"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. május 23., péntek

Zongorajáték 32.



Sylvia rettegve állt egyik lábáról a másikra a gyerekszoba csukott ajtaja előtt. Kevin már elment Claudiával, és búcsúzóul úgy nézett végig Oliver anyján, hogy abban benne volt éledező férfilelkének minden ítélete. Oliver nem bukkant fel, ezért Sylvia úgy döntött, hogy önként járul a bírája elé. Már nem is törte a fejét, mint mondjon, hogy mondja, úgyis a pillanat dönti el, mi csúszik ki a száján. Theát szerencsére lekötötte a vasárnap reggeli gyerekműsor a tv-ben, az asszony pedig el volt szánva, hogy kihasználja a ritka lehetőséget, hogy kettesben beszélhet a fiával. Theával megértetni a család életében beállt változásokat, úgyis kemény második menetnek ígérkezett; nem mintha az elsőn már túl lett volna. Vett néhány mély levegőt és halkan koppintott néhányat az ajtón, de válasz persze nem érkezett. Óvatosan lenyomta a kilincset és hihetetlenül megkönnyebbült, amikor az ajtó engedelmesen kinyílt. Már arra is el volt készülve, hogy a fia esetleg magára zárta az ajtót. Oliver az új laptop előtt ült és Peter egyik megállított videóját nézte meredten.

Hátra sem fordult, ahogy meghallotta a betolakodó hangját, csak csendesen megkérdezte, tudva, hogy az anyja áll a háta mögött:
-Azért hozta az ajándékokat, hogy megkedveljem?
Sylvia ekkor vette észre a gyermeki akkurátussággal összecsomagolt labdát, mezt és autót az ágy tetején.
-Nem hiszem. Hiszen a születésnapod volt, és olyankor a felnőttek ajándékot visznek az ünnepeltnek. – mondta halkan és megsimogatta a kócos gyerekfejet. Oliver elhajolt a simogatás elől. Sylviának tőrdöféssel ért fel a dacos, gyerekes mozdulat, de nem hibáztatta érte.
-Ha az ő fia vagyok, akkor miért apuval élünk együtt? … Illetve hát most már vele se … - görbült le a gyerek szája széle.
Sylvia nagyot sóhajtott és az ágyra telepedett, innen legalább a profilját látta a gyereknek, nem a hátával beszélgetett.
-Még nem születtél meg, amikor valami butaságon összevesztünk Peterrel. Ő Európába költözött, én meg feleségül mentem apuhoz, hogy neked legyen apukád. 

-De hogy lehetett ő az apám, amikor igazából nem is ő volt? – ráncolta a homlokát Oliver, nem értve a felnőttek zavaros világát. Az a férfi, akit eddig apunak szólított, egyik napról a másikra nemcsak elköltözött a házból, de igazából már apunak sem kéne szólítania. Túl sok volt ez így egyszerre, nem értette, és ha valamit nem értett, akkor mindig ideges lett. Ilyenkor szokta begyűjteni az intőit az iskolában… mint például, amikor Tommy Waller a tornaórán meglökte, … éppen amikor a kosárra célzott. Aznap válogatták az alsó tagozatosok válogatottját és Tommynak esélye sem volt bekerülni. Nem értette, hogy akkor miért lökte őt meg a döntő pillanatban, hiszen nem is voltak ellenfelek; de Tommy olyan gúnyosan nézett rá, hogy elöntötte a düh és neki rontott.  

Sylvia csendben ült, nem válaszolt, nem tudott válaszolni, és remélte, hogy a fia kérdése csak költői volt, hiszen nyilván nem magyarázhatja el neki az akkori érzéseit és félelmeit… hiszen még csak kilenc éves! Igen, kilenc éves, és máris mekkora terhet raktak a vállára – szégyellte el magát hirtelen.
-És ha találkozunk, akkor apunak kell szólítanom? – kérdezte a gyerek, még mindig a monitorra függesztve a tekintetét.
-Nem kell, semmit sem kell … azt mondasz neki, amit csak akarsz. … De Oli, ő nem rossz ember! Nem azért nem jött el eddig hozzád, mert nem akart látni, csak ő sem tudta, hogy létezel; de amikor megtudta, azonnal látni akart.
-Ez is olyan vér-szava-dolog? – nézett rá a gyerek, utalva a nemrégi beszélgetésükre, amikor az anyja ezzel a fogalommal magyarázta neki a válástól függetlenül iránta érzett szeretetet. 

