Zongorajáték 39.

-Na, mesélj, milyen volt a vacsora? – suttogta izgatottan Claudia, amíg arra vártak, hogy Kevin és Oliver leadják az edzőholmit a mosodában.

-Röviden? – kérdezte vigyorogva Sylvia. -A vacsora egy álom volt! – sóhajtotta némi érzéki felhanggal, aztán elhallgatott, mintha ezzel mindent elmesélt volna.

-Na, azért ennél részletesebben, ha kérhetem! – forgatta a szemét Claudia, amiért a részleteket láthatóan nem akarta a barátnője elárulni. Pedig még hallgatni is borzongató lehet, döntötte el magában kicsit irigykedve, mert Jesse mostanában kicsit hanyagolta őt és ettől azonnal kihegyeződtek az érzékei más szexuális ingerekre, még akár írott vagy mesélt sztorikra is. 

-Bővebben? – biggyesztette az ajkát játékosan Sylvia, élvezve, hogy a barátnője majd megzavarodik valami pikáns és szaftos kis részletért. -A vacsora egy rémálom volt.

-Ne hülyéskedj! – intette Claudia türelmetlenül.

-De, komolyan. …Először is amikor megjött, engem levert a víz, mert a ruhájából egyértelmű volt, hogy valami extra elegáns helyre akart elvinni, én meg azt hittem, valami csendes, szolid helyre és ott álltam a kis feketémben, abban amelyikre egyszer azt mondtad, hogy olyan …randi-ruha. Legjobb,ha nem is veszel alá semmit, legalább időt spórolsz a vetkőzésnél. Nem is tudom, miért éppen azt vettem fel, de ahogy rám nézett, legszívesebben átöltöztem volna.

-És, mi a baj vele, azt akárhová felveheted? – nézett rá értetlenül a barátnője.

-Ő is feketébe volt öltözve, úgy néztünk ki, mint a vámpírfilmek főhősei. Na, mindegy is, elmentünk… részemről tele tervekkel, hogy miről fogunk beszélgetni, de a végén úgy ültünk ott az asztalnál, hogy egyrészt majd leolvadt rólam a ruha a tekintetétől, másrészt legszívesebben elsüllyedtem volna, mert egy árva szó nem jutott eszembe az előre gondosan megfogalmazott mondanivalómból. Úgyhogy inkább csöndben voltam,mert úgyis csak hebegtem volna össze-vissza. Ő meg csak nézett, nézett. Istenem, olyan szemei vannak,mint a lézer… a végére már minden idegszálam vigyázzba állt, és így nem lehet vacsorázni. Szerintem már akkor sem tudtam, hogy mi van előttem az asztalon, másnap meg már annyira sem. Szóval, ültünk ott majd másfél órát szinte végig csöndben, nagy ritkán valami abszolút közhelyes dologról cseverésztünk, adva a közömböst, de amikor a pohárért nyúltam, majdnem az ölébe borítottam a hülye ásványvizét. Én még életemben nem voltam ilyen ideges. 

-És ő? – lehelte a kérdést Claudia.

-Ő? Olyan nyugodt volt, mint az a tó a táborban, a hegyek között. Sehol egy rezzenés rajta, egy kis hullámverés, hogy tudjam, neki sem közömbös a közelségem. Ha nem nézett volna olyan áthatóan, azt mondanám, hogy észre sem vette a szinte nyílt felajánlkozásomat. Persze, lehet, hogy csak azért nézett így, mert az elmúlt években szemüveges lett és nem rakta be a kontaktlencséjét. – vágott gúnyos grimaszt Sylvia. Ó, egészen biztos volt benne, hogy Peter nem kényszerült szemüveget hordani, csak egész egyszerűen zavarba akarta hozni. Elegáns és szexi megjelenésével megmutatta, hogy mit hagyott veszni tíz évvel ezelőtt. Ő meg zavarban volt, mert vette az adást és siratta a veszteségét; ráadásul biztos volt benne, hogy a férfi azonnal átlátott a próbálkozásán, hogy mint nő akarta felkelteni az érdeklődését. Megalázó volt a tudat, hogy nem jött be a számítása.  Ennek ellenére az egész estét belengte valami visszafojtott érzékiség, de ebben már csak akkor mert biztos lenni, amikor búcsúzóul a férfi megcsókolta a ház előtt. Az a perc olyan vágyakozást ébresztett benne, aminek a foglyaként ébren töltötte az egész éjszakát, ezerszer elátkozva a gyávaságát, amiért nem hívta be a férfit. De egyszerűen fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen, ha az ágyban kötnének ki. Zárja be az ajtót és soha többé ne engedje ki a férfit, vagy nézze fájó szívvel, ahogy az aktus után Peter esetleg ott hagyja őt az éjszaka közepén. A gyerekek miatt ez a lehetőség is benne volt a pakliban. … A gyerekek, most éppen Oliver, aki felbukkant az öltöző ajtajában és megmentette attól, hogy tovább emlékezzen annak az estének minden felzaklató és feledhetetlen pillanatára.

