Zongorajáték 30.

Huh, felelőtlenség volt inni tegnap este – masszírozta Sylvia a lüktető halántékát a fürdőszoba tükörben vizsgálgatva a szemeit. Claudia már a konyhában keverte a palacsinta tésztát, amivel a sok kalandvágyó lurkót akarták reggelire meglepni, úgyhogy villámgyorsan megmosta az arcát hideg vízzel és megejtett egy gyors fogmosást is, hogy legalább a szája felfrissüljön. Mintha a csengő hangját hallotta volna. Úgy látszik valamelyik kölyökért korán jöttek a szülei, gondolta kicsit tompán. Vakon tapogatózva kereste a törülközőt, amikor valaki a kezébe adta. Az ijedtségtől azonnal kinyitotta a szemét, és belepirult, ahogy csalódottságot érzett a segítő kéz tulajdonosa láttán. Mégis, mit várt? Vagy inkább, kit? Claudia nyomta a kezébe a puha frottírt.

-Miket beszéltem össze az este? – kérdezte tőle zavartan, megbújva a törülközőben.

-Elmondtad. – válaszolt tömören a barátnője és nem kellett megmagyaráznia, miről beszél. Aztán sejtelmesen elmosolyodott. –Egyébként keresnek.

-Ki az? Valamelyik gyerek apja? – indult Sylvia lendületesen a konyha irányába.

-Hát, így is lehet mondani. – motyogta mögötte Claudia és kíváncsian meggyorsította a lépteit, hogy a nagyjelenetről ő se maradjon le. 

A konyhában hat gyerek nyüzsgött. Claudiának hála mindegyik nagy bögre kakaót szorongatott a kezében és reménykedve figyelték a tűzhelynél szorgoskodó Petert, aki a palacsintákat forgatta éppen.

-Te? – döbbent le a látványon Sylvia. A férfi világos nadrágban és sötétkék sportingben bűvészkedett a tűzhelynél. Lebarnult karján megcsillant a szőr a szagelszívó lámpájának fényénél, és Sylvia nagyot nyelt… nem a palacsintákat kívánta meg.

A férfi a vállát megvonva koncentrált a feladatra.

-Nem tudtam aludni, az átállás mindig nehezen megy. Gondoltam, itt elkel egy segítő kéz, bár úgy láttam, Claudia ura volt a helyzetnek – mosolygott a nőre, aki elpirulva kihúzott egy széket és vidáman nézte a szeme előtt kibontakozó jelenetet.  

-Ülj le te is, majd én folytatom! – ajánlkozott Sylvia, és a férfi engedelmesen telepedett le az Oliver melletti üres székre. Elvett egy banánt az asztal közepéről, meghámozta, majd művészi gondossággal elrendezgette a szeleteit a palacsintáján. Egy kis citromot csöpögtetett rá és összetekerte. A gyerekek borzongva figyelték.

-És ezt meg fogja enni? – kérdezte Oliver, és Peter rákacsintott…

-Persze, nagyon finom. Miért? Nem szereted a banánt?

-De, szeretem. Csak külön. – ráncolta a homlokát a gyerek, ahogy a férfi jóízűen harapott egy újabb falatot.

-Hát, úgy is finom, de kóstold meg ezt!  tartotta a gyerek elé a férfi a saját tekercsét. Olivér bizalmatlanul, de engedelmesen harapott egy kicsit. Elgondolkozva rágta, aztán Peterre vigyorgott.

-Tényleg jó! Megkaphatom? – nyújtotta a kezét a maradékért, mire a férfi nevetve a kezébe nyomta.

-Persze, a tied! … - amikor felnézett, másik öt éhes és vállalkozó kedvű szempár meredt rá, úgyhogy sóhajtott egyet és a nevetést elnyomta a szája szélén, ahogy a következő adaghoz kezdte felkarikázni a banánt.

*

A jó hangulatú reggeli után a gyerekek a sátrak lebontásába kezdtek, a felnőttek pedig ott maradtak a maszatos tenyérnyomok, kakaófoltok és kipotyogott banándarabok felett. A csend úgy ereszkedett le közéjük, mint az ingoványos lápra az őszi köd. Egyikőjük sem akarta megtörni a csendet, ami így lassan kínossá kezdett válni. Végül Claudia döntött úgy, hogy megkönnyíti a másik kettőnek a helyzetét, és felállt.

