Zongorajáték 38.

Claudia a kávéját kevergetve lóbálta keresztbe rakott lábát, ahogy a kávézó ablakán át a nyüzsgő gyalogosforgalmat figyelte. Sylvia már tíz perce késett a megbeszélt találkozóról, de nem akart rácsörögni, mert majdnem biztos volt benne, hogy azzal a jóképű fickóval van, Peterrel. Amióta hazajöttek a Shenandoah parkból, már többször is összefutott a férfival, legutóbb nagyot nyelve felejtette rajta a pillantását, ahogy póló nélkül, egy szál levágott szárú farmerben kosarazott Oliverrel és Kevinnel. Odabent suttogva vetette fel Sylviának, hogy a férfi hiányos öltözéke utal-e bármire, például arra, hogy a ruhái egy része már odafent lapul a hálószoba szekrényének mélyén, de a barátnője pirulva megrázta a fejét.

-Bocsáss meg! Összefutottam valakivel és muszáj volt vele pár mondatot beszélnem. – hadarta váratlanul a háta mögött a barátnője, mire mosolyogva feléje fordult.

-Csak pár mondatot? Édesem, ha én összefutnék vele, lehet, le is mondtam volna a veled való találkozást.  – vigyorgott összeesküvő tekintettel, mire Sylvia zavartan ránézett.

-Harmony, Thea kis barátnőjének a mamájával találkoztam. Ismered egyáltalán?

-Ja… nos, én nem rá gondoltam. – ismerte be Claudia, mire Sylviának is leesett, kire gondolhatott és a szemeit forgatva letelepedett mellé a pultnál kikért kávéval a kezében. 

-Mondtam, hogy mi Peterrel nem vagyunk együtt. Egyszerűen csak a fiával barátkozik.

-Még! – szúrta közbe Claudia és rákacsintott. Sylvia a szemét forgatva sóhajtott. Már ő maga sem tudta, hova vezet Peter gyakori látogatása. Amikor hazafelé tartottak a táborból, a célhoz közeledve azt fogalmazgatta magában, hogyan bírja maradásra, de Peter épp csak kirakta őket a kocsiból, aztán csikorgó kerekekkel elhajtott, mondván, dolga van. Ő meg ott állt a kocsifeljárón és csak nézett bambán maga elé. Azt hitte, azt remélte, a gyerek által megkavart táborozás ügye elegendő indok ahhoz, hogy Peter náluk maradjon egy beszélgetésre, de elment, és ő abban a néhány percben meg volt győződve róla, hogy hetekig feléjük sem néz majd. Aztán már másnap délelőtt megjelent és Oliverrel bezárkóztak a gyerek szobájába. Ők meg Theával csak nézték egymást tanácstalanul. Amikor a két fiú felbukkant, Oliver csak ránézett az anyjára és megcsóválta a fejét, amitől Sylviának azonnal kétszáz lett a vérnyomása. Mit mondhatott a fiának Peter? Aztán Peter is felbukkant, és ő is a fejét csóválta, megtévesztésig hasonló mimikával, mint korábban a fia. Itt már elnevette magát. A fiúk láthatóan bohóckodnak vele… de az oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, hogy vajon miről beszélgethettek. Ezt azonban egyikük sem volt hajlandó elmesélni. Peter ott ebédelt náluk, aztán elköszönt, búcsúzóul Sylvia keze után nyúlva, aztán pár pillanatig csak nézte őt és hagyta, hogy a gravitáció győzedelmeskedjen és szétcsússzanak a kezeik. Az az érintés elkísérte egész nap és este az ágyában úgy nézte a tenyerét, mint valami jósnő, aki a jövő titkait igyekszik kiolvasni belőle. De okosabb egy pillanattal sem lett tőle. Szinte naponta ismétlődött a jelenet… Peter érkezett, Oliverrel vagy a kertben beszélgettek, vagy elvitték sétálni Elmot, vagy kosaraztak, a két lányt békés egyetértésben körön kívül helyezték, és ezt már Thea is kezdte rosszul tűrni. De amikor lázadozni akartak, akkor Peter letelepedett melléjük az asztalhoz vagy elvitte az egész társaságot a közeli pizzériába, és a két leányzó hálásan érte be a kapott figyelemmel.  Sylvia érezte, hogy ez az egész valami manipulációnak a része, de az értelmét egyelőre még nem értette. 

