Az elegáns belvárosi étteremben az ebédre várva az író
kíváncsian figyelte a fiatalok testbeszédét. Ahogy egymáshoz szóltak, ahogy
látszólag véletlenül megérintették egymást, ahogy egymás felé hajoltak vagy
csak a szemük összevillant... mind, mind egyértelműen meséltek a köztük ezer
fokon égő szenvedélyről. De valami másról is, ami a pillanatnyi lángolásnál
jóval több. Amikor Julie felhívta, hogy szeretne neki valakit bemutatni, aki
nagy rajongója, először szeretett volna kitérni a dolog elől. Aztán a lány elárulta
neki, hogy amerikai barátja színész és rengeteget beszélgettek már régebben a
könyveiről, tőle jutott nagyon sok információhoz, és ez felkeltette a
kíváncsiságát. Meglepte, hogy a fiú valóban milyen jól ismerte a munkásságát és
ezzel tagadhatatlanul kivédte a kezdeti ellenállását.
Hamarosan már olyan elmélyülten beszélgettek
könyvekről, történetekről és filmekről, mintha régi ismerősök lennének.
Julie-nak már kedvesen emlékeztetnie kellett őket, hogy ő is itt van, de lassan
vissza kell induljon az irodába. Így aztán rendeltek és kicsit hétköznapibb
témák felé terelték a beszélgetés fonalát.
Julie. Ez a fiatal nő tíz perc alatt hódította meg őt
is az intelligenciájával és beleérző képességével. A szakmai rátermettsége
teljesen nyilvánvaló volt. Azt, hogy milyen csinos, csak ezek után állapította
meg róla. Még az is eszébe jutott, hogy udvarolgat neki és a munkakapcsolaton
kívül megpróbál férfiként is hatni rá. Hát, most őket elnézve, erre az esély
alighanem a nullával egyenlő. De nem is baj, legalább nem csinál hülyét magából
ismét. Nem is olyan régen szakított a barátnőjével, aki természetesnek
tartotta, hogy miközben róla az utolsó fillért is leimádkozza, a háta mögött
egy fiatalabb pályatárssal csalja. Tanulhatott volna a dologból, hogy a jóval fiatalabb
nőkkel a jövőben óvatosabb legyen. De hát ez a gyengéje, már Martha is ezért
vált el tőle. Meg talán azért is, mert soha nem nézett úgy a feleségére, mint
ez a hollywoodi szépfiú Juliera.
Irigyelte őket. Fiatalok, szépek, tehetségesek,
sikeresek és mindezek kiegészítéseként még
szerelmesek is. Ennél boldogabb időszak talán nem is lesz az életükben.
Robert elgondolkodva figyelte az író kutató és néha
elmélázó tekintetét, amivel kettőjüket vizslatta. Csak nem? Ő is Juliera
hajtott volna? Bár a férfi szemében az a vidám szikra inkább a kíváncsiságot,
mint a vetélytárs bosszúságát leplezte. Aztán beszélgetni kezdtek és érezte,
hogy a férfi egyre barátságosabb, közvetlenebb lesz vele. A kezdeti
távolságtartása leolvadt róla, és hamarosan ott ült előtte az ember, akinek a
keze alól azok a fantasztikus írások megszülettek. A korábbi munkáiról
beszélgettek és Robert lelkesen ecsetelte, hogy mennyire filmre vihetőnek
tartja mindegyiket. Főként a legutóbbit, A térkép és a táj címűt, amelyben a
főhős szűkszavú művészember, aki sikeres lesz, aztán visszavonul és
meghal, miközben ismeretséget és talán barátságot is köt magával az íróval.
„Minden kétséget kizáróan a könyv egyik
legérdekesebb pontja, hogy Houellebecq saját magát teszi meg az egyik fontos
mellékszereplővé. A végkifejletben kibomló - igencsak keserű - ars poetica
mellett ez ugyanakkor elegáns ujjmutatás is az olvasóközönség felé: a fickó
szándékosan rájátszik a körülötte kialakult, sokszor rosszmájú szóbeszédekre,
és a könyvbeli írót egy iszákos, zavarodott és érzéketlen hülyének festi le,
aki azért költözött Írországba, hogy már délután ágyba bújhasson az altató és
egy üveg bor társaságában. „(Farkas
Péter)
Az írónak
érezhetően imponált Robert tájékozottsága és lelkesedése, így aztán az ebédidő
szinte elszaladt. Julie már visszament az irodába. amikor ők még elmélyülten
beszélgettek. Aztán egy vaku villant, majd még egy és Robert nagyot sóhajtva az
előbbi kinyílt természetes emberből azonnal zárkózott, begubózott bujdosóvá
vált, aki sapkája és napszemüvege takarásában igyekezett elrejtőzni a kíváncsi
szemek elől. Houellebecq együttérzően ajánlotta fel, hogy segít eltűnni neki a
városi forgatagban, mielőtt a Twitternek „hála” fotósok serege szegődne a
nyomába.
