A szerelem 4 keréken érkezik 32.

Julie nagyot sóhajtva fordult Roberthez. Már megint veszekedtek. Amióta elolvasta azt az átkozott levelet, szinte egyfolytában pöröltek egymással, mert mindketten mereven ragaszkodtak az általuk jónak tartott megoldáshoz.

-Kérlek Rob, ne kezdjük újra a veszekedést! Nem kell bébiszitter! Visszamegyek Párizsba és máris nem leszek itt szem előtt annak, aki ennyire akar téged.

-Kösz Julie, tényleg, ez a megoldás. Hogy miért is nem gondoltam erre?! Te lelépsz, mellesleg egyáltalán nem biztos, hogy ott nem leszel veszélyben, engem itt hagysz egyedül, mert én ugyebár nem is számítok. Az a hibbant meg örülhet, mert minden az elképzelései szerint alakul. Tényleg, ez komoly, átgondolt megoldás. Mindenki nyer vele, csak mi nem. És akkor azt az apró, elhanyagolható kis adalékot már nem is említem, hogy a világ másik felén növeszted majd a pocakodat, benne az ÉN gyerekemmel. Vagyis hát a MI gyerekünkkel – helyesbített gyorsan a villámlást látva a lány szemében.

-Julie, lásd be, hogy nem ez a megoldás. Ha annyira dolgozni akarsz, találunk valamit. De talán most az lenne a legjobb, ha az állapotodra koncentrálnál, nem?

-Robert, még csak kilenc hetes terhes vagyok az istenért. Hol van ez még a kilenc hónaptól? Azt hiszed, kibírnám addig a teljes tétlenséget? Te dolgozol, forgatsz, jössz-mész, én meg itthon üljek a négy fal között, mert egy őrült valahol a nagyvilágban attól fél, hogy elveszlek tőle?

Robert legszívesebben megrázta volna ezt a makacs nőszemélyt. Miért nem képes felfogni, hogy mellette a helye. És védelem alatt. Egyébként is, de most ebben a szituációban mindenképpen. És akkor egy mentőötlete támadt. Nem biztos, hogy működni fog, de még ebben van a legnagyobb lehetőség.

-Julie, nézd… nem akartam mondani, mert talán túl nagy munka lenne neked, igen, azt hiszem, túl nagy falat, főleg ebben az állapotodban, de …  - és hatásvadászóan kis szünetet tartott.

Julie bekapta a csalit.

-Milyen munka?

-Egy forgatókönyv. Illetve hát tulajdonképpen három. Van egy regény, Tom Rob Smith-től  A 44. gyermek című regény. Az ötvenes évek Szovjetuniójában játszódik, és egy bestiális sorozat-gyerekgyilkos meg az utána nyomozó tiszt története. A második és a harmadik kötetben pedig a nyomozó életét viszi tovább egészen napjainkig. Még nem döntöttünk, hogy egyetlen filmbe sűrítsük az egészet (persze, itt tv-sorozatra gondolok) vagy mind a három regényre önálló filmként gondoljunk. Megegyeztünk az íróval, hogy közösen dolgozunk a forgatókönyvön, de hát te is látod, hogy mostanában nem sok időm van foglalkozni vele. Ő is egy új regényén dolgozik. Ha átvennéd , sokkal hamarabb elkészülhetne és végre gondolkodhatnánk a filmhez szükséges anyagiak összehozásán is. De hát tudom kicsim, ez óriási munka, ráadásul a téma lelkileg is biztosan megviselne, úgyhogy megértem, ha mégsem akarod elvállalni.

Julie már nem is figyelt rá. Az első kötetet ő maga is olvasta, hiszen megjelenésekor sokáig szerepelt a legnépszerűbb regények listáján. Emlékezett rá, mennyire megfogta a történet tragédiája. Nagyszerű forgatókönyvet lehetne belőle írni. Roberthez fordult:

-Oké, tudom, hogy ez amolyan mézesmadzag, de büszke lehetsz magadra, mert ráharaptam. Maradok és megpróbálkozom vele, ha tényleg rám meritek bízni. De Párizsba mindenképpen vissza kell menjek, az ottani munkámat lezárni és a lakást felszámolni. Ez csak néhány hét és odaát tényleg nem lesz szükségem testőrre. – azzal hátat fordított a férfinak és kifelé indult.

Robert okosan beérte mára egy győzelemmel. Magában vigyorogva gondolt arra, hogy lassan beesteledik, végre kezdetét veheti egy új csatározás, ahol viszont semmiképpen nem gondolt a fegyverletételre.

Julie kiment Bearrel a kertbe, hogy a labdát dobálja neki. Akármilyen nagy volt a terület, a kutyát sajnálta legjobban, mert ezzel a bezártsággal őt is megfosztották a szabad mozgástól, a haverokkal való játszadozástól. Amíg szinte gépiesen dobálta a labdát, agya még az előbbi beszélgetésen járt. Vajon Robert tényleg ennyire hisz benne, hogy képes megcsinálni ezt a munkát vagy csak azért ajánlotta fel, mert tudta, hogy jószerivel ez az egyetlen lehetőség, amivel itt tarthatja? Ez a pasas... komolyan, ilyen nincs is. Egyszerűen muszáj imádni.