-Pontosan kicsim. – mosolyodott el a nő. Istenem, milyen okos gyerek! Bármennyire is megrázta a hír, jobban viseli, mint egy felnőtt.
-Ide fog költözni?
-Nem. Tudod ő Európában él, és ugyan gondolkodik rajta, hogy visszaköltözik az Államokba, hogy közelebb legyen hozzád, de nem hiszem, hogy ide akarna költözni, ebbe a házba. – sóhajtott Sylvia.
-Miért? Nem szeret annyira?
-Nem azért, kicsim. – válaszolt gyorsan a nő, hogy megnyugtassa a gyereket. –Csak tudod,  egy családnak kellene lennünk ahhoz, hogy ő itt lakjon.
-De ha ő az apám?

-Az apák nem mindig laknak együtt a gyerekeikkel. – hajtotta le a fejét a nő. Istenem, hogy lehet ezt egy kilenc évesnek elmagyarázni.
-Akkor Thea sem fog elköltözni? – nézett rá könnyes szemekkel a fia. Igaz, hogy a hugát többnyire csak bosszantó kis pisisnek érezte, de azért a testvéri kötődés megvolt és már előre félt a veszteségtől.
-Miért költözne el? – rökönyödött meg Sylvia.
-Hát, mert neki apu az igazi apja, ugye? – ráncolta a homlokát a gyerek, ahogy próbálta a logikát megtalálni ebben a zavaros családképben.
-Igen, Theának ő az igazi apukája.
-Akkor mi nem is vagyunk testvérek?
-De kicsim, hiszen én vagyok az anyja mind a kettőtöknek, és így ti hivatalosan féltestvérek vagytok, de csak az számít, hogy hogyan éreztek egymás iránt. Thea a testvéred, és ez mindig így is marad.
-Fél… - húzta el a száját a gyerek… annyit már gyerekként is megtanult, hogy valaminek a fele az nem az egész, és mint ilyen, nem jó jelző.

-És akkor mit mondjak mostantól apunak? Nem mondhatom neki, hogy apu, ha egyszer nem az, nem igaz?
-Oli, nyugodtan mondhatod neki, hiszen láttad… mi elválunk ugyan, de ő szeret téged, eljött a születésnapodra is.
-De nem mondhatom két férfinak, hogy apu … - görnyedt le a gyerek keskeny válla a probléma súlya alatt, és Sylvia érezte, ahogy a könnyek elárasztják a szemeit. Istenem! Mit tettem a saját édes kis kölykömmel? – gondolta keserűen. Egy gyereknek még csak elgondolkodnia sem lenne szabad ilyeneken. A boldog gyerekkort vette el a fiától, hiszen kilenc évesen máris felnőtteket megszégyenítő józansággal és érettséggel kell kezeljen egy ilyen nehéz kérdést. Soha nem tudja ezt jóvá tenni! 