Majd egy
órás rögtönzött autós városnézés után az író kirakta Robertet a ház előtt és
elbúcsúzott. Robert elgondolkodva dőlt le pihenni. A sors fura fintora, hogy
sosem volt érzéke a francia nyelvhez, mondhatni, hogy nem ez a nyelv volt az
erőssége a suliban és mégis meg van veszve a francia filmekért, az irodalomért,
a kultúráért, a tájért, az ételeikért és most már ezért a francia gyökerekkel
rendelkező lányért is. Csodás ajándék az élettől és Julietól, hogy
találkozhatott ezzel a kimondhatatlan nevű íróval, aki a bizalmába avatta és
beszélt neki az előkészületben levő legújabb munkájáról is. Érezte, hogy ez az
eddigi legjobb írása lesz, és ha ez is annyira filmre termett alkotás, mint a
korábbiak, akkor ő bizony ott akar lenni, amikor a megvalósításra sor kerül.
Julie
hazaérve a férfit a kanapén találta. Feje alá egy párnát gyűrt, fehér póló és a
szakadt térdű farmer volt rajta. Az ebédnél viselt ing a kanapé mellett hevert.
Egyik lába nyújtva túllógott a kanapé karfáján, a másik felhúzva. A lány
vidáman nézegette a meztelen lábujjakat. Ezen a pasin még ez is hosszú –
mosolyodott el a némiképp pajzán gondolatra. Egy mellére borított könyvvel
mélyen aludt, fél karja lelógott a szőnyegre. El fog zsibbadni – gondolt rá és
odalépett, hogy megigazítsa. Olyan szeretet öntötte el a nyugodt, hétköznapi
jelenet láttán, hogy majdnem sírva fakadt. Holnap el kell utazzon és talán
hetek telnek el, mire újra láthatja. Már kezdett kételkedni a döntése
helyességében, amivel e mellett az állás mellett döntött. Olyan nagyon
hiányzott Robert a mindennapjaiból. Már nem volt biztos benne, hogy a szakmai
sikerek megérnek ekkora áldozatot. Gyengéden felemelte Robert kezét és egy
csókolt lehelt a tenyerébe, majd a combjára fektette. Ahogy el akart fordulni,
a férfi utánakapott.
-Maradj itt
egy kicsit! – motyogta csukott szemekkel.
Julie a
lehunyt pillákat nézte ahogy a kanapé mellé térdelt. Olyan, mint egy kisfiú
ezekkel a nyugodt vonásokkal, a szemeit árnyékoló hosszú pillákkal. Csak az
állán sötétlő borosta nem illett a kisfiús archoz. Végighúzta a kézfejét a férfi
állán, aztán ujjával a póló kivágásába akaszkodott. Robert ádámcsutkája szinte
cigánykereket vetett az érintése alatt, de a szemét makacsul csukva tartotta.
Julie a vállára hajtotta fejét. Hosszú percekig csendben hallgatták a
lélegzetük zenéjét. Aztán a férfi keze felemelkedett és megcirógatta Julie
arcát.
-Holnap
korán reggel indulnom kell. És talán életemben először nem izgat fel a
gondolat, hogy kezdődik a forgatás. Nem is akár hol. Őszintén szólva talán még
félek is. Nem a feladattól, nem, attól talán már soha többé nem fogok. David a
lehető legjobb iskola volt, hogy a szakmai félelmeimmel elbánjak. De egy ideje
annyi marhaságot álmodom Irakról, hogy legszívesebben ragaszkodnék hozzá, hogy
ne ott forgassunk. Persze, akkor alighanem repülnék is, de valahogy még az sem
bántana. Azt hiszem. Van egy rossz érzésem ezzel az egésszel kapcsolatban. Meg
sem tudnám mondani, hogy mi, csak állandóan ezzel álmodom és ez zavar, mert nem
jók ezek az álmok.