-Hát, köszönjük a meghívást, de azt hiszem, éppen ideje, hogy felváltsam Jesse-t a bébiszitterkedésből. Egész héten próbálhatom úgyis majd helyre hozni, amit egyetlen nap alatt rontott Jerome-on. Ha nem csalódom, akkor éjjel a kisherceg ott aludt az ágyunkban, hogy ne kelljen felkelni hozzá, úgyhogy este biztos lesz cirkusz az altatásnál. Kevin holmijáért majd később átjövök, most megpróbálom rábírni, hogy ne túl látványosan szegüljön ellen a hívásomnak. …Viszontlátásra Peter, ez az ötlet a palacsintával… ínycsiklandozó volt. Viszlát!

A kertből hamarosan az asszony erélyes hangja hallatszott és Kevin méltatlankodása, amiért neki kell elsőként hazamennie, holott ő lakik a legközelebb. Aztán megszólalt a csengő és a következő fél órában lényegében szünet nélkül érkeztek-távoztak a szülők és az ünneplők. Végül Oliver egyedül maradt a szülinapi party romjaival. Peter mosolyogva nézte a korához képest magas fiút, ahogy a kosaras mezben hajlongva szedegeti össze az anyjától kapott műanyag zsákba a szemetet. Amikor a kerti bútorokat kezdte pakolni, felállt és kiballagott hozzá, hogy segítsen. Oliver megjegyzés nélkül vette tudomásul a segítséget és csendben rakosgatták egymásra a székeket. Amikor a kert kezdett rendezett külsőt ölteni, Elmo még búcsúzóul lepisilte az összerakott székek lábát, mire Oliver egy jól irányzott lövéssel megdobta egy almával. A kutya nem zavartatva magát felkapta az égi adományt és elballagott vele egy árnyékos helyre, hogy nyugodtan elrágcsálhassa. 

-Menj, mosakodj meg! – borzolta meg a gyerek haját Sylvia, mire az grimaszolva az emelet felé indult. Amikor az anyja utána szólt, hogy „fésülködni se felejts el”, olyan lesújtó pillantással nézett vissza, hogy Peter akaratlanul is elkuncogta magát. Egy újabb közös pont, amely azonban a világ gyereklakosságának túlnyomó részével azonos – húzta el a száját. Ő se szeretett fésülködni, és most rövidre vágott hajával nem is kellett sokat bajlódnia.

A vidám merengésnek Sylvia komoran kíváncsi tekintete és halk szavai vetettek véget. 

-Peter! Nem akarom, hogy úgy érezd, nem örülök, amiért érdeklődsz Oliver iránt, de ez az egész … így … nem tudom, valahogy olyan természetellenes. Még igazából a szemembe se vágtad, hogy gyűlölsz, amiért ezt tettem veled, csak jössz-mész itt, mint egy kedves nagybácsi. Ha tudod, hogy hogy akarod kezelni ezt az egészet a jövőben, akkor kérlek, mondd el nekem is, mert én még nem jöttem rá a megoldásra, de az, hogy állandóan itt vagy, máris feltűnt a gyerekeknek. Kérdezték, hogy ki vagy te, és én hirtelen nem tudtam, mit mondjak, mert előbb veled akartam erről beszélni. …Tegnap este hallottam, ahogy a gyerekek is kérdezték Olivert, hogy ki vagy te, mert persze most mindenki ilyen barátot vagy rokont szeretne magának, aki hoz egy fantasztikus játékautót, aztán megfejeli az egészet egy eredeti kosaras mezzel és labdával. Oliver a mezben aludt és szerintem a labdát is ölelte egész éjjel… az biztos, hogy itt volt vele a sátorban.  A gyerek nem mondott semmit a többiek kérdésére, de mielőtt bebújt a sátorba, engem is megkérdezett… azt mondtam neki, hogy a rokona vagy, csak eddig nagyon messze éltél, azért nem találkoztatok. A játék hevében beérte ennyivel, de előbb utóbb kérdezni fog megint. 

-Tudom. – sóhajtott a férfi elgyötörten. Sylvia nagyon elegáns mozdulattal tolta rá a gyerek felvilágosításának problémáját. Legszívesebben odavetette volna, hogy ez nem az ő feladata lenne, de ma nem akart veszekedni. Csak egy hirtelen ötlet volt, hogy korán reggel taxiba vágja magát és idejöjjön. Talán éppen azért jutott eszébe, mert a fél éjszakát, minden fáradtsága ellenére, ébren töltötte és remélte, hogy ha újra látja a gyereket és igen … az anyját is, akkor egy kicsit megnyugszik háborgó lelke. Aztán várakozáson felül jól sikerült a közös reggeli és most ezt az emléket szerette volna dédelgetni, nem pedig a jövő nehéz és zavaros döntéseit meghozni. 