Amikor visszamentek Morgan doktorhoz, olyan komolyan figyelt a vizsgálatok eredményeire, mintha egyetlen szót is értett volna belőle. Még jegyzetelt is. Aztán idehaza belevetette magát az internet mélységeibe és utána járt minden egyes hallott szónak. Persze a végére olyan ideges lett, alig lehetett vele értelmesen beszélni, mert nagyobb káosz lett a fejében, mint az elején volt. Akkor aztán az orra alá nyomta a jó doki emberi nyelvre lefordított magyarázatát, ami némiképp megnyugtatta. Persze, mindkettőjük fejében ott motoszkált a gondolat, hogy ez az egész dolog tulajdonképpen elő sem fordulhatott volna, úgyhogy megnyugtató vizsgálatok ide vagy oda, érhetik őket még meglepetések.

Bear végre belefáradt a rohangálásba és a távolban nekifeküdt a labdát rágcsálni. Julie fáradtan ült le a hintaágyra. Ha nem tudta volna, hogy terhes, hát, senki meg nem mondta volna róla. Még egy halvány hányingert sem tudott produkálni idáig. Nem mintha annyira hiányolta volna, de minden ismerőse, aki  várt már gyereket, elsőként erre panaszkodott. Egyedül talán a szokatlan fáradékonyság lepte meg. Összefogta a haját a csuklójára tekert szalaggal, és hátradőlve élvezte, ahogy a langyos szellő hűsíti a kimelegedett bőrét.

Robert halk lépteit hallotta a háta mögött, aztán egy forró száj tapadt a kulcscsontjára. És ebben a pillanatban rájött, hogy mi az, ami mostanában Robert csókjaiban megváltozott. Korábban mindig ott volt az az enyhe dohányillat, ami már az egyéni illata része lett, de egy ideje sem a leheletén, sem a ruháin nem érzi. Felnyúlt, hogy a férfi fejét magához szorítsa, és ebben a furcsán kitekeredett pózban szenvedélyesen csókolta vissza. Robert nevetve bontakozott ki, de egy pillanat múlva már besüppedt alatta a hintaágy.

-Mégiscsak kényelmesebb így, nem? – suttogta bele az újrakezdődő csókba.

Julie nem pazarolta válaszadásra az időt. Nem akart elszakadni ettől a csodákat ígérő meleg szájtól, ami most mintha még édesebb lett volna, mint máskor. Amikor végre levegőt vett, pille-könnyen cirógatta végig a férfi borostás állát, majd az ajkait. Robert gyengéden harapott rá az ajkát simogató ujjra és finoman szívogatni kezdte, amitől a lány gyomrában a pillangók máris örömtáncot lejtettek.

-Mikor tetted le a cigit? Eddig nem is figyeltem fel rá, hogy nincs a kezedben, de most szinte fejbevert a felismerés. Még finomabb lett a csókod is, pedig azt hittem, azt már nem is lehet fokozni.

-Kíváncsi voltam rá, mikor veszed észre, és már kezdtem csalódott lenni, amiért a komoly erőfeszítéseimet nem értékeli senki. Egy hete, amikor ezen a ringatózó alkalmatosságon megkértem a kezed, akkor határoztam el, hogy rendes apaként nem rongálom a levegőt, amit beszívtok mellettem. De már érzem, hogy elvonási tüneteim vannak, úgyhogy jó lesz vigyáznom, mert rászoktam a fogpiszkálókra és a nyalókákra. Aztán mehetek az edzőterembe, hogy a plusz kalóriákat valahogy elégessem. Bááár, erre lenne jobb ötletem is, csak nem akarom, hogy megerőltesd magad – simogatta meg a lány vállát, aztán ujjai lassan a melle irányába araszoltak. -Nem is meséltél még róla, hogy milyen megélni ezeket a változásokat, amiken átmész a baba miatt. Azt látom, hogy hányinger nem kínoz; és ezért őszintén hálás vagyok, mert félő, hogy merő együttérzésből csatlakoznék hozzád. Nem ettünk még vacsorára tejszínhabot ecetes uborkával, pedig lélekben már erre is felkészültem, mert Emma, Steph titkárnője ilyesmikkel riogatott. És érzem a tenyerem alatt, hogy a melleid máris megduzzadtak, amiért nem lehetek elég hálás ennek a kiskölöknek, hiszen még oly sokáig nem nyúlja le előlem őket, és addig csak az enyémek. – mormolta bele a lány bőrébe, ahogy óvatosan maga alá teperte.

Julie már nem tudott válaszolni, mert elmerült a kéjben, amit a férfi gyengéd kezei szítottak fel a testében, de az utolsó tiszta gondolatával ő is hálát rebegett az égnek mindenért, amiben e mellett a férfi mellett része lehet.

