölé, ahol egy valóságos mestermű, egy csodás faragású falióra mutatta a pontos időt. Az idő, amely egész délelőtt ólomlábakon látszott vánszorogni, most meglódult, közelebb repítve őt az oly nagyon várt viszontlátáshoz. Tegnap azt mondta ugyan Sylviának, hogy a fia életének a részesévé akar válni, de legbelül még arra a kérdésre sem tudta a választ, hogy valaha fel akarja-e fedni Oliver Connors előtt, hogy az igazi nevének Oliver Cunninghamnek kellene lennie. Hirtelen megértette Sylviát is. Amikor meghozta azt a roppant rossz döntést, utána már annak a foglya maradt, hiszen ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett volna előrukkolni az igazsággal.  Nem is annyira a férje, mint a gyerek miatt. Hiszen hogyan lehet elmagyarázni egy gyereknek azt, amit még a felnőttek sem értenek? 

Vágyott rá, hogy a fia tudja meg az igazságot, de legbelül biztos volt benne, hogy sosem tudná a válás okozta bizonytalanság közepette a gyerek származásába vetett hitét is elvenni. Így viszont mi jut neked? – kérdezte önmagát. A család barátja? Egy távoli nagybácsi? Tisztában volt vele, hogy ezzel sosem tudná beérni. Ráadásul ha belemenne, hogy ez legyen a magyarázat a jövőbeli gyakori felbukkanásaira, azzal csatlakozna ő is az évek óta húzódó hazugsághoz, és ez ellen minden ízében tiltakozott. Olyan dilemma volt ez, amire most a zene sem adott megoldást, de még lelki felfrissülést sem. 

Reggelre arra az elhatározásra jutott, hogy felszámolja a londoni életét és visszaköltözik az Államokba, bár azt még nem döntötte el, hogy hova. New Yorkot nem tekintette opciónak. Elszokott már a monumentalitásától, a nyüzsgésétől, már nem volt benne a vágy, hogy éjszakánként vibráló élet vegye körül, nyugalmat akart; ugyanakkor ez a kertvárosi rész túlságosan közel lenne Sylviához és a fiához. Ez a közelség pedig talán meggondolatlanságokra sarkallná. Egy lehetséges célpontot talált, amely elég közel, ugyanakkor elég távol volt … Princetont. A jó negyven mérföldnyi távolság éppen ideálisnak tűnt. Írt egy üzenetet az ügyvédjének, hogy hirdesse meg a londoni lakást és vegye fel a kapcsolatot egy itteni ingatlanos céggel is. Ha találna egy megfelelő házat, akkor ez a gyönyörűség a kezei alatt lehetne az első dolog, amit megvásárol bele.

Az ölébe ejtette a kezeit, szemével simogatva a hangszert, aztán vett egy mély levegőt és megfordult az ülésen. A férfi szolgálatkészen indult feléje.

-Tökéletes. – mosolygott rá, aztán egy hirtelen elhatározással elővett egy névjegyet. –Nemsokára szükségem lenne rá, de ez még néhány hét, talán hónap is. Természetesen nem mondhatom azt, hogy addig őrizzék meg nekem, de kérem értesítsenek, ha gazdára találna, hogy még időben rendelhessek én is egyet.

-Természetesen, uram. – bólintott az eladó és a pulthoz vitte a névjegyet, aztán egy megjegyzéssel becsúsztatta az üveglap alá.

*

Peter kissé megnyugodva a hangszerboltban töltött időtől, újra megérkezett a már ismerős ház elé. A dupla garázs előtti területen egy piros pólós, rövidnadrágos fiú pattogtatta a kosárlabdát. Oliver! A gyerek nem vette észre, ahogy egyre közelebb ment hozzá, lelkesen pattogtatott, aztán egy gyors mozdulattal útjára indította a labdát, amely csont nélkül hullott a kosárba.  Aztán kezdte előlről, valamit dünnyögve az orra alatt. Peter nézte és hirtelen arra gondolt, a szülei milyen boldogok lennének, ha tudnák, milyen tökéletes unokájuk született. Annyira rá hasonlított, hogy az anyja egészen biztosan Peternek is szólítaná. Közben a labda már harmadszor hullott alá, pontosan érkezve a kosárba.

-Ügyes! – szólalt meg önkéntelenül, mire a gyerek rá kapta a tekintetét és a labda elgurult a garázskapu irányába.

-Beszáll? – kérdezte reménykedve, mire Peter zavarba jött. Ez is egyike volt azoknak a dolgoknak, amikről tíz éve, a baleset után lemondott. Gyenge volt a lába minden erősítő gyakorlat ellenére a kosarazáshoz szükséges gyors és hirtelen mozdulatokhoz, ő pedig nem kockáztatott egy sérülést. De a fiú szeméből olyan hívás sugárzott, aminek képtelen volt ellenállni. Egy újabb apró lépcsőfok az ismerkedésükben, nem teheti meg, hogy meghátrál.  Oliver felkapta a labdát és odadobta neki, ahol ácsorgott, meglehetősen távol a kosártól, ő pedig megérezte benne a kihívást. Pattogtatta kicsit, ismerkedve a valaha oly kedves golyóbis érintésével, fogásával, aztán egy – a múltból felbukkanó – laza csuklómozdulattal megcélozta a fémkarikát. A labda néhány bizonytalan görgés után belehullott a hálóba. Köszönöm! – sóhajtott megkönnyebbülten az ég felé, amiért nem égett be a gyerek előtt. Egy nyolcéves aligha értékelné a magyarázkodását, hogy majd tíz éve nem is volt a kezében labda. 