-Oli, el kéne lassan indulnunk… - szipogott halkan, hogy időlegesen lezárják a témát, mire a gyerek a monitorra nézett.
-Muszáj?
Sylvia felállt és a két keze közé fogta a gyerek arcát. A szíve szakadt meg a saját szavaitól, amelyek úgy buktak elő belőle, hogy igazából végig sem gondolta őket.
-Semmit sem muszáj, kicsim! … Akkor felhívom, hogy ne várjon ránk. – mondta az anyja és megindult, hogy a rossz hírt tudassa Peterrel. A gyerek csak ült, maga elé bámulva, de a tekintetében nem dac volt, csak zavarodottság. Amíg meg nem tudta a felnőttek beszélgetéséből, hogy kicsoda az a kedves idegen, aki élete legjobb szülinapi ajándékával lepte meg, addig boldogan készülődött a mai programra, de aztán összezavarodott, megijedt. Még ha az anyja meg is nyugtatta, hogy nem kell apunak szólítania azt a Petert, de hát mit mondjon neki? Magázza, mint az osztálytársai szüleit, vagy Mr. McNairyt, a tornatanárt, szólítsa uramnak… esetleg mondja neki simán, hogy Peter? De még soha senkit nem hallott, hogy az apját a keresztnevén szólította volna. …Hallotta, hogy az anyja szipogva magyarázza a telefonba, hogy ő már mindent tud, és egyelőre úgy döntött, nem akar találkozni a férfival. De hiszen ez így nem volt egészen igaz! – ráncolta a homlokát, aztán lecsusszant a székről és az anyja után indult, hogy megmondja, esetleg mégis bemehetnének a városba.
*
Peter addig észre sem vette, mennyire görcsösen szorongatja a telefont, amíg végül zsebre nem tette. Sylvia első mondatai váratlan pörölycsapásként érték, melyek elől még elhajolni sem tudott időben. Fájt a mellkasa, már attól tartott infarktusa lesz, pedig csak az izgalom szorította görcsbe az ereit. Akkor hát Oliver mindent tud! Szegény kölyök… még neheztelni sem tud rá, amiért meggondolta magát, hiszen teljesen érthető, hogy bizalmatlan lett a barátságos, ajándékosztó bácsival, akiről nagy hirtelen kiderült, hogy az elveszett apuka, akiről még életében nem hallott. Bárkit földre vinne ez a hír, hát még egy kilenc éves gyereket. Már annak is csak örülhet, hogy dacos ellenszegüléssel fogadta, nem pedig teljes elutasítással.
Igazság szerint, ahogy közeledett a találkozó, amelyről azt hitte, esetleg az igazság órája is lehet, annál jobban izgult, vajon milyen kérdésekre kell választ találjanak. Fogalma sem volt róla, hogyan alakíthatnának ki egy félig-meddig közös életet, találkozásokkal, közös programokkal, igazi odafigyeléssel. Az ő életébe tulajdonképpen nem nagyon fért bele a gyerek vagy a család fogalma. Cigányéletet élt, szállodáról szállodára járva szerte a világban. Hogyan is kötelezhetné el magát, hogy ott legyen egy iskolai előadáson, egy fontos meccsen vagy az évzárón. Ez a születésnap most váratlanul jól alakult, de hát a jövőben erre sem lenne garancia. És hát igen, ha Olivert akarja, akkor vele együtt akarnia kell Sylviát és végső soron a kis Theát is. És akarnia kell a rendszeres találkozásokat Rey-el. Szinte szánta azt a másik férfit, hiszen egyelőre nem sok értelmét látta az egyetemes zavarodásnak, melyben pillanatnyilag mindenki csak vesztesnek látszott. Rey elveszített egy fiút, akiben eddig büszkén látta a neve továbbvitelét, és elveszítette a lányát is, akit nyilván nem fog elszakítani a testvérétől, még ha csak féltestvérek is. Ő pedig itt áll győzedelmesen, de hát mi értelme volt ennek is? Nem sok értelme van legyőzni valakit, ha utána megsajnáljuk az illetőt. Isten látja a lelkét, ő nem akart csatározást, de a tények kemény dolgok, Oliver az ő fia, így aztán akaratlanul is legyőzte Reyt… csak éppen ez a tudat egy pillanatra sem tette boldoggá. Főleg így, hogy a fia nem is akar találkozni vele.
*
Sylvia a taxiból kiszállva kézen fogta a gyerekeket és felnézett a szálloda hatalmas épületére. Valahol a rengeteg ablak, a beton és csillogó üvegrengeteg mögött ott van a férfi, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett, és akit mégis elveszített. Az élettől kapott egy új esélyt, hogy legalább részben jóvá tegye, és a fia, a fiuk … egy váratlan döntéssel talán közelebb viheti őt ehhez. Megragadta az alkalmat és most itt volt, és nagyon remélte, hogy ezúttal nem késett el. Remegő szívvel kérte meg a portást, hogy szóljon fel Mr. Cunninghamnek, hogy várják, mire az idős férfi megcsóválta a fejét.
-Mr. Cunningham nincs a szobájában.
Sylvia vállai megrogytak az újabb csapás alatt. Istenem, érezte, hogy rá kellett volna telefonálnia, hogy Oliver megváltoztatta a döntését és mégis eljönnek, de úgy volt vele, hogy még a telefonálással sem húzta az időt, minél előbb ide akart érni. Nyilván hiba volt, és az elkeseredett Peter elment, hogy kiszellőztesse a fejét. Már-már elfordult, magában fogalmazgatva, hogy mit is mondjon a gyerekeknek, akik várakozóan ültek a lobbi elegáns ülőgarnitúráján és csodálkozva vizsgálták a pazar környezet nyújtotta érdekes látnivalókat, amikor a portás kicsit előre hajolva megszólalt.
-A kávézóban van. Most takarítják, de azt kérte, addig had zongorázzon ott.
Sylvia reménykedve kapta fel a fejét. Itt van!
-Köszönöm! – suttogta megkönnyebbülten a férfinak, aztán mosolyt varázsolt az arcára és magához intette a gyerekeket. –Gyertek, éppen zongorázik… meglepjük!