Julie
komolyan nézett rá. Hirtelen nem tudta mit mondhatna. Vigasztalni kéne talán,
de mit lehet mondani egy ilyen helyzetben. Hogy nem lesz baj? Ezt senki nem
garantálhatja.
Már éppen
meg akart szólalni, amikor a férfi hirtelen elengedte és megszólalt.
-Elég a
komor gondolatokból, ma este nem vesztegetjük az időnket ilyen felesleges és
haszontalan dolgokra. Szeretni akarlak asszony, de előtte enni kérek, mert ti
franciák csupa olyat tesztek az asztalra, amitől csak egyre éhesebb lesz az
ember. És a következő pillanatban távoli
dörgésre emlékeztető hang hallatszott a fehér póló alól. Julie nevetve
tápászkodott fel.
-Oké, ha a
boros kakas megfelel, újabb francia remekkel ismerkedhetsz meg. Jól lakatlak,
de meg nem tömlek, nem szeretném, ha aztán a teli hasad akadályozna a
testmozgásban.
Robert
kacsintva nézett rá.
-Érdekes
szóhasználat volt kedvesem. Nos, én ugyanezekkel a szavakkal felelnék is rá,
csak a szórenden változtatnék, ha nem győzne bennem az úriember a
szabadszájúságom felett.
Julie
pirulva pakolászott a hűtőben. Jól esett neki a kiáramló hideg, miközben máris
vizualizálta maga előtt a férfi által ki nem mondottakat.
„Coq au vin”
– emelte le a fazékról Julie egy teátrális mozdulattal a fedőt. Erősen
reménykedett benne, hogy a kissé átvariált recept is nyújtja majd azt a
gasztronómiai élvezetet, amit az eredeti felséges étel. Robert lelkesen
szimatolva nézett bele az edénybe. Az illatfelhő és a látvány máris beindította
a nyálképződését. Kicsit sokáig tartott, mire elkészült, de mint annyi minden,
ez is alighanem megérte a várakozást. Kibontotta a bort, amit hazafelé vett,
közben Julie tálalt. Kis idő múlva jóllakottan dőlt hátra.
-Ez isteni
volt! Most már be merem vallani, hogy szárnyasból eddig csak a melle húsát
ettem, mert soha nem szerettem a csontokkal bajlódni. De változom ebben is,
mert imádtam leszopogatni a csontokat.
Amikor a
hallgatag Juliera nézett, először nem is értette a tekintetét, aztán
elmosolyodott.
-Julie!?
A lány
mintha álomból ébredt volna. Az eltelt percekben szeme itta a látványt, a jó
étvágyú férfit magával szemben, azokat a hosszú ujjakat, ahogy a szaft csorgott
rajtuk és leginkább a férfi száját, ahogy lenyaldosta az ujjait. A látvány
olyan erotikus volt, hogy percek óta csak a saját sóhajait hallotta zúgni a
fülében és a hideg meg a meleg felváltva futkározott a gerince mentén.
-Hm? Kérsz
még? – kérdezte, mire Robert jelentőségteljesen az üres tálra nézett.
-Julie,
ébresztő! Mi van veled? Hiszen elpusztítottuk az egészet. Illetve hát leginkább
én pusztítottam, nem is gondoltam, hogy ennyire éhes vagyok. Vagy egyszerűen
csak csodás szakácsném van, akinek a főztjének nem tudtam ellenállni. Úgyhogy
hálám kifejezéseként vállalom a mosogatást – jelentette ki nagylelkűen.
De erre nem
volt szükség, mert pillanatok alatt eltüntették a romokat, a mosogatógépbe
pakolva az edényeket. Robert az utcára nyíló ablaknál állt és gondolkodott.
-Szerinted,
ha lemegyünk egyet sétálni, kerülhetünk itt a környéken bajba?
Julie mellé
állt, átölelte a derekát, és a csendes alkonyatot nézték, ahogy a Szajna fölött
a pára még sejtelmesebbé teszi az éppen meggyulladó lámpafényeket.
-Szerintem
nyugodtan járhatunk egyet.
