A szerelem 4 keréken érkezik 42.

Julie feküdt az ágyán és a mellette ülő orvos szavaira figyelt, aki beszélt neki a balesetről. Ez legalább megmagyarázza mit keres a kórházban. Tudta, hogy jól vezet, de ha az illető oldalról jött neki, akkor érthető, hogy elvesztette az uralmát a kocsi felett és ezért csúszott le az útról. Oké, egy kérdés akkor kipipálva.

Azt azonban továbbra sem tudta elfogadni, hogy a hasán lévő kötés egy császármetszés nyomát takarja és az az örökösen nyekergő kiskölök a szomszéd szobában, akit egyszer már idehoztak neki is, a saját gyereke lenne. Hiszen nincs is férjnél! Ezzel a ténnyel az orvos sem tudott vitába szállni. Nem, férje tényleg nincs.

De... és itt olyat mesélt neki, amit azóta sem tud elhinni. Annak a gyönyörű szürke szempárnak a tulajdonosa állítólag a barátja és az ő közös gyerekük reklamál megint alighanem a pelenkája miatt. Ráadásul tényleg ismerős a fickó. Biztos, hogy látta már valahol, de ez még nem ok arra, hogy elhiggye, elfogadja ezt az egész gyerek-sztorit. Persze, érti ő, ilyet nem találnak ki emberek, nem fogják rá, hogy szült, ha nem így lenne, de hát még arra sem emlékszik, hogy ez a jóképű pasi megfogta volna a kezét, nemhogy... és már a gondolatba is belepirult. Ráadásul meg mert volna esküdni rá, hogy ő még soha nem is volt férfival. Azért ha semmi másra, erre azért csak emlékezne.

Aztán az orvos elköszönt tőle és hagyta, had járjon az agya az új információkon. Amikor belefáradt, hogy a közelmúlt képeit próbálja előhívni agyának egyelőre zárt fiókjából, a tv távirányítójáért nyúlt.

Kapcsolgatott, de igazából semmi nem tudta lekötni. A bulvárhírekre szakosodott adón hallgatta a híreket, általa ismert és ismeretlen színésznőkről szóló pletykákat, énekeseket és már éppen innen is tovább akart kapcsolni, amikor a képernyőn egy ismerős arc bukkant fel. Ez Ő! Megbabonázva hallgatta a bársonyos hangot, ahogy valami Cosmopolis című filmről beszél. Julie biztos volt benne, hogy még nem látta ezt a filmet.

És akkor beugrott neki, ez az a vámpírsrác a Twilightból, de ott még szinte kölyök volt! Évekkel ezelőtt volt az az őrület, de őt nem is  nagyon érdekelte, mert a vámpírok témája teljesen hidegen hagyta. A felhajtás azonban akkora volt a film körül, hogy végül megnézte. A riporternő éppen valami kérdést tett fel, amit ő nem is hallott, mert annyira megörült, hogy végre rájött, honnan ismerős a férfi. A színész pedig láthatóan feldúltan válaszolt. Visszafogott volt, de érezhetően dühös, miközben szikrázó szemekkel nézett a kamerába:

A hír igaz, valóban megszületett a kisfia, de a magánéletét továbbra is szeretné megtartani magának, úgyhogy a további  hasonló kérdésekre nem kíván válaszolni; és itt a tudósítás nagyjából véget is ért.

Julie magába roskadtan gyötörte az agyát. Ó istenem, te lány, mit tettél? Ha tényleg igaz, hogy ez a pasi a gyereked apja, mivel vetted rá egy közös éjszakára? Egyáltalán, hol futottál te össze egy ilyen férfival? És miért nem vigyáztatok? Mert a riport alapján teljesen meg volt győződve róla, hogy a férfi nagyon nem örül az események alakulásának. Valószínűleg vállalja a felelősséget, de alighanem megbánta már, akármi is történt közöttük. Kikapcsolta a tv-t és az ablakot bámulta, mintha az választ tudna adni a fejében tomboló kérdésekre.

A nyíló ajtó halk hangjára odakapta a fejét. A nővér érkezett a gyerekkel. Aha, akkor egy újabb próba, hátha felébresztik benne az anyai ösztönöket. Na, legyünk túl rajta – sóhajtott magában. A kicsi nyugtalanul tekergett a biztos kezekben. Éhes – magyarázta az idős nővér. –Sajnos a kóma miatt a tejét gyógyszeresen elapasztották, így csak cumiból tudja etetni. Megpróbálja? – nézett rá kérdőn.