-Klassz! – csettintett a kölyök elismerően. –Olyan messziről nekem még nem megy be. – ismerte be, és Peternek nagyon tetszett, amiért képes egy ilyen beismerésbe, és láthatóan nem is érzi ettől rosszul magát. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy ezek szerint Sylvia nem örökítette tovább a füllentésre való hajlamát, próbált még magában is finoman fogalmazni. Bár, egy gyerek mindig őszinte, aztán ahogy nő és egyre többet megért a felnőttek világából, úgy veszíti el ezt a képességét.

-Ahogy egyre magasabb leszel, egyre jobbak lesznek az esélyeid – borzolta össze a srác haját, hogy szabaduljon a nyomasztó gondolatoktól, és az ajtó felé fordult: -A mamád itthon van?

-Igen, Jerome-ot eteti. – érkezett a meglepő válasz.

-Jerome? – kerekedett el a férfi szeme. Még egy kölyök?

-Kevin öccse. Kevin a barátom – adta meg a felvilágosítást Oliver, és a kosárpalánkot ott hagyva ő is az ajtó felé ballagott a férfival. 

-És miért a mamád eteti? – kérdezte, mire Oliver megtorpant és megráncigálta a férfi ingét. Peter meglepetten torpant meg, mire a gyerek intett neki, hogy hajoljon le. Aztán a füléhez hajolt és belesúgott.

-Kevint megcsípte egy pók. Ott. Tudod… ott – suttogott megborzongva, mire Peter értetlenül nézett rá.

-Hol ott?

-Hát, Ott! – nyomta meg a szót a gyerek, aztán, hogy nyomatékot adjon a magyarázatnak, ujjával a férfi lágyéka felé bökött.

-Aha, ott! – szisszent fel Peter megértve a dolgot. Hát, persze… férfiak ilyen kínos dologról csakis sugdolózva és szörnyülködve beszélnek. – gondolta és nagyon igyekezett, hogy el ne vigyorogja magát.

-És tudod, Kevinnek óóóriásira nőtt és kórházba kellett vinni, mert injekciókat kapott. – suttogta tovább Oliver.

-Hát, jó nagy pók lehetett. – húzta el a száját együttérzően a férfi, mire Oliver arca szinte eltorzult a rettegéstől.

-Egy ekkora tarantula volt – mutatta fel maszatos kis kezét.

-Jézusom! – borzongott össze most már a férfi is. Egy gyerektenyérnyi tarantula már az a kategória volt, ami egy felnőttet is kellő borzadállyal töltött el. …Még rákérdezett volna, hogy kié volt az a szörnyeteg, de most, hogy a témát kitárgyalták, Oliver már előreszaladt és lenyomta a kilincset. Már bent járt az előtérben, amikor észrevette, hogy a férfi még a küszöbön toporog. 

-Jöjjön be! Elmo-t apa elvitte az állatorvoshoz, most nem rohan oda magához. De nem is kell félni tőle, mert csak kajla, de nem bánt senkit.  -  hadarta megnyugtatásnak szánva.  Peter egy pillanatra arra gondolt, hogy ahhoz képest, hogy válófélben vannak, Rey Connors meglepően sokszor bukkan fel a családja közelében. Persze, nyilván a gyerekek miatt.

-Mi a baja Elmo-nak? – kérdezte, hogy egy kis időt nyerjen, ami alatt tisztázhatná, hogy miért is van itt, már azon túl, hogy látni akarta ezt a kosaras dumagépet.

-Nincs semmi baja, csak … szóval… - kezdett hebegésbe a gyerek. –Nem akarják, hogy felnőttként verekedős legyen, és azért… - akadt el a magyarázatban, mire Peternek leesett, hogy alighanem Elmo golyói most végzik az állatorvos műtőasztalán.

-Ivartalanítják? – kérdezte fintorogva, mire Oliver bólintott. Igen, ez volt az a szó, ami nem jutott eszébe, és egy idegen pasasnak mégsem jöhet azzal, hogy most golyózzák ki szegény Elmot, ahogy az apja roppant egyértelműen elmagyarázta indulás előtt a műtét lényegét. Hogy a kínos témától meneküljön, a konyha felé fordult.

-Anya a konyhában van. …Anya! Az a bácsi van itt megint. – kiabált, miközben kezéből a kosárlabdát szabadon hagyta kihullani és az elgurult a tükörfényes márványon. Aztán visszafordult és Peterre nézve megszólalt. –Tényleg, még nem is tudom a nevét.

-Peter vagyok – nyújtott kezet a férfi, mire a kölyök meglepően erélyesen megszorította: -Oliver.