Lassan
ballagtak egymást ölelve és mindketten a gondolataikkal voltak elfoglalva.
Julie nehezen tudta elfogadni, hogy még néhány óra és el kell válniuk, Robert
pedig a szüleire gondolt, akiktől el sem búcsúzott a forgatás előtt. Lehet,
hogy London felé kéne tennie egy kitérőt. Soha nem lehet tudni, mégiscsak
Irakba tart, nehogy úgy alakuljon az élet, hogy meg sem tudta őket ölelni.
Eredetileg az indulás előtt két napot szánt arra, hogy otthon elrendezze a
dolgait,ebből egyet igazán rászánhat az otthoni búcsúra. Beart most kivételesen Marcus vállalta. Odaköltözik a házba és
remélhetőleg nem csinál belőle bohémtanyát, mire hazaér.
Érezte, hogy
a karja közt a lány megreszket. Lehűlt az idő. Itt az ideje, hogy felszítsák a
lángot, aminek a melege most hetekre ki kell tartson. És elindultak hazafelé.
Robert
leheletfinoman megsimogatta Julie arcát és csendben kiosont a hálószobából. Nem
akarta, hogy a búcsú könnyes és fájdalmas legyen. A kocsi mellett toporogva
azonban hiába tapogatta végig a zsebeit. A kocsikulcsok! Hirtelen bevillant a
mozdulat, amivel szinte otthonosan az előszobai kisasztalra dobta legutóbb.
Sóhajtva visszaindult a bejárat felé. Julie az ő ingében és egy lötyögős
farmerben (jé, ez is itt maradt? – ismerte fel a kedvenc nadrágját a lányon)
állt az ajtóban, kezében a slusszkulcs fityegett.
-Meg akartál
szökni? – kérdezte tompa hangon.
Robert
vállat vont.
-Mindegy,
hogy én mit akarok, mert látod, a sors nincs velem közös nevezőn.
A lány
odadobta neki a kulcsot.
-Akkor menj!
– és visszalépve becsapta a férfi orra előtt az ajtót. Robert fejét a hűvös
fának támasztva nagyot sóhajtott. Odabentről halk zokogás hallatszott.
-Julie, ne
csináld ezt! Nyisd ki! Csak meg akartam könnyíteni a búcsút. – motyogta a
masszív ajtónak. Már éppen fel akarta adni a hiábavaló várakozást, amikor az
ajtó résnyire kinyílt. Julie könnyes arca jelent meg a nyílásban.
-Ne
haragudj, pedig annyira megesküdtem magamnak, hogy nem fogok hisztizni, de
őszintén, te mit éreztél volna, ha arra ébredsz, hogy nekem hűlt helyem? Hm?
Tudom, hogy nem mehetek ki veled a reptérre, de legalább itt megölelhettél
volna még utoljára.
-Julie, te
is tudod, hogy nekem is ugyanúgy fáj, hogy el kell menjek. És remélem,
emlékszel még erre a mámoros éjszakára, amikor végig a karomban tartottalak. De
ezt az élményt nem óhajtom senkivel megosztani, egy lesifotóssal meg végképp
nem, úgyhogy úgy gondoltam, jobb, ha gyorsan összekapom magam és elmegyek, amíg
még férfiasan el tudok menni. Ne bántsuk egymást kincsem, enélkül is elég szar
lesz a következő néhány hónap. Szeretlek! – Azzal előrehajolt és egy csókolt
lehelt a lány szájára, aztán határozottan megfordult és a kocsi felé indult. A
visszapillantó tükörben pedig addig figyelte a lány alakját, amíg a sarkon be
nem kanyarodott a reptér felé vezető útra.
4 megjegyzés:
Ó, olyan jó volt!!!!!! Elgondolkodtató és humoros! Imádtam!
Én nem fogom felhánytorgatni, de remélem, fel vagy vértezve a mámoros éjszakát firtató komikra ;)
Aztán semmi dráma Irakban, ha kérhetem!!! (a zsorzsi által felismert törvényszerűséget szem elött tartva :o )
Köszönettel <3
Remélem nem kell egy csomag 100-as zsepi a következő részhez....Hajrá!
én nem bőgtem, amikor írtam ;) XD
szia!
ugye nem lesz baja Robnak, annyira félek h valami gáz fog történni!
Anna
Megjegyzés küldése