*

Peter izgatottan toporogva várta a kocsi mellett, hogy Sylvia bekapcsolja a riasztót és bezárja a házat. A gyerekek már a hátsó ülésen bekötve sutyorogtak az izgalmasnak tűnő kirándulás előtt. A férfi nem volt hajlandó elárulni, hogy hova tartanak, és ettől a kiruccanás azonnal érdekesebbnek ígérkezett. Sylvia elpirulva igazgatta el a szoknyáját, amikor a magas egyterűbe beszállva az kissé felcsúszott a combján. Peter látszólag közönyösen a biztonsági övet húzta előtte keresztbe, hogy bekösse őt is, mint a gyerekeket az előbb, de a mozdulat megakadt, ahogy hozzáért az asszony melléhez. Pillanatnyi tétovázás után végre bekattant a zár és ő hirtelen kiegyenesedve menekült a maga kreálta csapdából. Persze a fejét alaposan beverte az ajtó keretébe, és halkan szentségelve dörzsölte az ütés helyét, miközben becsapta az ajtót, aztán zavartan, mint egy kamasz körbement a kocsi körül. Mi a fenét művel? Elég lett volna tartani az ajtót, aztán rácsukni Sylviára. Majd ő beköti magát, nagylány. Minek nyúlkál, aztán ijedezik, mint egy kiskamasz? 

… De hát hiába, a múltkori vacsora hangulata, és az annak minden pillanatát átható szexuális feszültség egy cseppet sem csökkent az eltelt idővel. Majd megzavarodott, amíg a csók után, amely fájóan ismerős volt, mégis kicsit más, mint a tíz évvel korábbiak, arra várt, hogy Sylvia behívja és ő elküldhesse a taxit. De a meghívás nem hangzott el, ő pedig kicsit csalódottan ült be a kocsiba. Mire a szállodához ért, már mentségeket keresett a nőnek, hiszen odafönt a két gyerek aludta az igazak álmát, a bébiszitter is kíváncsian mérte végig, ahogy távozott. Ha maradt volna, mostanra talán már híre ment volna a kertvárosban, hogy a válóper lezárulta előtt Sylvia férfit fogadott éjszakára. És a reggel még kínosabb lett volna, ahogy a gyerekek, elsősorban Oliver előtt ott ácsorgott volna pingvinnek öltözve, esti ruhában. A franc se akart magyarázkodni, úgyhogy Sylvia mégiscsak jól tette, hogy nem hívta be – döntötte el magában. 

Még mindig dohogva bemászott a helyére, aztán a visszapillantó tükörben ránézett a két gyerekre, akik a kocsival beszerzett gyerekülésekbe kötve őt figyelték. Vajon ők is érzékelik, hogy úgy izgul, mintha az első randijára készülne? De mit tegyen, ha egyszer fontos volt a számára, hogy ezek hárman itt mellette egyfajta alternatívaként, méghozzá vonzó alternatívaként tekintsenek mindarra, amit most mutatni akar nekik.

-Indulhatunk? – kérdezte meg egy vigyort erőltetve az arcára, aztán a gázra lépett és kissé nyikorgó gumikkal kilőtt a járdaszegély mellől. A kereskedésben, ahol jól megfontolt szándékkal szert tett erre az úgynevezett családi autóra, egy Chrysler Grand Voyagerre, egy pillanatra majdnem elcsábult. A bemutatóteremben egy 1955-ös Porsche 356 Speedster csillogott a spotlámpák fényében. Ha volt gyerekkori álma, akkor ez a szépség volt az. Még mindig megvolt valahol a rengeteg doboz között, amik új házának garázsában várták, hogy kipakolja őket, az a makett, amit még az apjától kapott, akinek az álma volt ez az autó. Idővel pedig közös álmodozásaik tárgya lett. Körbejárta, simogatta, mint szerető a szeretett nő testét, aztán mielőtt egy eladó felfigyelt volna rá és kísértésbe viszi, egy mély lemondó sóhajjal a csarnok felé vette az irányt, ahol a modernebb és jóval tágasabb járművek sorakoztak. 