Tulajdonképpen már kezdett beletörődni, hogy a kapcsolatuk megreked ezen a szinten, bár nehéz volt elfogadni, de már ott tartott, bármivel beérné, csak a közelében tudhassa. Igaz, a reményt a szíve mélyén azért képtelen volt feladni. Rey közben aláírta a válási papírokat, közös megegyezéssel, különösebb osztozkodás nélkül várták a bírósági végzést. Rey nem sürgette a házeladást sem, és ennek nagyon örült, mert a gyerekeknek éppen elég volt megbirkózni az eddigi változásokkal, egy költözködés már túl sok lett volna a számukra. Különösen Olivernek, akinek a legjobb barátja volt a szomszédjukban lakó Kevin. Sylvia nem tartott igényt asszonytartásra, és gyerektartásként is csak egy erősen csökkentett összeget volt hajlandó elfogadni, Thea miatt. A papírokhoz csatolt nyilatkozatot olvasva hálás szívvel nézett a volt férjére, ugyanis a férfi elismerte Peter igényét az apaságra és kész volt beleegyezni abba, hogy a másik a nevére vegye a fiát, amennyiben megindítja az eljárást. Sylvia ennek a nyilatkozatnak egy példányával készült a ma esti vacsorára Peterrel, aki előtte ugyan nem beszélt ilyen jellegű terveiről, de úgy gondolta, talán ez az este alkalmas lesz ennek a kérdésnek a tisztázására is. Ettől függetlenül egy sokkal nehezebb kérdésre is meg akarta kapni a választ. Ezért is találkozott Claudiával, hogy segítsen neki a megfelelő ruhát kiválasztani a fontos estéhez és erősítse meg benne az elhatározást, hogy fel merje tenni Peternek a maga kérdéseit. 

-És mivel tartott fel Harmony mamája? – szakította félbe az álmodozását Claudia, miközben némi lelkiismeret furdalással kanalazta a nagy adag tiramisut, amit a kávéhoz rendelt.

-Nemrég váltak el, igazából a gyerekek kapcsán voltam kíváncsi néhány dologra. Az új pasijának ugyanis van két fia, és …

-…és arra voltál kíváncsi, mit szól a fickó a kislányhoz, a kislány az új papához, a gyerekek a mostoha testvérekhez, értem én. – bólogatott Claudia és mámoros sóhajjal az utolsó falatnyi édességet is lenyelte. –Istenem, minden fogyókúra le van szarva! Milyen élet lenne az, amelyikben nem ehetném meg a kedvenc nyalánkságomat?

-Hát, igen… ilyesmi… hogy hogyan oldották meg a közös programokat az elvált férjével, karácsony, születésnapok, ilyesmik… És leginkább, hogy mikor döntöttek úgy, hogy összeköltöznek… mert ez még felnőtt fejjel sem egyszerű kérdés, de ha gyerekek is vannak … - sóhajtott és megrázta a fejét. –De nem is akarlak untatni vele, ilyesmikről igazából Peterrel kellene beszélnem. 

-Nocsak, már az összeköltözés a téma? – vonta fel a szemöldökét Claudia.

-Nem, dehogyis. Fogalmam sincs, Peter egyáltalán mit szeretne. Csak annyit mondott, hogy Londonból visszaköltözik az Államokba, de nem akar New Yorkba jönni. Princetonban keres házat.

-Ó, az szép hely, eredetileg Jesse is ott akart venni, csak aztán én erőltettem ezt a környéket, hogy a szüleimhez közel legyünk.

-Hát, az nekem nem lenne szempont. – komorodott el Sylvia arra gondolva, hogy az apjával már hosszú hetek óta nem is beszélt. Az anyja elmesélte neki, hogy ő is a válás mellett döntött, el is költözött a közös házból, ahol majd negyven évet éltek le együtt a férjével, és akkor egy pillanatra megsajnálta George Deavert, hogy idős korára magára magad, de aztán megacélozta a lelkét. Ő tette boldogtalanná… most legalább megkóstolhatja a saját keserű piruláját. 

-Sylvia! – nyúlt a barátnője kezéért Claudia… -Tedd félre a büszkeséged! Ha szereted, mondd meg neki!

-De mi lesz, ha csak erre vár, hogy elégtételt kapjon azért, hogy eltitkoltam előle Olivert, aztán gúnyosan faképnél hagy? – nézett rá a bizonytalanságtól ködös tekintettel Sylvia.

-Nem olyannak nézem. – vont vállat Claudia. –Ha bántani akart volna, talán el is pereli tőled a gyereket. De én azt látom, hogy veletek akar lenni. Most talán még csak a fiát akarja magához édesgetni, de biztos vagyok benne, hogy közben fél szemmel a mamájára is van gondja. … Veszekszik veled? Emlékeztet a hibádra? … Ugye nem? Hidd el nekem, az a fickó hamarabb javasolja neked, hogy neveljétek közösen a gyereketeket, mint ahogy Jesse-től én ki tudok sírni egy új kocsit – kacsintott vidáman a barátnője, és végre Sylvia is elnevette magát. Jesse köztudottan könnyen behódolt a felesége óhajainak, bármiről is legyen szó. Ha Claudia úgy döntött, hogy egy új kocsit szeretne, csoda lenne, ha már nem ebben a hónapban kapná meg a férjétől.