6 megjegyzés:

Névtelen írta...

itt abba hagyni megint lett egy rakás ősz hajszálam !Lassan én is remélem ,hogy valami érzelmeket ki váltanak egymásból mert az eddigi találkozásik körülbelül mit két zombi ugy viselkedtek egymásal!
Szerintem nem olyan rossz együt élni egy aranyos kislányal aki megint csak nem tehet semiről ! üdv Marika

Névtelen írta...

Sylvia még a saját hibájából sem tanul. :( Menthetetlen a nő. Most alkalma lett volna rá, hogy teljesen őszintén, köntörfalazás nélkül beszélgessen a fiával, de nem élt a lehetőséggel. Kissé erőltetetnek tűnt az a beszélgetés, mintha a gyerekenek kellene mindent kitalálni, Sylvia meg még mindig csak terelt. Ennél kicsit többet érdemelt volna Oli az anyjától.
Na de talán az apjával jobban szót ért. :)

Névtelen írta...

Ja, Porcica voltam. :)
Ahhhh, korán van még...
:)

Golden írta...

őszintén szólva nemcsak Sylvia, de én sem tudom, hogy ezt az egészet hogy lehet megbeszélni egy kilenc éves gyerek szintjén. Alapdolgokat kell elfogadtatni vele (szerintem), hogy egyik apa el, a másik esetleg fel-felbukkan, de anya marad a biztos pont és egy biztos, ő nem tehet erről a kavarodásról. (mm. a gyerek)Szerintem egy ekkora gyereket még nem érdekel, hogy micsoda nagy szerelemből fogant és az a nagy szerelem hogyan tudott ilyen furcsán semmivé válni, és hogy került a képbe egy másik férfi, akit ő eddig az apjának hitt. ... de... már többen mondtátok, hogy a női hőseim többnyire defektesek, a pasik az álompasik... lehet, hogy ez is öröklődik, aztán majd tényleg az apjával Oliver is többre jut, mint a mamával XD

Gabó írta...

Oli fájdalmát, zavarodottságát nagyon jól átadtad! Édes kispofám! <3
Jó volt a párbeszéd szerintem! Ilyenkor a gyerek kérdez, és jó is hogy ő kérdez, mert így az őt izgató dolgokra válaszol a szülő.
Sylvia lehet mint felnőtt másfelől közelítette volna meg a problémát, a magyarázkodást, de a sorozatos gyermeki kérdések irányították a beszélgetést.
Hogy szólítsam? Másik apu "apu" e még? Mi lesz Theával? Miért nem jött eddig? Meg akar vesztegetni?
Csupa csupa fontos kérdés!
Nekem tetszett! :)
Peterért is sajgott a szívem! Komoly sebet kapott és ráadásul telefonon keresztül.
Szegény pára elment "kisírni" a lelkéből a fájdalmat a zenével, zongorával. *buksisimi neki is
Nagyon várom az apa-fia beszélgetést!
Jó lesz az is Jucus! Ügyes voltál! ;)
Köszöntem!

csez írta...

Nekem is tetszett, úgy, ahogy van! ;)
K&P