Ahogy kifelé hajtott a városból, mosolyogva hallgatta a gyerekek találgatásait, hogy vajon mi lehet az uticéljuk. Sylviára nézett, aki a napszemüveg rejtekében megfejthetetlen tekintettel nézelődött. Vajon hogy érezte magát ott az étteremben, amikor nemcsak a desszertjük kapott lángra, de kis híján ők maguk is? Érezte-e ő is a beteljesületlen vágyódás kínját, amit ő azon az éjszakán? Gondolt-e arra, mi történhetett volna, ha mindketten engednek a pillanatnyi érzésnek? Pillanatnyi volt az az érzés, vagy a múlt kapott lángra ismét? A múlt? Vagy inkább a jelen? Olyan észbontóan gyönyörű volt abban a francos fekete ruhában, hogy legszívesebben … 

-Messze vagyunk még? – szakította félbe váratlanul, de mégiscsak jótékonyan egy gyerekhang, Thea vékony kis csicsergése  az érzéki álmodozást.

-Khm.. – köszörülte meg a torkát, mert biztos volt benne, hogy az éledező szenvedélytől egy oktávval mélyebb, mint máskor. –Nem megyünk nagyon messze. Ha a forgalom nem szól bele, fél órán belül ott leszünk.

Ahogy ráhajtott az I-87-esre, vetett egy pillantást a visszapillantó tükörbe és a homlokát ráncolva nézte a város felett gyülekező sötét felhőket. Csak reménykedni mert benne, hogy a közelgő vihar nem szegődik útitársukul, és nem rontja el a meglepetés örömét; aztán hogy oldja a rájuk telepedett csendet, bekapcsolta a rádiót.

Sylvia biztos volt benne, hogy Princetonba tartanak. Amikor Peter megkérdezte, hogy lenne-e kedvük egy egésznapos kiránduláshoz, majdnem rávágta, hogy persze, de aztán magára erőltetett türelemmel várta, hogy a gyerekek döntsenek. Szerencséje volt, mindkettőt hajtotta a kíváncsiság, hogy vajon mi lesz a titokzatos kiruccanás célállomása. Ő maga is kíváncsian várta, hogy milyen lesz a ház, amit Peter úgy vett meg, hogy körbe sem járta, hacsak a virtuális bemutatót nem tekinti körbevezetésnek. A férfi csak annyit osztott meg vele, hogy ott keres házat, de nem beszélt arról, hogy bútorozottan vagy sem, hogy újat vagy régit. Egy házat. …Édes istenem! Elképzelni sem tudta, hogy sikeres zongoraművészként mennyit kereshetett az eltelt években, de úgy tűnt, hogy éppen eleget ahhoz, hogy egy ilyen kiadás meg sem kottyanjon neki. Más embert megváltoztatott volna, ha ennyire megváltozik az élete és a lehetőségei, de Peter láthatóan még mindig ugyanaz volt, aki tíz évvel ezelőtt. 

Nem, azért ez így nem volt egészen igaz. Felnőttebb lett. Megfontoltabb. Legalábbis a múltkori vacsoránál úgy viselkedett. Vagy csak azért tűnt így, mert ő maga nem volt az? Még mindig a hirtelen döntések irányították, képtelen volt előre eltervezni a lépéseit. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt, Peterhez megtalálni a visszavezető utat, de hogy ezt hogyan vigye véghez, arról nem voltak elképzelései. Hagyta magát sodorni az árral és bizakodott benne, hogy jól értelmezte a férfi időnként nyíltan felszínre bukkanó érdeklődését. Talán nem csak a maga képzeletének szülötte egy közös jövő!

*

-Kihez jöttünk? – húzta el a száját Oliver, amikor kiszálltak a kocsiból a kertváros széles utcájában. Maga korabeli kölykök bringáztak, gördeszkáztak a nyugodt, forgalommentes utcában az úttesten, és most kifejezetten irigyelte őket. Azt hitte, Peter kárpótlásként a félbeszakadt táborozásért valami izgalmas helyre viszi őket, de most nagyon úgy nézett ki, hogy pillanatokon belül becsöngetnek a kissé elhanyagolt házba, ami előtt leparkoltak. Nem maga az épület volt elhanyagolt, sokkal inkább az azt körbevevő kert. A bokrok vadul burjánzva kezdték átvenni a hatalmat a kocsibejárató mellett, a fűre is ráfért volna már a nyírás, a bejárat előtti tornácon pedig elszáradt virágok kókadoztak a virágládákban. A garázs falán egy már rozsdásodó kosárlabda palánk csúfoskodott. Akárki is lakott itt, nem nagyon tett érte, hogy a környezete is olyan otthonos legyen, mint első látásra maga az épület. Közelebb menve azonban már ott is látszott, hogy a hatalmas ablakok függöny nélkül ásítoztak a délelőtti kissé borongós fényben. Egészen közelről már látható volt, hogy odabent nincsenek is bútorok. Hova a fenébe jöttek? Mi ez? Egy kísértetház?