-Nézd Syl, most mit szeretnél, mit mondjak? Én akár most eléje állnék és megmondanám neki, hogy én vagyok az igazi apja, de nem akarom, hogy összezavarodjon, mert akkor élből taszítani fogja még az ötletet is. És azt sem akarom, hogy Rey… szóval… mégiscsak szerette a fiamat kilenc éven keresztül, nem kívánhatom tőle sem, hogy úgy lépjen ki az életéből, mintha nem is ismernék egymást. Talán az lenne a legjobb, ha egyszer leülnénk mindannyian együtt és elmondanánk neki, hogy valamikor régen megkeveredtek ezek a dolgok, de most itt vagyok és megpróbálhatnánk tiszta helyzetet teremteni. Tudom, hogy még gyerek, de egy gyereknek is joga van az őszinteséghez. Már éppen eleget hazudtál neki, itt az ideje, hogy végre valamit őszintén mondj meg neki.

Sylvia szinte azonnal begörcsölt a kissé indulatos hangtól. Jó, elismeri, hogy a történtekben az apja után talán neki a legnagyobb a felelőssége, de Peternek is megvolt a maga szerepe, amiről azért jó lenne, ha nem feledkezne meg teljesen. Ha őszinte akar lenni, félt ettől a tisztázó beszélgetéstől, mert Oliver már éppen elég nagy ahhoz, hogy meglepő reakcióval húzza keresztbe a számításaikat. Nem akarta elveszteni a fiát, de benne volt a pakliban, hogy az érzékeny lelkű gyerek esetleg a két férfit választja, rosszabb esetben Reyt, mindenesetre az anyjától elfordul, hiszen leginkább ő okozta számára ezt a káoszt. Mennyit mondogatta neki, hogy az őszinteség milyen fontos; hogy csak akkor tud segíteni rajta, ha nem titkol el előle semmit. És tessék… most a saját szavainak csapdájába esett. 

Peter látta a nőn, hogy megrázták a szavai, és érzett némi elégtételt emiatt. Ha Sylvia úgy gondolta, hogy megkönnyíti neki a vallomást, akkor tévedett.

-Na jó, nekem mennem kell! ...Ha holnap van kedvetek, bejöhetnétek a városba. A Central Parkban találkozhatnánk… véletlenül, aztán akár be is ülhetnénk valahova enni. Jövő vasárnap elutazom két hétre. Addig annyit szeretném látni Olivert, amennyit csak lehet. Most úgyis szünet van az iskolában…

-Csütörtökön elutazik. Táborba megy. – tette hozza csendesen Sylvia. Már megint az a mondat: „annyit szeretném látni Olivert…” , csak Olivert akarja látni, én meg a kellemetlen ráadás vagyok. – sóhajtott nagyot.

-De a holnapi nap még … - kapta fel a fejét Peter, mire az asszony bólintott.

-Rendben, tizenegy körül ott leszünk a parkban, majd hívlak, hogy hol találsz. Szia!

-Akkor holnap! – szusszantott a férfi és hosszú léptekkel megindult a főút irányába, hátha talál egy taxit. 

Oliver tágra nyílt szemekkel gubbasztott a legfelső lépcsőfokon. Az eltelt hosszú percekben mozdulni sem mert, nehogy a lépcső reccsenése elárulja, hogy hallgatózik. Azóta furdalta az oldalát a kíváncsiság, amióta a srácok rákérdeztek, ki ez a fickó, aki ilyen király ajándékokkal lepte meg. Hát, most választ kapott, bár a felnőttek suttogása egyértelműen jelezte, hogy nem az ő fülének szánták a beszélgetést. Az egésznek, amit hallott, nem volt semmi értelme, ugyanakkor sok mindent megmagyarázott. Csak éppen fogalma sem volt, mit kezdjen ezzel az új tudással. Hallotta, hogy az anyja bezárja a bejárati ajtót, ezért felpattant és hangos dübörgéssel, fokról fokra ugrálva lerohant, mint aki csak most fejezte be a mosakodást. Bele sem gondolt, hogy a maszat a szája körül híven árulkodik róla, hogy a fürdőszoba közelében sem járt.