Kicsivel később kézen fogva bandukoltak befelé a házba. Robert végre fájdalom nélkül ölelhette magához a lányt és a nyakán kalandozó ujjai alatt érezte a finom remegéseket, amiket kiváltott belőle.

-Igazad volt, hogy azonnal felhívtuk anyuékat, mert alighanem szorultunk volna, ha az újságokból tudják meg a hírt. Utólag anyám aztán bevallotta, hogy ő már sejtette, annyit legalábbis, hogy titkolsz előlem valamit; de igazából álmában sem gondolt rá, hogy egy bébi miatt vagy olyan gondterhelt. Elfogulatlan anyaként úgy van vele, hogy az ő kicsi fiacskája maga a főnyeremény, és ha egy leányzó abban a kegyben részesül, hogy ez a fiú őt akarja, akkor kutya kötelessége, hogy a boldogságtól szárnyalva az esküvőt tervezgesse leendő anyósa segítségét kérve. Azt hiszem, keveset állítok, ha azt mondom, megorrolt, amiért nem szervezheti máris a világra szóló lagzinkat. Apám is komolyan elővett, amiért még nem virít az ujjadon egy, az elkötelezettségemet jelző gyűrű, a nővéreim meg... inkább nem idézném, miket vágtak a fejemhez, amiért képtelen vagyok téged meggyőzni. Úgyhogy sokkal tartozol nekem Julie, amiért a családom azt hiszi, egy reménytelen balfácán vagyok, akinek fogalma sincs a társadalmi elvárásokról. Ráadásul meggyőződésük, hogy sumákolok, amikor azt mondom, te nem akarsz hozzám jönni – kacsintott rá a lányra.

Julie szíve összeszorult. Ezt már annyiszor megbeszélték az elmúlt héten. Amit képtelen volt egyenesen megmondani Robertnek, az az volt, hogy csak akkor mond igent, ha a baba egészségesen megszületett. Nem akarja magához láncolni a férfit, ha a dolgok végül mégis rosszul sülnének el. Robert még nem tudhatja, mekkora teher lehet egy kapcsolatban egy beteg gyerek. Soha nem beszélt róla, de ő még élénken emlékezett rá, milyen nehéz évek voltak azok a szülei számára , amikor az öccse, Georges lényegében végig vegetálta rövidke életét. Az édesanyja vírusfertőzést kapott a terhessége első szakaszában és csak a koraszülés után derült ki, hogy a picinek esélye sincs az életre. Az előzetesen prognosztizált néhány hónap helyett ráadásul másfél évig küzdöttek az életéért, aztán amikor már azt hitték, túl vannak a nehezén, egy éjjel csendesen örökre elaludt. A szülei igazából sosem léptek túl azokon a sebeken, amiket akkoriban egymáson ejtettek többnyire elkeseredésükben, indulatból, meggondolatlanul odavetve. Ha nincs az a végzetes utazás, lehet, hogy hamarosan elváltak volna egymástól.

Robert tűnődve simogatta a lányt, amíg beértek a házba. Már megint agyal valamin, lehetetlen nem észrevenni rajta. De már leszokott róla, hogy állandóan rákérdezzen, hiszen egyszer már el kell jutniuk a kapcsolatukban arra a pontra, amikor a lány kérdés nélkül is megnyílik előtte. Csak ne lenne olyan átkozottul nehéz ezt kivárni.

Mondjuk, a környezetük rendesen ellenük dolgozik, ez tagadhatatlan. Amennyi hülyeség az újságokban megjelent már, még ő is nehezen  teszi túl magát rajta, pedig az elmúlt években volt alkalma hozzáedződni. Az meg már csak a hab volt a tortán, amikor régi kollégái csörögtek rá véget nem érő sorokban, hogy igaz-e a hír, és mikor lesz alkalmuk megismerni a kis menyasszonyt. Merthogy akkor most nősül, ugye? És magyarázkodhatott nekik is, amiért az esküvő pillanatnyilag még nincs napirenden. A legközelebbi barátai kicsit sem titkolták, hogy lúzernek tartják, aki ilyen könnyen belesétált a legősibb csapdába, amit nő férfinak állíthat. Úgyhogy lassan igazat kell adjon Julienak, amiért minden erejével azon van, hogy ezeket a hangokat a látványos távolságtartásával kivédje.

A legérdekesebb és talán legbántóbb azonban Kristen reakciója volt. Ő nem telefonált, ó nem. Nikki hívta fel és miután elhülyéskedtek egymással, át akarta adni a telefont az éppen nála vendégeskedő Krisnek is. De Kris kurtán-furcsán közölte, hogy nincs mondanivalója a számára. Még Nikki kért elnézést, de érződött a hangján a tanácstalanság és a kíváncsiság, hátha Robert magyarázattal tud szolgálni. Talán tudott volna, de hát ezek a dolgok már a múlthoz tartoznak és semmi kedve nem volt felemlegetni.