Peter izgatottan kotorta elő a zsebéből a kulcsot és a meglepett társaság előtt szélesre tárta a bejárati ajtót. A kocsiból kiszállva sikerült elkapnia a pillanatot, ahogy Sylvia arcán átvillant a felismerés, a férfi házához jöttek, aztán felnőttes érdeklődés csillant, ahogy a nő felmérte a ház adottságait. A kert valóban nem mutatta a legvonzóbb formáját, de ez csak munka, idő, és nem utolsó sorban pénz kérdése, hogy hívogató, ápolt külsőt öltsön.

Oliver ámulva figyelte, ahogy a kulcsot elforgatja a zárban.

-Te itt laksz? – jött rá azonnal a megoldásra.

-Hát, még csak egyetlen éjszakát töltöttem itt. Elég sok munka lesz még vele, de a ház megtetszett, úgyhogy megvettem. … Menjetek, nézzetek körül! A lépcsőn vigyázzatok, mert a közepe táján van egy, amit ki kell cserélni! – mutatott a ház belseje felé és mosolyogva nézte, ahogy a két gyerek előbb óvatosan átlépi a küszöböt, aztán egyre bátrabban futkos helyiségről helyiségre, majd fel az emeletre. Sylvia még mindig a nyitott ajtóban ácsorgott, onnan mérte fel a ház lenyűgöző méreteit és a lehetőségeket, amiket a valaha jobb időket élt épület rejtett magában. 

-Tudom, kicsit lepusztult, de az ingatlanos szerint minden jó állapotban van benne, a víz- és villanyvezetékek, még a fürdőszobai burkolatok is, csak egy kis festés hiányzik, hogy megmutassa a valódi arcát. No, meg persze a berendezés. De a holmim nagy része már megérkezett, igaz, minden bedobozolva várja, hogy a helyére kerüljön, a bútorok legtöbbjét már megrendeltem, már csak egy ügyes vállalkozó hiányzik, aki gyorsan felújítja, de ha igaz, a napokban már az is meglesz, Amanda legalábbis rajta van az ügyön.

Sylvia ház körüli gondolataiba hidegzuhanyként érkezett Amanda neve. Már megint ez a nő! Vajon ki lehet és milyen szerepet tölt be pontosan Peter életében? Próbálta féken tartani a kíváncsiságát, attól tartva, hogy a válasz esetleg nem lesz kedvére való, de nem igazán sikerült. Az emeletre vezető korlát faragásán végigsimítva, látszólag közömbösen mégiscsak kibukott belőle:

-Ez az Amanda igazán minden helyzetben a jobb kezed… - elpirult, ahogy arra gondolt, hogy na talán mégsem minden helyzetben, az ugyanis elég fájó fejlemény lenne, ráadásul a megfogalmazás utólag átgondolva meglehetősen kétértelműre sikeredett, de az is lehet, hogy csak saját felajzott fantáziája érzékelte  annak.

-Hát, azt hiszem, életem egyik nagy szerencséje, hogy egymásra akadtunk. – bólintott Peter. -Tényleg rábíznám bármilyen problémámat, és biztos lehetnék benne, hogy megoldást talál rá, igaz, cserébe én felhizlaltam a bankszámláját, de minden fillér megérte. Meg sem tudnám fogalmazni a munkája lényegét, a mindenes illene rá a legjobban, ha annak nem lenne olyan pejoratív mellékzöngéje. A legügyesebb ügynök, a legjobb barát, a legtalpraesettebb menedzser, és csak sorolhatnám vég nélkül. De nemsokára te is megismerheted, bármelyik percben itt lehet.

Sylvia önkéntelenül is végigmérte magát a hatalmas üvegtáblában, ami előtt ácsorgott. Látszólag a kertet csodálta rajta keresztül, de a valóságban azt mérte fel, hogy egy ilyen tökéletességgel szemben vajon kiállná-e a próbát. Emberileg aligha, mert ennyi pozitív jelzőt önmagával szemben nem tudott volna felsorolni; úgyhogy kénytelen lesz a nőies vonzerejében bízni, hátha ez az Amanda ennyi elfoglaltság mellett saját magára már nem tud elég időt fordítani. Mivel nem tudta, hogy hová tartanak, egy térd fölött végződő szűk nyers színű vászonszoknya volt rajta, piros póló és egy piros vászon papucscipő. Már előre rettegett, hogy a kiváló Amanda majd tűsarkakon érkezik, megmutatva karcsú bokáit és formás lábait. 

A következő pillanatban megszólalt a csengő és mindketten összerezzentek az üresen kongó épületben visszhangzó erőteljes hangtól. Peter széles mosollyal az arcán nyitott ajtót, aztán melegen megölelte az érkezőt.