Miért is ne. Hagyta, hogy a nővér a karjára fektesse a kicsit és a cumisüveget a szájába tolta. Miközben a pici erőteljesen szopott, apró kezeivel saját kis arcocskáját gyömöszölte, és a látványra Julieban furcsa érzés éledezett. Nézte a kis kerek arcot, az észvesztően hosszú lehunyt szempillákat, és akaratlanul is kezdte összehasonlítani azzal az arccal, amit az előbb a képernyőn látott.  Akár tényleg lehet az ő fia. Bár, az orra inkább a sajátja, amire Alfred bácsi olyan kedvesen mondogatta mindig, hogy kis fitos. Jelentsen bármit is. Jézusom, hiszen még azt sem tudja, mi a pici neve. Robert Pattinson... hm, akkor ha mondjuk Georges nevét próbálná persze angol formában, George Pattinson... á, ez nagyon komoly, Michael, nem, nem jó, Richard, Anthony, Josh, Thomas... feladta. Sose gondolta, hogy ilyen nehéz lehet egy gyereknek nevet adni. A nővér közben megmutatta, hogyan vegye a vállára a kicsit, hogy a felesleges levegőtől megszabaduljon. Finom mozdulatokkal a hátát masszírozta.

Robert egy ideje már az ajtóban állt és a lányt nézte, ahogy a picit tartotta a vállán. Milyen szépek együtt! És milyen boldogok lehetnének, ha a dolgok csak egy kicsit másként alakultak volna. De talán ez a meghitt pillanat már annak a jele, hogy Julie túljutott a teljes elutasításon és elfogadja a picivel való kapcsolatát. Onnantól már tényleg csak egy apró lépés, hogy őt is elfogadja, nem? Halkan megköszörülte a torkát, mire a lány ijedten kapta oda a fejét. Ezzel egyidőben a kicsi hatalmasat böfögött. A hangot némi trutymó is kísérte. És Julie felszabadult nevetése: Te, kis malac. A férfi elmosolyodott és beljebb lépett a szobába.

-Sziasztok!

A mosoly szinte azonnal lehervadt Julie arcáról. Robert egészen megrendült. Ne már, csak nem kell most  megint visszatérniük a kezdeti magázáshoz azok után, ami köztük történt? Ez igazán nevetséges lenne.

A nővér csendesen átvette a kicsit és befektette az ágy melletti guruló kis ketrecbe. Aztán halkan betette maga mögött az ajtót. Robert visszafordult a lány felé.

-Zavar, ha tegezlek?

-Nem, persze, hogy nem, csak még furcsa. – válaszolt a lány és úgy érezte, még a bokája is elpirult. Hiszen, ha az előbb a közös gyereküket vették ki a kezéből, akkor alighanem tegezte a férfi már ezelőtt is.

-Nehéz lesz beszélgetnünk, mert a jó doki felhívta a figyelmemet, hogy semmi olyat nem mondhatok, amivel ráveszlek, hogy higgy nekem. Ha bármit elmesélek a közös életünkből, még azt hiheteted, hogy be akarok adni neked valamit, ami nem is úgy történt. Neked kell visszaemlékezned rám és arra, ami köztünk volt. – mondta halkan Robert, miközben letelepedett az ágy melletti székre. Közben észrevette, hogy a kórházi hálóing pertlije kioldódott és szinte automatikusan nyúlt a lány nyaka felé, hogy megkösse. Julie kicsit ijedten, szégyenlősen húzódott félre.

-Huh, hát ez nehéz lesz – morogta Robert az orra alatt. –Hogy érzed magad? – tette fel az egyetlen kérdést, amitől nem félt, mit fog válaszolni rá a lány.

-Hm, nem is tudom. A fejem már nem fáj, a hasamon lévő seb húzódik kicsit, de nem vészes. Igazából csak egy kicsit gyengének érzem magam, de az valószínűleg a sok fekvéstől lehet. Fogalmam sincs, hogy felkelhetek-e, bár ezek a madzagok – emelte meg a még bekötött infúziós kezét – útban lennének, azt hiszem.

-És... most hogy itt van veled,… hogy érzel  vele kapcsolatban? – intett Robert fejével a kiságy felé.