-Van valakije? – nézett rá az asszony a csészéje pereme fölött?

-Azt mondta, nincs… hogy senki nincs, aki befolyásolhatná a döntéseit. – motyogta Sylvia, miközben arra gondolt, hogy azért ez így elég ködös megfogalmazás. Például az az Amanda, aki az ügyeit intézi… ki tudja, talán a magánéletben is kisegíti Petert ezzel-azzal… gondolt önkéntelenül is a minap a konyhaablakból megcsodált izmos, de karcsú testre. Az az estéje maga volt a pokol, mert képtelen volt szabadulni az izzadtságban fürdő izmok játékának látványától. De még ha igaz is, hogy nincs senkije, akkor is berendezkedett egy életre, amit két gyerek csak fenekestül felforgatna. Ki tudja, hogy a férfi akarja-e vállalni ennek a nyűgét. Családban élni sok alkalmazkodással jár, és igen, lemondással is; ráadásul kapna egy nem vér szerinti gyereket is a csomagban. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Peter gyökerestül változtatni akarna az életén. A kérdés már csak az volt, hogy egy felemás megoldásban ő a maga részéről mit tudna, mit akarna nyújtani.

*

Peter az órájára nézett, miközben a taxi lassan araszolt a szálloda felé. Ha minden jól megy, ez lesz az utolsó éjszakája ebben a hotelszobában. Holnap Amandával átveszik a ház kulcsait és rendezik az ingatlanos céggel a papírokat is, aztán már csak a szállítókat kell várja. Addig meg majd elkempingezik az üres házban. Akár még Sylviáékat is áthívja. Egy üres ház nem számít csábításnak, csak móka... Londonban mindent felszámolt, nem hagyott kiskaput a visszatérésnek. Van egy fia és a közelében akar élni, ennyi, ezen nem volt mit vitatkozni. Ráadásul ha az elképzelései szerint történnek majd a dolgok, idővel családot alapíthat… vajon Sylvia gondol-e egy ilyen végkifejletre?

Oliver karakán gyerek volt, a múltkori beszélgetésükkor olyan határozottan állította falhoz a kérdéseivel, hogy még tétovázni sem hagyott neki időt, azonnal tudni akarta a válaszait.

-Feleségül veszed a mamát? – kérdezte a kölyök, és egy hatalmas sóhaj után úgy döntött, hogy őszinte lesz hozzá.

-Igen, szeretném. – vallotta be halkan a férfi, önmagát is meglepve, hogy pont egy kilenc éves gyerek előtt mondja ki, amit eddig még önmagának sem fogalmazott meg. -De tudod, ez a dolog azért sokkal bonyolultabb. 

-A felnőttek mindig azt mondják, hogy a dolgok olyan bonyolultak. – vonta meg a vállát a gyerek. Ha valami bonyolult volt, az az ő helyzete volt, ezt érezte, de nem mondta ki. Ott volt Rey apu, aki Theara vigyázott, amíg az anyjáék érte mentek a táborba. Attól félt, hogy a szülei válása után a férfi már nem fogja szeretni, de ő szeretettel ölelte meg, amikor visszahozta a hugát. És Oliver a kezdeti kis zavar után nagyot sóhajtva simult az ölelésébe. És ugyanakkor ott volt Peter, ...Peter apu, aki olyan jó haver lett az elmúlt napokban, amilyenre Rey-el kapcsolatban nem is emlékezett. Amikor a táborból hazaértek, a nyakába kapaszkodott és adott egy bátortalan puszit, mire Peter megölelte, szorosan... aztán egy reszketeg sóhajjal puszit nyomott a feje búbjára; majd a fenekére csapott és azt mondta: -Na, menj! Tedd jóvá anyánál ezt a malőrt, és ne kelljen ma könyörögni a fürdőszobáért! Oké?

-Oké! – vigyorgott rá a jó tanácsért hálásan, és néhány órával később elégedetten állapította meg, hogy Peter tanácsa működött, az anyja feledve a táborbeli fiaskót, összebújt velük a nagyágyon és hamarosan mind a hárman mély álomban szuszogtak. Azt álmodta, hogy a szülei ágyába mászott, mint régen, amikor még félt az égzengéstől. És amikor forgolódott, az apja a sötétben magához húzta és egy puszit nyomott a feje tetejére. Az érzés ismerős volt a közelmúlt valóságából és nem volt kellemetlen. ...Ilyen egyszerű volt.