-Hát, ... tudod, még olyan valószínűtlen, de hát azt hiszem, mindenkinek jobb, ha minél előbb elfogadom a tényeket. Különben tényleg hasonlít Rád. Neki is ilyen bámulatosan hosszú szempillái vannak. – suttogta újra elpirulva a lány. Robert hálásan raktározta el magában a bóknak beillő megállapítást.

-Tegnap a doki azt mondta, hogy jobb lenne, ha hazavinném innen. De most, hogy láttalak titeket együtt, nem tudom. Talán hiányozna neked, nem?

Julie ijedten pislogott a kiságy felé. Elvinné? Nem, az tényleg nem lenne jó. Hiszen éppen most kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy ... mivel is? Hogy anya lett? Egy anya nem engedheti, hogy elvigyék a gyerekét, nem?

Robert észrevette a szemében a fellobbanó félelmet és kezét megnyugtatóan a karjára tette. Az érintéstől mindketten megborzongtak.

-Ha nem akarod, persze, hogy nem viszem el. Majd együtt hazajöttök.

Puff neki, ha ezt szánta megnyugtatásnak, akkor most rá kellett jönnie, hogy alaposan mellélőtt. A lánynak olyan tágra nyíltak a szemei, hogy szinte elveszett a barna mélységben.

–Nem akarsz hozzám hazajönni? –kérdezte fojtott hangon.

-Nem gondoltam még erre, ne haragudj. Ezek szerint együtt éltünk? – nézett rá kíváncsian a lány.

Uramisten, micsoda kérdés. Mire gondol Julie, gyereket várt tőle és nem éltek együtt? Már éppen rákérdezett, amikor a lány félrenézett és alig hallhatóan kérdezett tőle valamit, amitől egy pillanatra a levegő is belészorult.

-Khm... hogyan lettem terhes... tőled?

Kereste a szavakat, de mit lehet erre válaszolni. Nyilván nem a fizikai megvalósításra gondol. Ráadásul volt valami furcsa hangsúly a kérdés mögött, amit nem is értett. De Julie még folytatta.

-Tudod, arra azért emlékszem, hogy nem nagyon jártam senkivel. Nem emlékszem, hogyan ismerkedtünk meg. Én és egy színész? Soha nem jártam ilyen partikra, és nem hiszem, hogy bármilyen szórakozóhelyen összefuthattunk volna. Nincsenek barátaim a filmszakmában. Már azt sem értem, hogy mi ketten ismerhettük egymást. Azt meg, hogy láthatóan az ágyadban kötöttem ki, ...hát elég meredek megemészteni. Én akartam? Vagy te? Ittam?

Robert felemelte a kezét.

-Jézusom, hagyd már abba! Téged hallgatva valami egészen vad dolog bontakozik ki előttem. És basszus, fogalmam sincs, mennyit mondhatok el neked, beszélnem kell valakivel, aki ért ezekhez a dolgokhoz.

Türelmetlenül felugrott és az ajtó felé indult. De mielőtt kilépett még visszanézett.

-Hidd el, gyönyörű hónapok voltak. Többnyire – húzta el a száját. Csodás pillanatokat éltünk meg együtt és ez a kiskrapek szerelemből született, nem azért mert egyikünk túl sokat talált inni egy partyn. Pihenj egy kicsit, nemsokára visszajövök.

Julie a férfival folytatott beszélgetés alatt egyáltalán nem tudott ellazulni. Most hogy kilépett a szobából, egy kicsit fellélegzett. Annyira, de annyira szeretett volna emlékezni. Bármire, csak egy apró kis részletre, ami közelebb vihetné őt a következő lépéséhez, mert azzal tisztában volt és a férfi kérdése is erre utalt, neki hamarosan komoly döntést kell hoznia. Nem fekhet örökké itt a kórházban, haza kell menjen. Haza? De hova?

Robert az orvosi szoba előtt toporgott türelmetlenül, amikor a folyosó végén végre feltűnt az ismerős orvos.

-Jamison doktor! Haza akartam vinni a kicsit, ahogy mondta, de úgy látom, Julie éppen az elfogadás szakaszában van, nem törhetem meg ezt azzal, hogy elviszem a gyereket, nem? Megígértem neki, hogy majd együtt jönnek haza, de ez a kijelentésem felizgatta egy kicsit, azt hiszem, eddig nem is gondolt rá, hogy velem kéne hazajönnie. Mit mondjak vagy mit csináljak, hogy egyikőjüket se veszítsem el?

-Udvaroljon fiam! – veregette vállon az orvos derűsen.